Barnabás apostol, a vigasztalás fia

Az Apostolok Cselekedetei így jellemzi: „Hittel eltelt derék férfi", a „vigasztalás fia". Ő, Pál és a társaságukban lévő Márk először Ciprusra mentek, majd Kis-Ázsiába, pogányok lakta területekre. Barnabás és Pál türelemmel hirdette Krisztus jó hírét, a pogányokat fölvették az egyházba anélkül, hogy az ószövetségi törvények előírásait rájuk kényszerítették volna. A modern misszionálás, a zsinati határozatok jutnak eszünkbe, a kényszerítés nélküli megajánlás a vallásszabadság jegyében, amely mindig is a Lélek szava. Manapság erős figyelmet követel e minősítés: „hittel eltelt", „vigasztalás fia". Egy irgalmatlan világban, amikor a részekre hullt egység újra a „központért" kiált. Annyi a közömbösség, hogy a legszentebb dolgokról is csupán profánul beszél az emberek jó része. Ha pedig a szó tartalmában kiüresedik, hogy működik a tett?

Ki manapság a „vigasztalás fia"? Hallani nemes cselekedetekről, arról viszont kevésbé, hogy akár egyetlen mondat hogyan menthet meg valakit. Az igaz emberi hang háttérbe szorul. Barnabás, a „derék férfi", ha most élne, talán szelíd, határozott hangon egyet mondogatna: „Emberek, mit csináltok? Mikor fordultok az élő, igaz Istenhez, hogy ti is igaz emberek lehessetek?"

Egy hang hiányzik, hiszen mindent elnyom a törtetés zaja, a semmitmondó beszéd. Mennyi önjelölt, úgynevezett „varázsló" működik, aki csalással, ámítással támaszt új hitet, sokszor vallási színekben.

Nagy hatalom a gonoszságé, csak a krisztusi hittel táplálkozó alázatosságé lehet erősebb. Ha vállaljuk Barnabás apostol jellemét, az erőkifejtésünk is nagyobb lesz az Isten országáért.