Boldogék kalandjai a Bamako-ralin

Hosszú tervezés, készülődés előzte meg az indulást, az út még így is rengeteg próbatétel elé állította a csöglei csapatot. Boldog Zoltán és felesége, Erzsébet, felváltva vezették a Nissan terepjárót, Balázs fiuk és a család barátja, Oszkó György navigált, fotózott, videózott. A Celldömölkön dolgozó családfőtől kértünk fotót és élménybeszámolót az afrikai útról.

- A nehézségek Székesfehérvár után kezdődtek, elhagytuk az aszfaltot, a Bakony hegyi útjain haladtunk, sok időt töltöttünk a feladatok megtalálásával. Jeges, csúszós terepen kezdtük a ralit január közepén, és a sivatagban, 35 fokos hőségben fejeztük be a versenyt. Nem adtuk fel, kibírtuk mi is, a kocsi is, ez volt a fő célunk. És haza is jöttünk az autónkkal, ami nagy szó, mert sokan otthagyták, eladták kocsijukat Bamakóban, és repülővel jöttek vissza. Mi két javíttatás után, de saját kocsinkkal jöttünk haza. Már Magyarországon észrevettük, hogy túl sok holmit pakoltunk fel, de segélynek szántuk, nem szabadultunk meg tőle. Eljuttattuk az adományokat az afrikai iskolákba, kórházakba. Verseny kategóriában kezdtük a ralit, később átmentünk a túra csoportba, hogy nyugodtabban, saját igényünk szerint haladhassunk. Ahogy Ausztriát elhagytuk, szuper maraton következett: megállás nélkül hajtottunk a kompig 2300 kilométert, és a harmadik napon Afrikában, Marokkóban voltunk. Az Atlasz hegységben csak 1500 méterig mentünk fel, jégesőt kaptunk, akik magasabbra törtek, hóviharba kerültek, két nap múlva érték utol a mezőnyt. Marokkó déli részén aztán beértünk a meleg övezetbe, a sivatagba. Mauritániában, Maliban 30-35 fok volt. A homokban vezetni nem egyszerű, de bele lehet jönni. Voltak veszélyes és érdekes határátkeléseink. Általános gyakorlat, hogy a határhoz érve egy katona vagy rendőr kézzel, füzetbe írogatta személyes adatainkat, a kocsi adatait. Volt, aki nyolc órát is várt az átjutásra, mi megúsztuk négy-öt óra alatt. Marokkó és Nyugat-Szahara határán elaknásított a terület, az előttünk haladó kocsi keréknyoma adott biztonságot, amíg be nem lepte a homok. Sok igazoltatásban volt részünk. Mindig mindenkinek ajándékot kellett adni, öngyújtót, tollat, nem nagy értékeket, de hivatalos, egyenruhás embereknek. A magunk ellátását hazaival oldottuk meg, csak kenyeret, palackozott vizet, tojást vettünk útközben. Ahogy beljebb és lefelé haladtunk, egyre szörnyűbb szegénységgel találkoztunk. Mauritániában elképesztő a szegénység. Kunyhók, sátrak, bádogviskók, tétlenül üldögélő emberek, kolduló gyerekek tömege. Kezelhetetlen volt, körülfogták a kocsit, ha adtunk, annál rosszabb lett. Maliban kicsit jobb a helyzet, láttunk dolgozó embereket, nem volt olyan félelmetes a koldulás. A segélyeket Diemában és Bamakóban adtuk át. Két iskolának jutott tanszer, játék, sportszer, egy közkórháznak gyógyszer (szemcsepp, fájdalomcsillapító, lázcsillapító) - mondta a túráról Boldog Zoltán.



Boldog Zoltán és csapata nagy kaland részese volt

Az Európát bejárt egykori kamionos, a gyakorlott raliversenyző azt mondta, szívesen elmenne még Afrikába, de nem ebben a szervezésben. Sok mindenért fizettek (nevezési díj, szolgáltatás), keveset kaptak. Ígéretüket betartották a szervezők: valóban nem foglalkoztak senkivel, teljesítette a távot ki, ahogy tudta.