Capellától Capelláig - Nicholas McGegan Szombathelyen vezényelt

A június végi hangversenyről akkor külön nem emlékeztem meg, pedig bizony érdemes lett volna. A legrégebbi – több mint harminc éve alakult –, korhű hangszereken játszó magyarországi kamarazenekar nem kevesebbre vállalkozott akkor, mint Johann Sebastian Bach mind a hat Brandenburgi versenyének folytatólagos előadására. A maratoni örömzenélés színhelyéül keresve sem találhattak volna jobb helyszínt, mint az 1750 körül feltehetőleg középkori alapokra barokk stílusban épült vasszécsenyi Ó-Ebergényi kastély dísztermét.

Fülledt kora nyári meleg, a festett díszterem egy-egy nyugat felé néző hatalmas ablaktáblája sarkig tárva. A művészek lankadatlanul váltják egymást egy-egy concerto grosso között, az egyre lejjebb bukó, vöröslő napkorong valószínűtlenül világítja be a cikázó vonókat. A kastélyt ölelő rózsaágyakból magasba sodorja az illatot a szellő. Ha behunyom a szemem, Gruber Franciként szinte Ilka néni hatholdas rózsakertjének közepén érzem magam. Csak amikor a rózsaillat a Bach-muzsikával összefonódik, csak akkor eszmélek, hogy mégsem Babits Gádorosán vagyok, hanem itt és most, napjaink Vas megyéjében.

Kisszámú, de lelkes hallgatóság előtt nagy sikerrel adta elő egymás után a hat Brandenburgi versenyt júniusban a Capella Savaria; erre a fület gyönyörködtető, ugyanakkor embert próbáló feladatra előttük magyar régizene-együttes még soha nem vállalkozott. (Aligha csoda, hogy tavasszal az itáliai Savonában és Torinóban már zajos sikerrel játszották ugyanezt.)

Úgy gondoltam, hogy ezt a bizsergető nyár eleji zenei élményt aligha tudja majd felülmúlni, de akár elérni is az a „nyárzáró” hangverseny, amelyet szeptember első vasárnapján adott a Liszt- és Prima Primissima-díjas zenekar Szombathelyen a Bartók-teremben. Pedig a maga nemében úttörő vállalkozás volt ez is: a napokban – a világon elsőként – készített zenei CD-felvételt a Capella Savaria Felix Mendelssohn-Bartholdy E-moll hegedűversenyének első, 1844-ben komponált változatából, valamint az „Olasz” szimfóniának is nevezett A-dúr szimfónia 1834-es, második átiratából. A zenekart a CD-felvételeken a világhírű Nicholas McGegan vezényelte, akivel eddig már 13 lemezfelvételt készített a neves szombathelyi zenekar.

S lám, most Nicholas McGegan kivételesen ráért még egy kicsit tovább maradni Magyarországon (6 évvel ezelőtt koncertezett utoljára hazánkban), s a szeptember 2-i élő hangversenyen személyesen ő vezényelte a Capella Savaria korabeli hangeszereken játszó összeszokott csapatát.

Nem vagyok zenekritikus, még csak műértőnek sem merném mondani magam. Isten óvjon tehát attól, hogy részletekbe menően elemezni próbáljam akár Mendelssohnt, akár a két opus-variánst (az E-moll hegedűverseny szólóját egyébként az együttes koncertmestere, Kalló Zsolt játszotta), akár a zenészek technikáját, játékát. Elég legyen itt most annyi: végtelenül élveztem! Behunyt szemmel ültem, s átadtam magam a zenének Azaz hogy behunyt szemmel ültem volna, ha egy – talán nem haragszik meg a megfogalmazásért – nem túl magas, nem túl dús hajú, ám végtelen jókedvű, széles mosolyú, határtalanul energikus kis fekete ruhás ember oda nem szögezte volna a tekintetemet a karmesteri pulpitushoz az előadás elejétől a végéig. De bizony odaszegezte! Aligha véletlenül írta McGeganról a Los Angeles Times, hogy „ha ő vezényel, behunyni a szemünket annyit jelent, mint elmulasztani valami életbevágóan fontosat. Zenészei minden mozdulatára azonnal és gördülékenyen reagálnak, a zene életre szökken és élő marad.”

S valóban: elképesztő, ahogyan ez a csupa derű kis ember vezényel! Pálca nélkül, puszta kézzel, mit kézzel: teljes testtel irányítja a zenekart. Hol pillangót játszik, hol lüktető gőzmozdonyt, hol – megkockáztatom – rettenthetetlen bádogfavágót. Egyik pillanatban mintha egy óriás héliumos léggömb zsinórját kapná el magasba nyúló karjával, emelkedő testével , attól tartok, mindjárt elrepül. A következő pillanatban megrogyott térdekkel csaknem leguggol. Ha igazán lendületben van, negyed fordulattal cinkosan még a hallgatóság felé is kipenderül, kinéz: „Halljátok?” Máskor karját összefonja a mellén, vagy zsebre dugott kézzel enged szusszanásnyi szünetet; zenészei már a testtartásából is értik, érzik minden rezdülését. Való igaz: nem lehet levenni róla a tekintetet. Mindemellett egy cseppnyi modorosság, szemernyi pozőrség sem érződik e mögött a „show” mögött; a rendkívül szerény dirigenst még a hangverseny végén negyedórán át dörgő vastaps is alig tudta néhányszor előcsalogatni, s akkor is elsősorban zenészeit állította rivaldafénybe.

Az előadás végén röviden elbeszélgettem a 62 éves, brit születésű, az Amerikai Egyesült Államokban élő Nicholas McGegannel. A mosolygós, szerény ember nem büszkélkedik azzal, hogy a legjobb brit egyetemeken (Cambridge, Oxford) tanult, s a legnevesebb brit és amerikai egyetemeken tanított. Azzal sem kérkedik, hogy II. Erzsébet királynő jóvoltából a Brit Birodalom Legkiválóbb Érdemérme tiszti fokozatának birtokosa (Officer of the Most Excellent Order of the British Empire). Büszke viszont rá, hogy hosszú éveken át visszatérően dolgozhatott együtt olyan nagyszerű csapattal, mint a Capella Savaria. Arra a kérdésre, hogy mikor hallhatjuk – vagy inkább láthatjuk? – újra vezényelni Magyarországon, bíztató választ ad: jövőre, a fertődi Haydn-fesztiválon minden valószínűség szerint újra itt lesz.

Köszönjük a Capella Savariának ezt a nagyszerű nyárzáró élményt – mégis felért a Brandenburgi versenyekkel, belátom! –, köszönjük Nicholas McGegannek a feledhetetlen vezénylést.
Jövőre Fertődön találkozunk!