Deutschlandsbergi buszbaleset - Hit és lelkierő is kell a túléléshez

- Nagyon szerencsésnek érzem magam, mindennel együtt - Heckenast Dénesnek, a 18 évvel ezelőtti deutschlandsbergi buszbaleset egyik túlélőjének szívből jövő vallomása a mondat. A feleségét, Dórát karolja át a szülői házból leválasztott tetőtéri lakás békéjében, miközben kiszakad belőle a gondolat. Ők ketten keresik egymás tekintetét, ahogy a nemrég történt veronai busztragédiáról, Dénes közösségi oldalon tett felajánlásáról és a segítés lehetőségeiről beszélnek.

Nem jönnek könnyen a szavak, de kiegészítik egymást, ha kell, befejezik egymás mondatait. Dénest majdnem két évtized távlatából is mélyen érintik a vele és társaival történtek. (Bár nincs sok emléke a tragikus napról, ő is elszenvedője, részese volt az 1999. január 24-én Ausztriában, a stájerországi Deutschlandsberg mellett történt súlyos buszkatasztrófának, amelyben 18-an meghaltak, 27-en pedig sérülést szenvedtek, köztük többen maradandó károsodást.) És nem tud nem párhuzamot vonni az akkori és a két héttel ezelőtt történtek között.

Számára fájdalmasan aktuális volt az idei évforduló, és míg a csak távolról érintettek lassan napirendre térnek a 16 halálos áldozatot követelő veronai baleset felett, ha valaki, ő tudja, hiszen a sorstársai fekszenek az olasz és a budapesti Honvédkórházban, hogy a sérültek, túlélők, hozzátartozók számára a neheze még hátra van.

Regdony Dóra és Dr. Heckenast Dénes, aki a felesége szerint ritka türelmes ember. Idén lesz hét éve, hogy találkoztak Fotó: Unger Tamás

Hallja a híradásokban, ahogy mások is: befejeződött a halálos áldozatok azonosítása, hazaszállítják a holttesteket, már több mint 70 millió forintnyi adomány érkezett az érintett családok, sérültek és az elhunytak hozzátartozói részére. És munkál benne a gondolat: ő is segíteni szeretne.

A közösségi oldalon több napja ott a posztja - a Honvédkórházban dolgozó ismerőseinek üzen, ha úgy látják, hogy valamilyen módon lelki támogatást nyújthat a túlélők és hozzátartozók számára, hívják.

Első, zsigeri reakció ez a részéről, mondja - a szabadideje terhére utazna és biztatást adna a saját példája nyomán, hisz meggyőződése, aki túlélt egy ilyen balesetet, az máshogy tud segíteni, mint akár egy pszichológus.

Elmondaná, hogy ő is súlyos sérült volt, és egyáltalán nem volt biztos a felépülése. A lelkierő, a türelem, meg a várakozás fontosságát hangsúlyozná. És a hit erejét. Azt, hogy először kisebb célokért kell küzdeni: „hogy meg tudjam mozdítani a szemhéjamat, a fejemet, a karjaimat és a lábaimat, hogy apránként fejlődjön a mozgásom, hogy ne legyek folyamatosan egy helyhez kötve, hogy ki tudjak kelni a kórházi ágyból, hogy ne lógjanak belőlem a csövek." Aztán újra megtanulni írni, olvasni, rajzolni, ha szükséges. Egyik napról a másikra élni, mindeközben a távolabbi jövőt tervezni.

A magyarul jól beszélő Reischle doktortól kapta a fonendoszkópot Dénes. Grazi kezelőorvosa így biztatta, hogy tartson ki az elképzelése mellett, hogy orvos lesz belőle, és felnőtt életében másokon segít

Neki például a bal szeme súlyosan sérült, három évig nem látott vele. A szaruhártya-átültetés után aztán visszanyerte a „két szemmel látás" képességét, rendbe jött a térlátása. Ez volt az egyik távlati célja, amit sikerült elérnie. Három éve a Markusovszky kórház radiológiai osztályán dolgozik rezidensként, idővel szakvizsgázni szeretne. Képalkotó diagnosztikai vizsgálatokat végez - röntgenfelvételeket, CT-felvételeket, MR- és ultrahang-vizsgálatokat csinál és elemez - könnyen lehet, hogy a térlátás visszanyerésének (nem kimondott) a következménye, hogy ez a terület érdekli. Egy szem-, egy koponya- és négy plasztikai műtéten van túl; napi egy gyógyszert szed - ha más nem is, ez feltétlenül emlékezteti a sérüléseire.

A másik, ugyancsak messzebbre tekintő vágya az volt, hogy rátaláljon a párjára. Regdony Dórával, óvodapedagógus feleségével - nincs kétség - egymásnak teremtették őket, három éve házasok.

Dénes tudja, könnyen lehetett volna olyan sérülése is, hogy mozogni, beszélni sem tudott volna újra megtanulni. A személyiségfejlődésének legkritikusabb pontján - 13 éves korában - következett be a baleset, és meghatározta a gondolkodásmódját, az egész életét: felelősségteljes lett, talán kevésbé aktív a gimnazista években. De hittel, elfogadással állítja, minden úgy van jól, ahogy történt. És most adna magából másoknak, a veronai baleset sérültjeinek, akikkel mélyen együtt érez, és akiknek a mielőbbi felépüléséért imádkozik. Aki hallja, adja át...