Erdélyi Rolika lábra állt, mert megígérte - Galériával, videóval

– Szaladok, szaladok, szia Peti bácsi, szia Ildi néni! Jaj, de örülök, hogy látlak titeket! – kiabálja boldogan a lépcsőházból kifelé jövet Erdélyi Rolika, akinek betegségeit, küzdelmeit olvasóink is figyelemmel kísérhették az elmúlt években. A kisfiú lágyéksérvvel, húgycső-rendellenességgel született, öt hónapos korában pedig kiderült, hogy ciszták vannak az agyában. A sérv- és hereműtéten kívül kétszer operálták a koponyáját, majd nem sokkal később jött az újabb diagnózis: myelodysplasiás szindrómája van, amit csak a csontvelői őssejt átültetésével tudnak gyógyítani. Rolika tavaly márciusban esett át a transzplantáción, amit hónapokig tartó kórházi kezelés követett.

"Szóval túl vagyok ezen a transzplantáción is. Az utolsó kontrollon a doktor bácsi azt mondta, kijelenthetjük, hogy hematológiailag gyógyult vagyok. Természetesen az ember soha nem lehet száz százalékig nyugodt, de ebben a szüleim sajnos már rutinosak. Nem is hiányzik nekik semmilyen extrém hobbi az életükből, okozok én elég izgalmat. ... Ha minden rendeződik az óvodába is szeretnék visszamenni, mert nagyon szeretnék már a gyerekekkel játszani. ... Jelenleg várom a lábműtétem időpontját. És meg fogom mutatni a világnak, hogy felállok, mert én vagyok Erdélyi Rolika, aki soha nem adja fel!" Ez év márciusában írta Rolika anyukája, Andi ezeket a sorokat a Facebookra, ahol nagyon sokan követik nyomon a kisfiú csodálatra méltó küzdelmeit.

És tessék: Rolika tényleg felállt. Igaz, még nem szalad, de ez csak idő kérdése. A kisfiút, aki addig csak mászni tudott, júniusban operálták: mindkét lábán öt-öt vágást ejtettek. A Bethesda Gyermekkórházban elvégzett két és fél órás műtétet négy gipszben töltött hét követte: sok-sok fájdalommal és kemény munkával, hiszen már gipszben is lábra kellett állnia. Majd következett a Jahn Ferenc kórház, ahol háromhetes rehabilitáció várt Rolikára. Az osztályon Rolika – szokás szerint – csodát tett. Az ott lévő betegek – többségük idős ember volt – valósággal megfiatalodott: aki addig nehezen mozdult, lehajolt az elgurult labdáért, a hatvanas évei derekán járó Ica néni pedig boldogan versenyzett Rolival, hogy ki ér előbb célba a járókerettel. Persze mondani sem kell, hogy Rolus győzött. A szintén az osztályon lévő, 76 éves cigány író, költő, Daróczi József – vagy ahogy Rolika hívta: Choli bácsi – verset is írt a kisfiúnak.

Rolika újra itthon van, fejlesztő foglalkozásokra hordják, és a nagy mumust, a gyógytornát sem bliccelheti el. Anyukája azt mondja, a legszebb születésnapi ajándékot kapta Rolikától, amikor lábra állt. És bár még csak járókerettel, korlátnál vagy szülei kezét fogva lépeget, de ez is óriási változás. Meg kell tanulnia egyensúlyozni, a sínben lévő lábaiban az izmoknak is erősödniük kell, és ehhez bizony sok-sok munkára, gyakorlásra, kitartásra, időre lesz szükség.

Rolika szüleivel, Andival és Lacival sok időt tölt a házuk előtti sportpályán, ahol már barátai is vannak. Például Balogh János, a Weöres Sándor Színház színésze, aki, ha arra jár, Bandi kutyájával előadott csuda vicces mutatványaival megnevetteti a kisfiút. Aztán ha Rolika elfárad, ott az elmaradhatatlan kedvenc, a műanyag kismotor, amire felpattan és továbbszáguld. Mint most is.

– Szükség van egy kis gyorsulásra, de jaj, kifogyott a benzin! – kiáltja a motorról, és keresünk hamar egy benzinkútnak is megfelelő oszlopot, ahol megtankolhat. Aztán újra leszáll a motorról, és apával lépeget.

– Össze-vissza félek! – törik el a mécses néhány lépés után. Igen, Rolikának a magasságot is szokni kell, mert bizony néha még szédítő 98 centiméterről szemlélni a világot.

Az Erdélyi családban ez a nyár (is) a kemény munkáról, a mindennapi apró kis harcokról szól, de mindhárman tudják: megéri. Hiszen amit eddig megígért Rolika, azt meg is csinálta.

A két lábon járó csoda

És akkor most öleljen meg mindenki! – adta ki a parancsot a sportpálya közepén tegnap délelőtt Rolika. Aztán kiderült, hogy ezúttal nem csak anyára és apára gondolt, hanem ránk is – nem kis fejtörést okozva fotóriporter kollégámnak, aki a nagy-nagy ölelkezést is meg akarta örökíteni.

Hiába, Rolika ilyen: ahol megjelenik, ott mindenki elolvad. Valóságos szeretetbomba.

Anyukája mesélte, hogy amikor új kórházba, új orvoshoz kerülnek, és átadják a kisfiú orvosi papírjait, a legtöbb doktor szeme elkerekedik. És bár kimondani nem merik, a szülők pontosan tudják, hogy mire gondolnak. Mert a kórházi leleteken, zárójelentéseken sorakozó latin szavak jelentéseinek ismeretében tényleg csodának tűnik, hogy ez a kisfiú itt van, kibírt mindent, mosolyog, verset mond, számol, viccelődik, és ha kell, másokat vigasztal.

Aki ismeri a családot, látja, hogy ehhez a csodához sokan kellettek. Anya, akiről senki nem tudja, hogy titokban, amikor senki nem látta, mennyi könnyet sírt el az elmúlt években; apa, aki munka után, fáradtan is mosolyogva tologatja a mozdonyokat a szőnyegen, és ha kell, ezerszer is felrúgja a labdát az ég felé, csak hogy nevetni lássa Rolikát. És a körmendi nagymama, aki fáradhatatlanul jön-megy, segít, mikor mit kell. És kellettek mások is: az apuka munkatársai, főnökei, akik mindig megértik, ha éppen menni kell. Az orvosok, a gyógytornászok, a pszichológus néni, a fejlesztő pedagógusok és az a rengeteg ember, aki drukkolt, hogy sikerüljön.

És sikerült: Rolika megígérte, és lábra állt. Mert ő egy csoda. Egy két lábon járó csoda...