Vakvagány az Év embere - Horváth Nikoletta gyógyíthatatlan betegként lett mások példaképe

Nikit először két éve mutattuk be. Akkor még egyetemista volt, mára már diplomát szerzett, lefogyott azóta 35 kilogrammot, mert életmódot váltott, sportos életet él. Egy gyógyíthatatlan ritka kór támadja a szervezetét, egy olyan betegség, ami mindössze 500 embernek van a világon. 13 éves koráig úgy cseperedett, mint minden kislány, aztán elveszítette az édesapját, majd a látását, aztán leálltak a veséi, dialízisre jár. Legjobb barátnője és bajtársa az édesanyja, aki minden pillanatban mellette áll.

Az Év embere címet az egyik kereskedelmi televízió közönségszavazásán nyerte. Erkölcsi elismerés, nem jár „semmivel", Niki mégis hihetetlenül boldog, hiszen ez a „semmi" konkrétan az emberek szeretetét jelenti, méghozzá ismeretlenül, hiszen neves személyiségek között szavaztak rá, pont rá legtöbben. Az emlékplakettet január 1-jén a lakásán adták át.

- Mit gondolsz, miért épp téged szavaztak meg az Év emberének?

- Nem nagyon értettem már a jelölést sem, hogy mit keresek ott, kakukktojásnak éreztem magam. Valószínűleg az egyszerűségem miatt szavaztak rám, az egyszerűségem ért el az emberek szívéhez. És a pozitív gondolataim, a hozzáállásom. Szeretetet érzek mindenütt, amerre járok, megállítanak az utcán, írnak nekem.

Niki a maga körében népszerű blogger, de egyelőre „csak" pár százan olvassák. Úgy véli, nem a blog generálta a szavazást, hanem az, hogy bemutatták őt a tévében. Ahogy átveszi a diplomáját, ahogy zongorázik, ül a számítógép előtt, sétál a kutyájával, Lilivel, aki egy nagyon okos és jóságos labrador.

- Fellendült-e az internetes levelezésed az utóbbi napokban? Keresnek-e, mint az év emberét?

- Mostanában napi több órát foglalkozom a levelezésemmel. Nem is aludtam éjjel, mert válaszolok a levelekre, édes feladat, nem bánom, nem akarok megvárakoztatni senkit. Tanácsot kérnek az emberek, leírják az élethelyzetüket, a véleményemet kérik, kíváncsiak, én hogy látom a problémáikat, betegségüket. Hamar ráérzek az emberek lelkére, tudok írni pár normális gondolatot, vagy legalább tudom őket arra biztatni, hogy tartsanak ki, mert megéri. A blogomat nem mindennap írom, ez jó, mert nem kényszeres és nem közhelyes. Fontos, hogy írjak, mert látom, hogy tudok hatni, látom, hogy számítanak a gondolataim. Az motivál, hogy minél több embernek tudjak erőt adni a keresztem cipelésével. Még mindig próbálom feldolgozni, ami történt, még mindig nem nagyon hiszem el, annak ellenére, hogy az utcán ismeretlenek is megszólítanak.

Niki anyukája már az Év embere jelölést is csodának élte meg, amióta pedig Niki nyert, hol sír, hol nevet. Hol ő szorongatja az emlékplakettet, hol Niki. A lányáról készült filmben megkérdezik tőle, hogy szoktak-e a halálos betegségről beszélgetni, azt feleli, ritkán, és azt mondja, Niki 100 évig fog élni, „mert muszáj". Ebből is látszik, hogy a csodát akarni kell, és megtörténik, sőt a csoda Nikiéknél folyamatos, hiszen a lány a halálos kór ellenére él és virul: a számára lehető legegészségesebb életet éli.

Heti háromszor, négyszer más kutyásokkal barátkozva közösen sétáltatják az ebeket, szeretik a parkerdőt, Kőszeget, a szombathelyi belvárost, a Perint partját, sétálnak az emlékműnél, a Szent István parkban. Heti háromszor kell dialízisre menni, azokon a napokon nem tudja elvinni Lilit sétálni, de amikor lehet, már indulnak is. Heti háromszor spinningre (zenés kerékpáros aerobik órára) jár szintén a barátaival, ha jó idő van, gyakran tandemeznek egy betegtársával.

- Nagyon odafigyelek magamra, hogy ne tunyuljak el télen sem. Szeretnék továbbra is járni gyerekek közé oviba, iskolába, hívnak is sokfelé. A gyerekek pedig szemérmetlenül, nagyon őszintén kérdeznek, nem gondolják meg tizenötször, hogy mit merjenek kérdezni. Miért ilyen csúnya a szemed? Nem hiányzik a látás? Hogy dolgoztam fel a vakságot, apám elvesztését? Milyenek a barátaim – látók vagy nem látók? (Egyébként a látók vannak többen.) Miért ilyen a kezem? - látják a söntömet, ahol dialízist kapok... Szóval a gyerekek nem lacafacáznak. Néha alap dolgokat (Hogy kötöm be a cipőfűzőmet?), néha megdöbbentően mélyeket kérdeznek. Például, ha visszakaphatnám, melyiket kérném: a látásomat vagy a vesémet? Milyen az az élethelyzet, amikor a legkiszolgáltatottabb vagyok? Nem félek-e attól, hogy meghalok?

- Mit mondasz erre az utóbbi kérdésre a 4-5. osztályos gyerekeknek?

- Elveszem az élét, humorizálok. Azt mondom, a haláltól mindenki fél, betegségtől függetlenül is, hiszen bármi történhet. Azt szoktam mondani, aki fél, nem él. Hamar kiszúrom, ha egy gyereket kiközösítenek, elmondom, hogy a gúnyolódás gyáva dolog. Engem is lehetne gúnyolni, mégis vendégként ülök itt. Elgondolkodnak. Tudom, mert van visszacsatolás, van olyan hely, ahol többször is voltam már, például a Váci vagy a Paragvári iskolában, az utóbbi nekem az alma materem. A gyerekekhez Lili a kapocs, a kutya hatására a gyerekek megnyílnak, közel tudunk kerülni egymáshoz. Minél kisebbek, annál könnyebb velük. A nyolcadikosokból három kérdés alig jött ki 45 perc alatt, az interneten viszont letámadtak, mikor már nem voltunk szemtől szembe. Türelemmel, szeretettel válaszolok mindenkinek.

- Azért hívnak meg gyerekek közé, mert veled, rajtad, általad mutatják meg a másságot és tanítják a toleranciát?

- Hetven százalékban azért. Íme, egy vak ember. Mit tudnak a vakságról? A vak, aki nem lát fényt. Pedig ez nagyon kevés. Én azt szeretném megmutatni, hogy a vak ugyanolyan ember, mint a többi a maga érzéseivel, vágyaival, gondolataival. Mindig nagy sokk a megjelenésem, talán hónapokba is telik, mire leülepszenek az elhangzottak. Bízom benne, hogy a mondandómnak hosszú távú hatása van, és a gyerekek átértékelik a dolgokat.