Jel a míves pengenyakban - A késes műhely immár 107 éve áll a városban

Körmenden az egyik legrégebbi iparos dinasztia a Belencsák család. A nagypapa, Belencsák Mihály a Felvidékről származott, onnét került Székesfehérvárra az 1800-as évek végén segédnek, s ott ismerkedett meg feleségével. A sors úgy hozta, hogy 1907-ben Körmendre került, s önállósítsa magát. A Széchenyi utcában 107 éve áll a műhely, melyet jelenleg a dinasztia harmadik generációja, Belencsák István használ.

– A nagypapa idejében a kuncsafti kör nagy része a parasztemberek közül került ki, akiknek mindenhez érteniük kellett, s ha valami tönkrement, akkor először a javításra kellett gondolniuk – mondja Belencsák István. – A műhelyben akkoriban kések pengecseréjével, s a tönkrement szerszámok reparálásával foglalkoztak. Emellett bicskák is készültek. Hiszen minden embernek, különösen a mezőgazdasági munkásoknak a zsebében ott kellett lapulnia a késnek, enélkül meg- vagy éhen haltak volna. A nagyapámtól a mesterséget az édesapám is megtanulta, ő 1922-ben állt be inasnak a papa mellé.

Belencsák István még 14 éves sem volt, amikor beállt édesapja mellé inasnak. A műhely ajtófélfája ma is őrzi, hogy milyen magasan állt munkába egykor (Fotó: Szendi Péter)

Miközben édesapjáról beszél, az egyik fiók mélyéről előkerülnek a régi fotók, emlékek, például egy ipari iskolai bizonyítvány, csupa jeles érdemjeggyel. Egy kerékpáros külföldi tanulmányút fényképes bizonyítéka is az asztalon köt ki, németországi és olaszországi élményekkel színezve. Közben körbemutat a műhelyen, s elmondja, a szerszámok nagy részét még a nagypapától örökölte.

– Amikor a nagypapa meghalt, édesapám vette át a stafétabotot – folytatja a késes. – 1932-ben vette el feleségül édesanyámat, nyolc gyermekük született. A papa gyártotta a késeket, a mama pedig a vásáros szekérről árusított. A vásáros láda megvan még most is. A papát aztán bevonultatták, motoros futár lett a háborúban, de épségben hazatért. Mihelyt elektromos áram lett Körmenden, megindult nálunk is a forgalom. Egykor volt egy üzlethelyiségünk a központban, azonban ezt elvették tőlünk. A papa tanácsát követve hazajöttünk dolgozni, mert azt mondta, hogy innen nem rakhatnak ki minket. A régi házban kilencen ültünk az asztalhoz minden nap. A műhely falán ma is látszik a szentkép akasztója. Ez régen ugyanis nem műhely volt, hanem szoba. Itt születtem én is. A mama engedélyével választhattuk le ezt a kis részt a lakásból.

(Fotó: Szendi Péter)

Belencsák István 1956-ban állt be inasnak, még a 14. életévét sem töltötte be. Azóta megszakítás nélkül dolgozik. Mutatja a kalapácsot, melynek a nyelén nyomot hagytak az ujjai, s mutatja a padlót a satu alatt, ahol a lába kikoptatta a fát. Miközben beszélgetünk, nosztalgiázik a régi szép időkről, a kórustalálkozókról, a katonaságról. Leszerelése után természetesen folytatta a munkát. Járt vásárokra, mert nem tudtak volna csak a boltból megélni. 1968-ban megnősült meg, négy gyermeke született. Három lány és egy fiú, aki továbbviszi a mesterséget.

Fia, ifj. Belencsák István (balra) folytatja a családi mesterséget. Édesapjától tanult mindent. (Fotó: Szendi Péter)

– Én képviselem a harmadik generációt, ez a műhely 107 éve működik Körmenden – teszi hozzá Belencsák István. – Azóta a lakosság szolgálatában állunk. 58 éve dolgozom emellett a satu mellett. 72 éves vagyok, de most is minden nap bejárok dolgozni. Engem az éltet, hogy jönnek hozzám emberek, még a munkát is megállítom, hogy beszélgessek velük. Büszke vagyok a mesterségemre, nem sok cég mondhatja el magáról, hogy ilyen múlttal rendelkezik. Én mindig emberközelben voltam, nekem a kuncsaft parancsolt. Szabad ember lehettem, s boldognak érzem magam – miközben kimondja a szavakat, elcsuklik a hangja, de még hozzáteszi: – Amit szeretek, azt csinálhatom. Sosem voltam jó üzletember, nem tudtam meggazdagodni, de nem is baj ez. Az életemet ebben a szobában éltem le. Tudom jól, ha megállnék, s elgondolkodnék a bajaimon, akkor megbetegednék. Ma már ennek a szakmának is sok hátulütője van. Az anyagárak elmentek a csillagos égig, kevés az igény a termékeinkre, hiszen negyedrész áron adják a külföldiek. Mégsem hagyhatjuk abba. Kihalófélben van a szakma, s mindig kell lennie valakinek, aki őrzi az elődöktől örökölt mesterséget. Soós Zoltán írt erről egy verset, melynek sorait kívülről tudom: „És ott a JEL a míves pengenyakban, hogy: vállalom! hogy: ez a becsület. E személytelen, közönyös világban acélba merik vésni a nevüket.”