Jézus Mária, színészek! - A WS Színház nyilvános évadnyitót tartott

Ma már a történelem ködébe vész a Weöres Sándor Színház legelső nagy, őszi utazó bérletkampánya, amikor az épp alakuló, összerázódó társulat a megye összes városába ellátogatott, hogy nagy csinnadrattával bérleteseket gyűjtsön a színháznak. Horváth Ákos Parasztfitnesz című műsorszáma most ezt a hőskort idézi, megint szűrt őszi fényben, csak a megboldogult „haka” csatakiáltást váltotta föl azóta, hogy „kapa, kapa” (hiába, változnak az idők); jó kis tornagyakorlat, nem csak kezdőknek. Előre a háromezredik bérletesért.

Vigyázat, játék! De komolyan. Balról: Halász András tolmács, Endrődy Krisztián (rendőr, különben színész ), Ivo Krobot rendező (Fotó: Ohr Tibor)

És bár Jordán Tamás tényleg folyton azon töri a fejét, hogy miképpen hozhatná össze – nem csak a színházterem sötétjében, hanem azon túl is – a színészeket meg a nézőket, ezúttal magaslati nézőpontot választott: Trokán Péter társaságában Sebőkné Ilonka néni nevezetes erkélyéről irányítja az eseményeket, közben a napon WSSz-pólók száradnak. Hiába, néha nem árt a dolgokra felülről is ránézni. Trokán Péter azt mondja, onnan föntről minden gyönyörű. Itt lenn Németh Judit (háta mögött a zenekar) rákezdi, hogy „a szívemet dobom eléd”. Főleg, ha veszel bérletet. Jordán Tamást most sem hagyja cserben mindig hajszálpontosan működő hatodik érzéke, a dramaturgiai érzék: föntről az Úr hangjaként arra kéri az egyre népesebb közönséget, hogy bátran húzódjon csak közelebb (az első percekben a hangosítópult meg a színpad között spontán rivalda keletkezik). És a közönség tényleg közelebb húzódik, hogy jobban hallja-lássa Vass Szilárdot és Kálmánchelyi Zolit, Varga Dórát és Korponay Zsófit, Nagy Cilit és Horváth Ákost, Sodró Elizát és Bajomi Nagy Györgyöt. A Parasztfitnesz-produkció közben azonban valami váratlan történik. Ékszerrabló, motoros tettestárs, sikoltozó tulajdonos, rendőr, szirénázó mentőautó, pisztolypuffanások, bénázó mentőszemélyzet. Pedig Köcse Tamás tisztes távolból személyesen ellenőrzi a szakmaiságot. Aztán a megkönnyebülés: „Jézus Mária, színészek!” Orosz Róbert mentőegyenruhában csak annyit mond, hogy „na”, és nevetni kell. A komikus véna az komikus véna. Jordán Tamás a magasban színpadra szólítja Ivo Krobotot, aki a Szigorúan ellenőrzött vonatok után most a Tótékat rendezi Szombathelyen. Édes cseh nyelven azt mondja, talán jövő ilyenkor is találkozunk. Hát úgy legyen. Se a színészek nem bánnák, se a közönség: a hírek szerint Krobottal dolgozni öröm.

Sági József, a kulturális és sportbizottság elnöke fogadóórára rohan, de azt mondja, siet vissza: időben megnyitni a WS Színház 2013/14-es évadát. Peter Brook-sztorival készült, amelyben az érdek összecseng az érdekessel. Legyen ilyen a színház: érdekes, mindannyiunk érdekében. Jézus Mária, színészek!

Tapsrend, a színház határvidéke

Eric Bentley veti föl, hogy belegondoltunk-e már, voltaképpen kinek-minek tapsol a néző az előadás végén. A szerepnek? Mondjuk Giorgio lovagnak, aki mégiscsak megküzdött a láthatatlan sárkánnyal? A színésznek, aki Giorgio lovagot játssza? Vagyis játszotta, hiszen abban a pillanatban, amikor meghajol, már nem ő Giorgio lovag: a lovag szertefoszlott, lakóhelye az emlékezet. Arról nem beszélve, hogy a színházteremből kilépve a nézői státus is megszűnik: az imént még mi voltunk a lelkes közönség, a ruhatárba már x, y, z érkezik. Furcsa. De pont ezért nézhetnénk be gyakrabban a Krúdy Klubba, akár üldögélni kicsit.