Koltai Róberttel, otthonosan a Weöres Sándor Színházban

A Máli néni premierjét követő napon ülünk le beszélgetni.

- Színházi ember minden színházban azonnal otthonosan érzi magát?

- Nem, sőt: én bizonyos helyeken nagyon idegenül tudom érezni magam. Általában oldottnak tűnök, de ahhoz, hogy valóban az legyek, meg kell találnom a hangot a környezetemmel. A Máli néni-bemutató után elmondhatom, hogy a Weöres Sándor Színház társulatával sikerült egy hullámhosszra kerülnünk: egyszerűen mesebeli ez a társulat. Régen találkoztam ennyire sikerorientált, érzékeny, tehetséges gárdával. Ez nekem nagyon nagy találkozás – igazából már hamarabb is el tudtam volna képzelni. De jobb későn, mint soha – még időben vagyunk.

Fotó: Ohr Tibor

- Akkor ez most....

- Elégtétel. Bár előadásokat, filmeket is rendeztem – nem egyet, nem kettőt -, elsősorban máig színésznek számítok. Ezért örülök annak, hogy Tamás (Jordán), akivel nem is a kaposvári korszakból, hanem még előbbről datálódik a barátságunk, végre rendezőként gondolt rám.

- Miért pont most? Miért pont ezt?

- Érdekes módon a filmjeimben mindig nagyon benne vagyok: kitalálásban, ötletben, a forgatókönyvíróval való együttműködésben, az utómunkákban; sokszor saját történetből indulok ki, vagyis ott még írói feladatot is vállalok. Színházba viszont – a Máli néni a húsz-huszonötödik rendezésem – még soha nem kopogtam be azzal, hogy ezt vagy a darabot nagyon szeretném színpadra vinni, soha nem törtem a fejem ilyesmin. Színházi rendezést mindig felkérésre vállaltam – ahogy most is, nagy örömmel. Ilyenkor sem a darabválasztásba, sem a szereposztásba nem szólok bele, a helyi adottságoknak megfelelően dolgozom. Ha hívnak, szerintem elsősorban azért hívnak, mert – és ezt határozottan tudom -, van valamiféle csapatképző, csapatösszehozó tehetségem, pedagógiai hajlamom; és ez nem csak a komédiákban, zenés vígjátékokban mutatkozik meg. Bárhol rendezek, az általában jelentős siker – az volt már a legelső kaposvári rendezésem is, a Szegény Dániel, Máté Gáborral, Jordán Tamással. Arra Babarczy Lászlótól kaptam fölkérést.

- De vajon miből gondolhatta a nagyszerű színészeket, rendezőket foglalkoztató (ma már) legendás kaposvári színház legendás igazgatója, hogy ön rendezőként is helytállhat?

- Babarczy rendszeresen leszúrt, hogy ne instruáljam a többieket. Mert próba közben mindig mondanom kellett valamit. Amikor láttam a halálbiztos megoldást – most, a Füst Milán-darabban is ezer apró megoldásra volt szükség -, akkor soha nem bírtam ki, hogy ne mondjam hangosan. Amikor meg rendez az ember, egyenesen kötelessége megtalálni a legjobb megoldásokat. Úgyhogy Babarczy egyszer azt mondta: Akkor ne dumálj, hanem rendezz valamit. Így kezdődött. A Szegény Dániel fergeteges, nevettető krimikomédia, aminek a színrevitelét akkoriban a nagy kaposvári rendezők persze nem vállalták volna. Az az igazság, hogy a szakmának bizonyos elitje máig legyint a rendezéseimre, de a színészi pályám Kaposvár utáni korszakára is. Pedig például Budapesten, a Körúti Színházban nyolc (!) éve van műsoron az az Én és a kisöcsém-előadás, amelyet még színművészeti egyetemistákkal rendeztem meg; erre is ők maguk kértek föl. Kivételes képességű volt az az osztály: Tompos Kátyával, Szőcs Artúrral, Nagy Sanyival, Peller Annával, Zöld Csabával. Ma már mind sztárok, szétröppentek, de az előadás él: másik szereposztással. Most már én játszom benne a Papát, körülbelül a százharmincadik esténél tartunk. Úgyhogy lehet azért abban valami, ha rendezek. A Máli nénivel is ritka boldog vagyok. Örülök, hogy Tamás meghívott Szombathelyre rendezni.

- Ahol más régi játszótársakat is talált, Kiss Marival például olyan filmekben játszott együtt fontos szerepeket, mint A nagy generáció, a Szeretők vagy a Kihajolni veszélyes.

- Hát igen, Marival sok közös filmünk volt, ezek mind szép és fontos emlékek. Az meg külön szép történet, ahogy Kertész Péter belekerült az előadásba. Bár, ahogy mondtam, ilyenkor nem szólok bele sem a darabválasztásba, sem a szereposztásba, Tamás természetesen egyeztetett velem. Amikor Novák bácsi – Máli néni férje – szóba került, én azonnal Kertész Péterre gondoltam, de nem volt időm kimondani, mert Tamás megelőzött: „Mit szólnál, ha meghívnánk Kertész Pétert?” Boldog voltam, ahogy úgy látom, most Péter is az. Hatvan éve a barátom, mindig jó színész volt – sok évvel ezelőtt az Operettszínház üdvöskéje, hihetetlenül szép orgánummal -, és most látom azt is, hogy az idő múlásával mennyire megérett, mennyivel érdesebbé vált: fantasztikus mondatai vannak az előadásban.

Ezen a ponton megjelenik az asztalnál a Máli néniben kulcsszereplő, bájos és talpraesett Gyerek – a hétéves Ujhelyi Barna Balázs: „Robi bácsi, leülhetek?” Jön az anyukája is. Muszáj megbeszélni, hogy a két jelmeznadrág közül az egyiket – a gyapjút – nem lehetne-e kivonni a forgalomból. Barna nehezen viseli, amikor épp Kertész Péter bácsi ölében kell eltöltenie benne hosszú perceket, mozdulatlanul: a nadrág szúr és viszket, szinte lehetetlen megállni – ha egyáltalán – vakarózás nélkül. A végső szót majd a jelmeztervező mondja ki. Nehéz a színészélet, mosolyog Koltai Róbert, és azzal engedi el Barnát, hogy „most mozogd ki magad, és jót aludjál Péter bácsi ölében”.

- De nemcsak azért volt nagyon jó ez a próbaidőszak, mert régi kollégákkal találkozhattam újra, hanem azért is, mert megismerhettem a társulat nagyszerű fiataljait: Nagy Cilit, Kálmánchelyi Zolit, Csonka Szilvit. És hát itt van Orosz Robi, akit szintén nem most ismertem meg, viszont le vagyok nyűgözve tőle: a finom humorától, a ritmusérzékétől, amire nagy szüksége van a Máli néniben, ahol egyszerre jelenik meg a humor, a költészet, az abszurd.

- Hasonló a hasonlónak örül?

- Hát igen: Robit kicsit a reinkarnációmnak érzem. De a többiektől is el vagyok ragadtatva. Annyira törnek a jóra, annyi improvizációs készség és koncentráció van bennük, amitől én elájulok. Nem tudok olyasmit kérni, aminek ne lenne meg az eredménye. Lehet, hogy kicsit vitatkozunk, küzdünk, aztán fényesen hozzák a következő pillanatban. Épp ma gondolkodtam hajnalban – mert néha fönn vagyok -, hogy ha nekem van valamiféle titkom rendezőként, akkor az abban áll, hogy nem szeretem megelőzni a csapatot. Hanem vállalom, hogy amikor elkezdjük a munkát, még nem tudok olyan sokat a dologról – akárcsak ők -, és ami belőlük árad, arra próbálok rárepülni. De nem idejekorán, azaz nem túl hamar. Iszonyú kíváncsisággal és érzékenységgel igyekszem feléjük – és a darab felé fordulni. Egy példát mondok. Láttam, hogy többször nézte – még a premier előtt – az előadást. Biztos emlékszik, milyen volt először az a jelenet, amelyben Robi bejön és mindenáron meg akarja ölelgetni Kálmánchelyi Zolit.

- Mert azt hiszi, hogy hamarosan sógorok lesznek.

- Az egyik utolsó összpróbán megláttam valamit lentről, a nézőtérről. A jelenet abban az állapotában is csodálatos volt, de akkor Orosz Robitól azt kértem, hogy ezentúl ne egyszerűen csak besétáljon, hanem – előre elájulva az ölelés pillanatától – a dívány mögött, a falhoz szorulva jusson el Zolihoz, az iroda másik végébe. És Robi jön, a közönség fetreng – én is fetrengek, mert az ötlet csak egy dolog, a lényeg az, hogy a színész mennyire képes kiaknázni. Robi maximálisan képes erre. Pedig először megkérdezte Kertész Pétertől, hogy nem lesz-e ez így sok, de Péter megnyugtatta: nem, fogadja csak el. És lám, működik. Megmássza a falat.

- A premier után nehéz elengedni az előadást?

- Nehéz. Úgyhogy nem is szeretném elengedni. Még a premier után mondtam apróságokat. De nagyon rég voltam ennyire elégedett – bár a művészetben talán nem helyénvaló elégedettségről beszélni. Most mégis az vagyok. A színészek olyan alapvetően értik a dolgukat, hogy az előadás mindig csak jobb lesz. Különben arról vagyok híres, hogy sokszor nézem a rendezéseimet, és mondom, mondom, mondom... – amit látok. Kis időre a Máli nénit azért muszáj elengednem, a Thália Színházban lesz dolgom: hétfőn próbaidőszak kezdődik. A Móricz-naplókból készült Napló-szilánkokat láthatta a szombathelyi közönség is, most újra Móricz Zsigmondot rendezek. A Napló-szilánkok annyira meggyőzte az író unokáját, hogy ő ajánlott nekünk – a napló-átirat szerzőjének, B. Török Fruzsinának és nekem – újabb Móricz-műveket színpadi feldolgozásra. Két kevéssé ismert regény, a Rab oroszlán és Az asszony beleszól színpadi változata készült el így, pontosabban: kimondhatom, hogy két új magyar komédia született. Szerintem Móricz is örülne, ha tudná. Erősen vágyott a színpadi sikerre, irigyelte Molnár Ferencet. Most, remélem, általunk megadatik neki. Egy estén játsszuk a két darabot, Jelenetek két házasságból címmel (Bergman után szabadon), az egyikben egy idősebb, a másikban egy fiatal házaspárral. A Rab oroszlán színpadi változatában én is benne vagyok, Gubás Gabi a partnerem. Ez a regény a Janka utáni korszakban íródott, amikor Móricz rájött, hogy de hiszen minden női figurát belőle, Jankából, a feleségéből írt meg. Nemcsak mondja a Napló-szilánkokban, hanem tényleg. Amikor a Rab oroszlánt írta, eljátszott a gondolattal, hogy mi lett volna, ha Janka nem lett volna öngyilkos. A végeredmény tragikomédia, aminek az a konklúziója, hogy nincs megoldás. Janka rettenetesen hiányzik neki, nagy szüksége volna rá. Azt mondja a Naplóban, hogy „soha többet nem találok nőt, akitől nagy gondolatot rabolhassak. (...) De ki adja vissza Jankát...” A másik regényből habkönnyű krimivígjáték lett, a színpadon pedig igazi meglepetésnek ígérkezik: Egri Bálinttal és Sztarenki Dórával.

- Ezek szerint Móricz mostanában nagyon foglalkoztatja önt. Nem lehet, hogy a saját magánéletéről vall ezzel az áttétellel?

- Nem. Ha úgy volna, megmondanám. Annyira nincs köze Móricznak a magánéletemhez, hogy erre a színházi vállalkozásra is igaz, amit mondtam: nem én akartam, Fruzsina tette elém azt a szöveget, amit a Naplóból csinált. Annyira testhezálló volt, Móricz frenetikus ereje annyira magával ragadott és telibe talált mindenfélét, hogy nem tudtam többé elengedni. A Móricz-regények átiratát meg már a Napló-szilánkok sikere hozta magával. De pont ezt a frenetikus hatást érzem Füst Milánnál is. Ha jól megnézzük, miközben a Máli nénin hatalmasakat nevetünk, meglett férfiak romba dőlnek. A gyárigazgató szerepében Trokán Péter azt hiszi, hogy még résztvevője az életnek, pedig már rég nem. A helyzeteket egy zseni kezeli, Máli néni személyében. Zseniális a Mari. Úgy bánik az előadással, mintha egy kompjuteres projekt volna, az ő vezényletével. De Máli néninek az élet a terepasztala. Dehogy: nem tud ő semmit, mindig ösztönből, tapasztalatból cselekszik. És csak a helyükre teszi a dolgokat.

- Milyen viszonyban van a születésnapokkal?

- Hát, utoljára istenigazából a tizennyolcadik születésnapom volt fontos és érdekes: keresztapám, Ilovszky Rudolf – a Vasas edzője – egy Real Madrid-órával lepett meg. De ahogy múlnak az évek, nem nagyon figyelek a születésnapokra. Nem a mindennapok a veszélyesek, hanem a holnapok. Hogy egészség legyen. Amíg így mozgok, addig nincs baj. A Balfácán...-t tizenhat éve játszom Pesten, egy száguldás az egész előadás. Nagyon összeszokott csapat, már összemondanunk se kell a szöveget, értjük egymást. Olyan minden előadás, mint egy csodálatos dzsesszkoncert. Csak most már időről időre egyikünk-másikunk kicsit kórházba kerül. Mondjuk kap egy pacemakert. Amíg így vagyok, addig boldogság. A születésnap figyelmeztetés: hogy ne bízzam el magam nagyon.

- Akkor a közelgő hetvenedik sem csábítja számvetésre, kis megállásra, meditációra?

- A közönség már régen döntött rólam – a színészetemről, a filmjeimről -, és most már a szakmai elit ezzel ellentétes véleménye sem okoz keserűséget. Túl vagyok rajta. Csákányi Laci bácsi Kossuth-díj nélkül halt meg – és nála jobb színész nem volt, az biztos. Őze Lajosnál se. Ha innen nézzük, a Kossuth-díjjal ki nem tüntetett színészek társasága rendkívül jó társaság. Kaposváron különben hamarosan ünnepséget rendeznek nekünk, a három idei hetvenévesnek - Jordán, Lukáts Andor, Koltai -; hát, nem tudom, mi lesz. Zavarban vagyok, ha úgy kell bemennem egy színházba, hogy nincs ott dolgom.

- Akkor várjuk inkább Godot-t? Élvezetes volt az az improvizációs Császárok napja a Krúdy Klubban. Főleg, hogy ráadásul fölidézte a régi, nagy kaposvári Godot-előadást - a legendás korszakból, hiszen azóta ott is sok minden megváltozott -, benne Jordán Tamást és Koltai Róbertet. Vagyis Vladimirt és Estragont a magányos fa alatt, Ascher-rendezésben.

- Tényleg jó volt? De én abból ám nagyon keveset éreztem, mert rettenetesen izgultam. Persze, közvetlenül előtte kaptuk meg a szöveget, próbálni egyáltalán nem volt időnk. Igaz, a végén többen mondták a kollégák közül is, hogy nagyon jól sikerült. Szeretek rögtönözni, de az az este meglepett, nem tudtam, kisülhet-e belőle valami. Ezek szerint kisült. De látja, az a rendező, akivel a Godot-t csináltuk, húsz évig ejtett engem. A Sose halunk meg-et se nézte meg. Amikor a film elkészült, épp az Éjjeli menedékhelyben kaptam volna Kaposváron főszerepet - amit visszautasítottam, mert ott akartam lenni a vidéki filmbemutatókon. (Akkor még nem tudtam, hogy nemcsak az országot, hanem a világot is bejárjuk vele.) Ezt nekem Kaposváron nem bocsátották meg; nem néztek meg - se Ascher, se Babarczy - sehol, semmiben. Semmiben. De az idén áprilisban, amikor még a Sanyi és Aranka Színházban ment a Napló-szilánkok - most már azt is Bereményi Gézánál, a Tháliában játsszuk -, előadás után egyszer csak kopogtak. Bebicegett Babarczy László, és azt mondta: „Nem gondoltam, hogy egyszer még sírni fogok rajtad.” Nekem ez a legnagyobb elismerés. Nagyobb, mint bármilyen díj.