Kósa Csaba kötetének lapjai megelevenedtek a Nagy Gáspár Kulturális Központban

A közelmúltban három láda került elő az egykori andrásfai iskola padlásáról. A dobozok - mint néhány valódi időkapszula - gyermekrajzokat is rejtettek. A képek az ötvenes évek Andrásfáját mutatják egy kicsit másképp: gyermekszemmel. E padláson lapuló alkotások között lelt rá a szerző egykori osztálytársának, Harcz Endrének a disznólegelőről készült rajzára is, amely aztán a Hegyháti rapszódia címlapjára került.

A tárlatot, melynek alkotásai Kósa Csaba könyvének lapjain is feltűnnek, Korán Tibor, Andrásfa polgármestere nyitotta meg. Mint mondta: a gyermeki őszinteség mellett a komoly pedagógiai munka is visszaköszön az alkotásokról, melyek mindegyikén látszik, hogy alkotójuk nem pusztán negyvenöt percet szánt elkészítésükre.

A tárlat meghitt pillanatokat is hozott: sokak saját rajzaikra ismertek, mások egykori barátok kézjegyeit látták viszont a gyermeki alkotásokon.

A megnyitót a könyvpremier követte. A Hegyháti rapszódia bemutatója ezúttal is telt házat vonzott: andrásfaiak, hegyhátiak, s a műből saját falusi gyermekkorukra ismerők népesítették be a központ auláját, s idézték fel a magyar falu, települési közösség valamikori mindennapjait. Gergye Rezső, a kulturális központ igazgatója köszöntőjében a könyv első, nagy sikerű, andrásfai bemutatóját idézte. Mint mondta: már akkor megfogalmazódott az igény egy vasvári író-olvasó találkozóra.

- Az a jó könyv, ami meg tudja emelni a valóságot, s a Hegyháti rapszódia lapjain én egy másik falura is ráismertem, arra, ahol én gyerekeskedtem - kezdte a beszélgetést Kozma Gábor újságíró, a rendezvény házigazdája.

- Minden sorból, minden mondatból a falusi gyermekkor érzése tört elő, úgy gondolom, hogy aki nem falun nőtt fel, óriásit veszített - tette hozzá. Majd mintha egy történetekkel teli Andrásfa szótár lapjai pörögnének, a házigazda hívószavaira Kósa Csaba évtizedes történetekbe kezdett. A gyermekéveit Andrásfán töltő, mára országosan elismert író, újságíró szavai nyomán megelevenedett az egykori tanítólakás, a néhai néptanító, igazgató nagymama emléke.

A nagyapáé, aki szintén a falu tanítómestere volt, s aki megjárta az első világháború poklát, majd hazatérve a temetőben hársfákat ültetett az elesett andrásfai bajtársai emlékére. A huszonnyolc hársfa még ma is zúg, s azokra emlékeztet, akikre mi már nem emlékezünk, mintegy pótolva a hiányzó kollektív emlékezetet. Megidéződött - ahogy a könyvben is - az utolsó tanítónő, Déri Gyuláné emléke, akinek élete akár a magyar falu hanyatlásának szimbóluma is lehetne.

A szemekbe könnyeket csaló történetek mellett a Hegyhát szívében megbúvó település mosolyt fakasztó pillanatai, személyiségei is megelevenedtek. Kósa Csaba felidézte Móricz esperes úr alakját, akinek orra - saját meglátása szerint - a legnagyobb volt a világon. S a lassan vízzé váló misebor rejtélyéről is lerántotta a leplet, majd Laci bácsi, az újévköszöntőre érkező utolsó dzsentri is feltűnt a teremben. Az író utolsó találkozásukat idézte: s azt, ahogy számára Laci bácsi hóesésbe vesző alakjával egy történelmi osztály is végleg eltűnt.

A valódi, a több évtizedes múltat idéző közösségépítő beszélgetéssé emelkedő író-olvasó találkozó kötetlen beszélgetéssel folytatódott. Andrásfaiak és hegyhátiak családi történetekkel idézték az ötvenes éveket, újabb és újabb adalékot adva a magyar falu mára homályba vesző mindennapjaihoz, s témát szolgáltatva a hegyháti írónak egy újabb rapszódiához.

A tárlat meghitt pillanatokat is hozott: sokak saját rajzaikra ismertek, mások egykori barátok kézjegyeit látták viszont a gyermeki alkotásokon.

A megnyitót a könyvpremier követte. A Hegyháti rapszódia bemutatója ezúttal is telt házat vonzott: andrásfaiak, hegyhátiak, s a műből saját falusi gyermekkorukra ismerők népesítették be a központ auláját, s idézték fel a magyar falu, települési közösség valamikori mindennapjait. Gergye Rezső, a kulturális központ igazgatója köszöntőjében a könyv első, nagy sikerű, andrásfai bemutatóját idézte. Mint mondta: már akkor megfogalmazódott az igény egy vasvári író-olvasó találkozóra.

- Az a jó könyv, ami meg tudja emelni a valóságot, s a Hegyháti rapszódia lapjain én egy másik falura is ráismertem, arra, ahol én gyerekeskedtem - kezdte a beszélgetést Kozma Gábor újságíró, a rendezvény házigazdája.

- Minden sorból, minden mondatból a falusi gyermekkor érzése tört elő, úgy gondolom, hogy aki nem falun nőtt fel, óriásit veszített - tette hozzá. Majd mintha egy történetekkel teli Andrásfa szótár lapjai pörögnének, a házigazda hívószavaira Kósa Csaba évtizedes történetekbe kezdett. A gyermekéveit Andrásfán töltő, mára országosan elismert író, újságíró szavai nyomán megelevenedett az egykori tanítólakás, a néhai néptanító, igazgató nagymama emléke.

A nagyapáé, aki szintén a falu tanítómestere volt, s aki megjárta az első világháború poklát, majd hazatérve a temetőben hársfákat ültetett az elesett andrásfai bajtársai emlékére. A huszonnyolc hársfa még ma is zúg, s azokra emlékeztet, akikre mi már nem emlékezünk, mintegy pótolva a hiányzó kollektív emlékezetet. Megidéződött - ahogy a könyvben is - az utolsó tanítónő, Déri Gyuláné emléke, akinek élete akár a magyar falu hanyatlásának szimbóluma is lehetne.

A szemekbe könnyeket csaló történetek mellett a Hegyhát szívében megbúvó település mosolyt fakasztó pillanatai, személyiségei is megelevenedtek. Kósa Csaba felidézte Móricz esperes úr alakját, akinek orra - saját meglátása szerint - a legnagyobb volt a világon. S a lassan vízzé váló misebor rejtélyéről is lerántotta a leplet, majd Laci bácsi, az újévköszöntőre érkező utolsó dzsentri is feltűnt a teremben. Az író utolsó találkozásukat idézte: s azt, ahogy számára Laci bácsi hóesésbe vesző alakjával egy történelmi osztály is végleg eltűnt.

A valódi, a több évtizedes múltat idéző közösségépítő beszélgetéssé emelkedő író-olvasó találkozó kötetlen beszélgetéssel folytatódott. Andrásfaiak és hegyhátiak családi történetekkel idézték az ötvenes éveket, újabb és újabb adalékot adva a magyar falu mára homályba vesző mindennapjaihoz, s témát szolgáltatva a hegyháti írónak egy újabb rapszódiához.

A tárlat meghitt pillanatokat is hozott: sokak saját rajzaikra ismertek, mások egykori barátok kézjegyeit látták viszont a gyermeki alkotásokon.

A megnyitót a könyvpremier követte. A Hegyháti rapszódia bemutatója ezúttal is telt házat vonzott: andrásfaiak, hegyhátiak, s a műből saját falusi gyermekkorukra ismerők népesítették be a központ auláját, s idézték fel a magyar falu, települési közösség valamikori mindennapjait. Gergye Rezső, a kulturális központ igazgatója köszöntőjében a könyv első, nagy sikerű, andrásfai bemutatóját idézte. Mint mondta: már akkor megfogalmazódott az igény egy vasvári író-olvasó találkozóra.

- Az a jó könyv, ami meg tudja emelni a valóságot, s a Hegyháti rapszódia lapjain én egy másik falura is ráismertem, arra, ahol én gyerekeskedtem - kezdte a beszélgetést Kozma Gábor újságíró, a rendezvény házigazdája.

- Minden sorból, minden mondatból a falusi gyermekkor érzése tört elő, úgy gondolom, hogy aki nem falun nőtt fel, óriásit veszített - tette hozzá. Majd mintha egy történetekkel teli Andrásfa szótár lapjai pörögnének, a házigazda hívószavaira Kósa Csaba évtizedes történetekbe kezdett. A gyermekéveit Andrásfán töltő, mára országosan elismert író, újságíró szavai nyomán megelevenedett az egykori tanítólakás, a néhai néptanító, igazgató nagymama emléke.

A nagyapáé, aki szintén a falu tanítómestere volt, s aki megjárta az első világháború poklát, majd hazatérve a temetőben hársfákat ültetett az elesett andrásfai bajtársai emlékére. A huszonnyolc hársfa még ma is zúg, s azokra emlékeztet, akikre mi már nem emlékezünk, mintegy pótolva a hiányzó kollektív emlékezetet. Megidéződött - ahogy a könyvben is - az utolsó tanítónő, Déri Gyuláné emléke, akinek élete akár a magyar falu hanyatlásának szimbóluma is lehetne.

A szemekbe könnyeket csaló történetek mellett a Hegyhát szívében megbúvó település mosolyt fakasztó pillanatai, személyiségei is megelevenedtek. Kósa Csaba felidézte Móricz esperes úr alakját, akinek orra - saját meglátása szerint - a legnagyobb volt a világon. S a lassan vízzé váló misebor rejtélyéről is lerántotta a leplet, majd Laci bácsi, az újévköszöntőre érkező utolsó dzsentri is feltűnt a teremben. Az író utolsó találkozásukat idézte: s azt, ahogy számára Laci bácsi hóesésbe vesző alakjával egy történelmi osztály is végleg eltűnt.

A valódi, a több évtizedes múltat idéző közösségépítő beszélgetéssé emelkedő író-olvasó találkozó kötetlen beszélgetéssel folytatódott. Andrásfaiak és hegyhátiak családi történetekkel idézték az ötvenes éveket, újabb és újabb adalékot adva a magyar falu mára homályba vesző mindennapjaihoz, s témát szolgáltatva a hegyháti írónak egy újabb rapszódiához.

A megnyitót a könyvpremier követte. A Hegyháti rapszódia bemutatója ezúttal is telt házat vonzott: andrásfaiak, hegyhátiak, s a műből saját falusi gyermekkorukra ismerők népesítették be a központ auláját, s idézték fel a magyar falu, települési közösség valamikori mindennapjait. Gergye Rezső, a kulturális központ igazgatója köszöntőjében a könyv első, nagy sikerű, andrásfai bemutatóját idézte. Mint mondta: már akkor megfogalmazódott az igény egy vasvári író-olvasó találkozóra.

- Az a jó könyv, ami meg tudja emelni a valóságot, s a Hegyháti rapszódia lapjain én egy másik falura is ráismertem, arra, ahol én gyerekeskedtem - kezdte a beszélgetést Kozma Gábor újságíró, a rendezvény házigazdája.

- Minden sorból, minden mondatból a falusi gyermekkor érzése tört elő, úgy gondolom, hogy aki nem falun nőtt fel, óriásit veszített - tette hozzá. Majd mintha egy történetekkel teli Andrásfa szótár lapjai pörögnének, a házigazda hívószavaira Kósa Csaba évtizedes történetekbe kezdett. A gyermekéveit Andrásfán töltő, mára országosan elismert író, újságíró szavai nyomán megelevenedett az egykori tanítólakás, a néhai néptanító, igazgató nagymama emléke.

A nagyapáé, aki szintén a falu tanítómestere volt, s aki megjárta az első világháború poklát, majd hazatérve a temetőben hársfákat ültetett az elesett andrásfai bajtársai emlékére. A huszonnyolc hársfa még ma is zúg, s azokra emlékeztet, akikre mi már nem emlékezünk, mintegy pótolva a hiányzó kollektív emlékezetet. Megidéződött - ahogy a könyvben is - az utolsó tanítónő, Déri Gyuláné emléke, akinek élete akár a magyar falu hanyatlásának szimbóluma is lehetne.

A szemekbe könnyeket csaló történetek mellett a Hegyhát szívében megbúvó település mosolyt fakasztó pillanatai, személyiségei is megelevenedtek. Kósa Csaba felidézte Móricz esperes úr alakját, akinek orra - saját meglátása szerint - a legnagyobb volt a világon. S a lassan vízzé váló misebor rejtélyéről is lerántotta a leplet, majd Laci bácsi, az újévköszöntőre érkező utolsó dzsentri is feltűnt a teremben. Az író utolsó találkozásukat idézte: s azt, ahogy számára Laci bácsi hóesésbe vesző alakjával egy történelmi osztály is végleg eltűnt.

A valódi, a több évtizedes múltat idéző közösségépítő beszélgetéssé emelkedő író-olvasó találkozó kötetlen beszélgetéssel folytatódott. Andrásfaiak és hegyhátiak családi történetekkel idézték az ötvenes éveket, újabb és újabb adalékot adva a magyar falu mára homályba vesző mindennapjaihoz, s témát szolgáltatva a hegyháti írónak egy újabb rapszódiához.

A megnyitót a könyvpremier követte. A Hegyháti rapszódia bemutatója ezúttal is telt házat vonzott: andrásfaiak, hegyhátiak, s a műből saját falusi gyermekkorukra ismerők népesítették be a központ auláját, s idézték fel a magyar falu, települési közösség valamikori mindennapjait. Gergye Rezső, a kulturális központ igazgatója köszöntőjében a könyv első, nagy sikerű, andrásfai bemutatóját idézte. Mint mondta: már akkor megfogalmazódott az igény egy vasvári író-olvasó találkozóra.

- Az a jó könyv, ami meg tudja emelni a valóságot, s a Hegyháti rapszódia lapjain én egy másik falura is ráismertem, arra, ahol én gyerekeskedtem - kezdte a beszélgetést Kozma Gábor újságíró, a rendezvény házigazdája.

- Minden sorból, minden mondatból a falusi gyermekkor érzése tört elő, úgy gondolom, hogy aki nem falun nőtt fel, óriásit veszített - tette hozzá. Majd mintha egy történetekkel teli Andrásfa szótár lapjai pörögnének, a házigazda hívószavaira Kósa Csaba évtizedes történetekbe kezdett. A gyermekéveit Andrásfán töltő, mára országosan elismert író, újságíró szavai nyomán megelevenedett az egykori tanítólakás, a néhai néptanító, igazgató nagymama emléke.

A nagyapáé, aki szintén a falu tanítómestere volt, s aki megjárta az első világháború poklát, majd hazatérve a temetőben hársfákat ültetett az elesett andrásfai bajtársai emlékére. A huszonnyolc hársfa még ma is zúg, s azokra emlékeztet, akikre mi már nem emlékezünk, mintegy pótolva a hiányzó kollektív emlékezetet. Megidéződött - ahogy a könyvben is - az utolsó tanítónő, Déri Gyuláné emléke, akinek élete akár a magyar falu hanyatlásának szimbóluma is lehetne.

A szemekbe könnyeket csaló történetek mellett a Hegyhát szívében megbúvó település mosolyt fakasztó pillanatai, személyiségei is megelevenedtek. Kósa Csaba felidézte Móricz esperes úr alakját, akinek orra - saját meglátása szerint - a legnagyobb volt a világon. S a lassan vízzé váló misebor rejtélyéről is lerántotta a leplet, majd Laci bácsi, az újévköszöntőre érkező utolsó dzsentri is feltűnt a teremben. Az író utolsó találkozásukat idézte: s azt, ahogy számára Laci bácsi hóesésbe vesző alakjával egy történelmi osztály is végleg eltűnt.

A valódi, a több évtizedes múltat idéző közösségépítő beszélgetéssé emelkedő író-olvasó találkozó kötetlen beszélgetéssel folytatódott. Andrásfaiak és hegyhátiak családi történetekkel idézték az ötvenes éveket, újabb és újabb adalékot adva a magyar falu mára homályba vesző mindennapjaihoz, s témát szolgáltatva a hegyháti írónak egy újabb rapszódiához.

- Az a jó könyv, ami meg tudja emelni a valóságot, s a Hegyháti rapszódia lapjain én egy másik falura is ráismertem, arra, ahol én gyerekeskedtem - kezdte a beszélgetést Kozma Gábor újságíró, a rendezvény házigazdája.

- Minden sorból, minden mondatból a falusi gyermekkor érzése tört elő, úgy gondolom, hogy aki nem falun nőtt fel, óriásit veszített - tette hozzá. Majd mintha egy történetekkel teli Andrásfa szótár lapjai pörögnének, a házigazda hívószavaira Kósa Csaba évtizedes történetekbe kezdett. A gyermekéveit Andrásfán töltő, mára országosan elismert író, újságíró szavai nyomán megelevenedett az egykori tanítólakás, a néhai néptanító, igazgató nagymama emléke.

A nagyapáé, aki szintén a falu tanítómestere volt, s aki megjárta az első világháború poklát, majd hazatérve a temetőben hársfákat ültetett az elesett andrásfai bajtársai emlékére. A huszonnyolc hársfa még ma is zúg, s azokra emlékeztet, akikre mi már nem emlékezünk, mintegy pótolva a hiányzó kollektív emlékezetet. Megidéződött - ahogy a könyvben is - az utolsó tanítónő, Déri Gyuláné emléke, akinek élete akár a magyar falu hanyatlásának szimbóluma is lehetne.

A szemekbe könnyeket csaló történetek mellett a Hegyhát szívében megbúvó település mosolyt fakasztó pillanatai, személyiségei is megelevenedtek. Kósa Csaba felidézte Móricz esperes úr alakját, akinek orra - saját meglátása szerint - a legnagyobb volt a világon. S a lassan vízzé váló misebor rejtélyéről is lerántotta a leplet, majd Laci bácsi, az újévköszöntőre érkező utolsó dzsentri is feltűnt a teremben. Az író utolsó találkozásukat idézte: s azt, ahogy számára Laci bácsi hóesésbe vesző alakjával egy történelmi osztály is végleg eltűnt.

A valódi, a több évtizedes múltat idéző közösségépítő beszélgetéssé emelkedő író-olvasó találkozó kötetlen beszélgetéssel folytatódott. Andrásfaiak és hegyhátiak családi történetekkel idézték az ötvenes éveket, újabb és újabb adalékot adva a magyar falu mára homályba vesző mindennapjaihoz, s témát szolgáltatva a hegyháti írónak egy újabb rapszódiához.

- Az a jó könyv, ami meg tudja emelni a valóságot, s a Hegyháti rapszódia lapjain én egy másik falura is ráismertem, arra, ahol én gyerekeskedtem - kezdte a beszélgetést Kozma Gábor újságíró, a rendezvény házigazdája.

- Minden sorból, minden mondatból a falusi gyermekkor érzése tört elő, úgy gondolom, hogy aki nem falun nőtt fel, óriásit veszített - tette hozzá. Majd mintha egy történetekkel teli Andrásfa szótár lapjai pörögnének, a házigazda hívószavaira Kósa Csaba évtizedes történetekbe kezdett. A gyermekéveit Andrásfán töltő, mára országosan elismert író, újságíró szavai nyomán megelevenedett az egykori tanítólakás, a néhai néptanító, igazgató nagymama emléke.

A nagyapáé, aki szintén a falu tanítómestere volt, s aki megjárta az első világháború poklát, majd hazatérve a temetőben hársfákat ültetett az elesett andrásfai bajtársai emlékére. A huszonnyolc hársfa még ma is zúg, s azokra emlékeztet, akikre mi már nem emlékezünk, mintegy pótolva a hiányzó kollektív emlékezetet. Megidéződött - ahogy a könyvben is - az utolsó tanítónő, Déri Gyuláné emléke, akinek élete akár a magyar falu hanyatlásának szimbóluma is lehetne.

A szemekbe könnyeket csaló történetek mellett a Hegyhát szívében megbúvó település mosolyt fakasztó pillanatai, személyiségei is megelevenedtek. Kósa Csaba felidézte Móricz esperes úr alakját, akinek orra - saját meglátása szerint - a legnagyobb volt a világon. S a lassan vízzé váló misebor rejtélyéről is lerántotta a leplet, majd Laci bácsi, az újévköszöntőre érkező utolsó dzsentri is feltűnt a teremben. Az író utolsó találkozásukat idézte: s azt, ahogy számára Laci bácsi hóesésbe vesző alakjával egy történelmi osztály is végleg eltűnt.

A valódi, a több évtizedes múltat idéző közösségépítő beszélgetéssé emelkedő író-olvasó találkozó kötetlen beszélgetéssel folytatódott. Andrásfaiak és hegyhátiak családi történetekkel idézték az ötvenes éveket, újabb és újabb adalékot adva a magyar falu mára homályba vesző mindennapjaihoz, s témát szolgáltatva a hegyháti írónak egy újabb rapszódiához.

A valódi, a több évtizedes múltat idéző közösségépítő beszélgetéssé emelkedő író-olvasó találkozó kötetlen beszélgetéssel folytatódott. Andrásfaiak és hegyhátiak családi történetekkel idézték az ötvenes éveket, újabb és újabb adalékot adva a magyar falu mára homályba vesző mindennapjaihoz, s témát szolgáltatva a hegyháti írónak egy újabb rapszódiához.

A valódi, a több évtizedes múltat idéző közösségépítő beszélgetéssé emelkedő író-olvasó találkozó kötetlen beszélgetéssel folytatódott. Andrásfaiak és hegyhátiak családi történetekkel idézték az ötvenes éveket, újabb és újabb adalékot adva a magyar falu mára homályba vesző mindennapjaihoz, s témát szolgáltatva a hegyháti írónak egy újabb rapszódiához.