Maczkó Mária énekelt a diákságnak, a tanároknak a premontrei gimnáziumban

„A népdal nem titkol el sem örömet, sem bánatot, éppúgy beszél a bőségről, mint a szorongató ínségről. A népdal nem idejét múlt régiség, melynek csak adattárakban a helye. Mind szélesebb körben birtokba kellene venni, hogy mindenkinek legyen magyar zenei anyanyelve is".

Ha valaki Maczkó Máriát hallgatja, mélyen igazat ad Kallós Zoltánnak a fenti megállapításáért. Mária tiszta hangja pénteken betöltötte a premontrei gimnázium dísztermét, talán az őt figyelmesen hallgató diákság szívét is.

Maczkó Mária, Premontrei Gimnáziumban énekel. Fotó: Timár Gergely

Az Emerton- és Magyar Örökség-díjas énekművész nemcsak a szépen hangzó dalokkal szólt közönségéhez, hanem szavakkal is. Elmondta, hogy szülőfalujában milyen meghitten várta családja a szentestét. Szülei hívő emberek voltak, akik ismerték az adventi elcsendesedés mély lelki megélésének örömét, szenteste böjti ételek kerültek az asztalra, zsír nélküli bableves, mákos guba, s egy alma, amelyet az édesapja annyi részre vágott, ahányan ültek az asztal körül. Az az alma az összetartozásukat erősítette.

Az elhangzó énekekkel Maczkó Mária még jobban ráhangolta közönségét Jézus szeretetére, a karácsony várására, majd arra kért minden jelenlévőt: - Határozzuk el, hogy megbocsátunk mindenkinek ebben az adventben, aki megbántott bennünket. A megbocsátás lehetőség arra, hogy mindig újra tudjunk kezdeni.