Megkapta Botond az őssejtkezelést (frissítve)

Tavaly november végén indította el a Pannon Lapok Társasága és a Vas Népe közös jótékonysági akcióját, melyben az olvasóinkkal együtt próbáltunk segíteni Horváth Botondnak, aki kisagyhiány-rendellenességgel született. Akciónk sikerrel zárult: közel hárommillió forintnyi adomány érkezett. Az olvasói felajánlásokból 1 millió 963 ezer forint gyűlt össze, a szombathelyi Trend Optika félmillió forintot ajánlott fel. Ezen kívül a Pannon Lapok Társasága és Vas Népe több százezer forint értékben műszaki eszközökkel lepte meg a családot. A szerkesztőségünkbe is érkeztek adományok, 72 ezer 500 forintot hoztak be az olvasók, s adtak össze a dolgozók, valamint a Nádasi Evangélikus Egyházközösség jótékonysági koncerten 60 ezer forintot gyűjtött, az őrimagyarósdi közösség pedig 40 ezret.

Az olvasóknak köszönhetően a kis Botond lehetőséget kapott arra, hogy elutazzon Bécse egy magánklinikára, ahol őssejtkezelést kaphat. Már többször is volt érvényes időpont a kezelésre, ám a sors közbeszólt. Volt, hogy a kisfiú lett beteg, volt, amikor az őt segítő alapítványnak nem sikerült szállást foglalnia, s volt, hogy a nagy hőség miatt kellett halasztani a műtétet. A héten azonban minden rendben ment, így Botond és nagymamája, Horváth Antalné hétfő délután elutazott Bécsbe. Kedden speciális vizsgálatokat végeztek el a kisfiún, s az orvosok úgy döntöttek, hogy nincs akadálya a beültetésnek. Szerda reggel nyolc órakor vitték be Botondot a műtőbe, a nagymamája az utolsó pillanatig fogta a kezét. A beavatkozás másfél óráig tartott, utána már mi is meglátogathattuk a kisfiút az ébredőben. Itt Berdó Zsuzsanna sietett a segítségünkre, aki összekötőként végig segítette a munkánkat. Férje révén, aki maga is a klinikán dolgozik, Zsuzsanna nyomon követi az őssejtbeültetéseket és segíti a magyarokat eligazodni Bécsben. Ő vezet körbe minket a bécsi magánklinikán, melynek azt a szárnyát, melyben Botond fekszik 1913-ban építették. A patinás épület őrzi a múlt minden szépségét, ám sehol egy lehulló vakolat, nincs rés az ablak alatt, precíz tisztaság mindenütt. A múlt monumentalitása és a jelen kényelme összhangban van egymással, a betegek külön szobákban gyógyulnak, ahol van hely látogatókat is fogadni. Az előterekben hatalmas fotelek, tea és víz várja a hozzátartozókat, minden kényelem adott ahhoz, hogy itt csak a betegségre, illetve a gyógyulásra lehessen koncentrálni.

Az első utunk az ébredőbe vezet, Botondot ide hozták a műtét után. Zsuzsanna magát a beültetési eljárást is ismeri, ő mondja el, hogy a pácienstől altatásban a csípőlapátból veszik le a csontvelőt, melyet aztán megtisztítanak, centrifugálnak. Ez körülbelül egy 25 perces folyamat. Ezzel az eljárással nyerik ki a tiszta őssejtet. A neurológiai betegeknél a négyes és az ötös csigolya közé fecskendezik vissza az őssejtet lumbálpunkciós módszerrel. Ám mielőtt erre sok kerülne, pontos számításokat végeznek. Lemérik, hogy mennyi őssejtet nyertek, s ugyanennyi csontvelőt szívnak ki a csigolyák közül. Ha ugyanis többletmennyiség keletkezne, megnőne a nyomás, a beteg rosszul lenne. Így azonban nem lehet probléma. A műtétet követően pedig plazmával hígítva infúzión keresztül további őssejtet is kap a beteg.

Miközben beszélgetünk, megérkezik az orvos, univ. doz. dr. Kobina, aki az őssejtbeültetést végezte.

– Extrém nehéz ilyen beteg kisgyereket műteni – hangsúlyozza az orvos. – Egyelőre nem tudjuk, hogy milyen hatásai lesznek a beültetésnek, de a cél az, hogy fel tudjon ülni, érzelmileg tudjon reagálni a környezetére. Fontos az is, hogy megerősödjön, hiszen Botond vissza van maradva a fejlődésben.

Az orvos elárulja, hogy a leglátványosabb fejlődést a két-hároméves gyerekeknél lehet elérni a beültetéssel. A tapasztalat viszont az, hogy mindezekre általában a második beültetés után kerül sor. Az esélyt viszont Botond most megkapta a fejlődésre, s az orvos szerint ez a legfontosabb.

Miközben beszélgetünk, megérkezik az osztályos nővér, hogy felkísérje Botondot a szobájába. A harmadik emeletre érkezünk, itt minden szoba ajtaja zárva van. Csend honol mindenütt, olyan, mintha egy hotelben járnánk. Botondot a folyosó végén lévő szobába tolják be, tágas, mindennel felszerelt helyiségbe. Szerdán még bent kell maradnia megfigyelésen, ha minden rendben lesz, akkor csütörtökön engedik haza. Itt végre tudunk beszélgetni Horváth Antalnéval, aki egy percre sem hagyja magára a kisfiút. Botond is felébred, s azonnal igényli is a nagymama közelségét. Sírásra görbül a kis szája, de amint a nagymama megsimogatja az arcát, megnyugszik, tudja: mindegy, hogy hol van, ha mellette van az „anyukája”, akkor biztonságban van.

– Annyira megkönnyebbültem – mondja könnyes szemmel Horváth Antalné. – Hétfőn délután indultunk el az alapítvány elnökével Magyarlakról, s hét körül értünk ide Bécsbe. Szerencsére Botond végigaludta az utat, nagyon jól viselkedett. Gyönyörű a szállásunk, s itt várt már minket Berdó Zsuzsanna és a férje. Ők ketten mindenben segítettek. Nagyon hálás vagyok nekik, mert nélkülük elvesztem volna ebben a nagyvárosban és a kórházban. Ráadásul a nagy izgalomban még a babakocsit is otthon hagytam, de Zsuzsa férje ebben is segített.

Szerda reggel ötkor keltek, hiszen nyolc órakor már a műtőbe tolták a kisfiút.

– Mintha Boti csak megérezte volna, hogy valami történni fog, nagyon nyűgös volt – folytatja Horváth Antalné. – Sokáig énekeltem neki, hogy megnyugtassam. Bevallom, én is féltem az altatástól, mivel veszélyes az unokámra nézve. Most viszont, hogy túl vagyunk rajta, megkönnyebbültem. El sem hiszem, hogy megéltük ezt a napot, melyre oly régen vágytam már. Szeretném megköszönni a segítséget mindazoknak, akik mellénk álltak, akik segítettek minket akár pénzzel, akár mással. S azoknak is nagyon hálás vagyok, akik imádkoztak értünk, akik gondoltak ránk. Nekik is köszönhető, hogy minden rendben ment – csuklik el a hangja, s tör ki belőle a sírás.

Pár perccel később még hozzáteszi, reméli, minden jóra fordul ezután. Nem vár csodát, csak annyit, hogy Botond kicsit megerősödjön. Ha már nem lesz annyiszor beteg, akkor is sokat elértek. Az orvosok is nagyon segítőkészek voltak Bécsben, s rengeteg jó tanácsot adtak a családnak, hogy mivel könnyíthetik meg a kisfiú mindennapjait.

Közben megérkezik Zsuzsanna férje, Constantin Radulescu is, s azonnal Botond fölé hajol, hogy megnézze, hogyan viselte a kisfiú a beültetést. Közben nekünk is elmondja, hogy speciális tornára van szüksége a kisfiúnak, ráadásul a lábát is látnia kell egy ortopéd orvosnak. A jobb lábfeje ugyanis el van deformálódva, erre mindenképpen speciális cipő kell, de valószínű, hogy műtétre is szükség lesz.

– Amit a nagymama teljesít, az emberfeletti – néz rá elismerően Constantin Radulescu Horváth Antalnéra. – Le a kalappal előtte! Nagyon örülök, hogy megismerhettem őket. Itt a klinikán egy lehetőséget adtunk most Botondnak, nem merünk találgatásokba bocsátkozni, de eddig minden páciensnél tapasztalható volt javulás. S mi lehet a legrosszabb, ami történik? Az, hogy ugyanilyen marad az állapota. A jövő az őssejtté marad, a kutatások zajlanak, s új eredmények is vannak. Régebben még két napig tartott, amíg az őssejtet vissza tudták juttatni a szervezetbe, ma már másfél óra is elég ehhez. Remélem, hogy Botonddal találkozhatok még, mert bevallom, a szívem a magyarok felé húz.

Az orvosok mindent rendben találtak, ezért csütörtökön haza is engedték a kisfiút. A család rendben megérkezett, most már csak Botond szervezetén múlik, hogy hogyan reagál a kezelésre. Az imákra azonban ezentúl is nagy szükségük lesz.

A műtétről, a kisfiú állapotáról a hamarosan bővebben is beszámolunk!