Most a leginkább meggyfát

Úgy rejtőzködik, hogy naponta ezer alakot öltve mutatja meg magát. Mint Weöres Sándor, akinek költészete a ráismerés erejével hatott rá. Ő szól a Weöres-versekkel, és a Weöres-versek általa élnek.

- Milyen volt diákok előtt színpadra lépni?

- Furcsa, mert nem szoktam diákoknak játszani, a Katona József Színház általában felnőtt előadásokat készít.

- Bár a 201213-as jubileumi évad éppen mesejáték-bemutatóval kezdődött: Ascher Tamás Parti Nagy Lajos Pinokkió-átiratából rendezett családinak aposztrofált gyerekbábthrillert, a főbb szerepekben Keresztes Tamással, Haumann Péterrel - és Fekete Ernővel.

- Ahhoz is nehéz volt hozzászoknom, hogy egészen furcsa időpontokban – például vasárnap délelőtt 11 órakor kell jó színészi állapotba hoznom magam. De azt az előadást sokkal kisebb gyerekek nézik: nyolc éves kortól ajánljuk a mi Pinokkiónkat. A Prolibuszt még sose játszottam – sose mondtam – kifejezetten diákoknak. Most vagyok túl az első előadáson, mindjárt kezdődik a második – mindenesetre furcsa volt szembesülni azzal, hogy a tizenévesek mennyire másképp vannak jelen a színházban, mint a felnőttek. Sokkal őszintébbek a reakcióik: ha unják, sokkal jobban észreveszem; ha valamennyire élvezik, azt is. Az az érzésem, hogy nem voltak igazán felkészülve arra, mi várja őket. De azt pontosan levették, hogy ez az előadás szándékai szerint nem szentmise a nagy költő oltárán: annál sokkal közvetlenebb, személyesebb élményekből született.

Fotó: Szendi Péter

- Pedig a Weöres Sándor-centenárium okán valószínűleg föl kell készülni a hasonló meghívásokra.

- Ez itt speciális helyzet: a Weöres Sándor Színházban – Szombathelyen, Vas megyében – természetesen nagy figyelmet kap a Weöres-centenárium. De őszintén szólva egyelőre nem érzékelem, hogy különösebb érdeklődést váltott volna ki a kulturális életben, hogy ez a szerintem zseniális magyar költő száz éve született. Hivatalosan emlékév sincsen – egy kicsit ezt is furcsának találom –, de hát én elvakult rajongó vagyok.

- A Mennyekbe vágtató prolibusz bemutatója 2010 tavaszán a Katona pici Sufnijában, és nem sokkal később a szombathelyi színház közönségének már volt is szerencséje látni az előadást. Változott azóta? Hogyan alakul, hullámzik, jut nyugvópontra?

- Amikor a Prolibusszal elsőként Szombathelyen jártam, az tényleg nagyon az elején volt, a tizenvalahányadik előadásoknál tartottam. Azóta eltelt három év, a Katona József Színházban most januárban volt az 50. előadás, beleértve a két szombathelyi és egy szegedi meg egy pécsi vendégjátékot. Hogy változott-e? Nyugodtabb lett, az biztos. Akkor én még nagyon izgultam: előtte sose csináltam ilyesmit. De minden színésznek javasolnám, felírnám receptre, hogy próbálja ki magát olyan helyzetben, amelyben semmire-senkire nem számíthat, csak magára: neki egyedül kell estéről estére fenntartani az érdeklődést, a saját jókedvét is. Az nagyon nehéz dolog. Az elmúlt három év ebből a szempontból biztonságot hozott. Persze amikor az előadás elkezdődik, most is izgulok – de már nem úgy, mint annak idején. Közben pedig sok mindent tanultam. Az est egészen biztosan nagy segítségemre volt például abban, hogy a múlt évadban a Radnóti Színházban bemutatott Térey-darabban viszonylag könnyen és sikeresen vettem az akadályokat: a Protokoll verses szöveg, amelyet másképp kell átadni, a közönség számára befogadhatóvá tenni, mint a prózát.

- Akkor Weöres Sándornak több díjadban része van. Kényeztetnek, sorolni is sok: a 2009/10-es évadban a színikritikusok a legjobb férfi főszereplőnek járó díjat tulajdonképpen három szerepért ítélték oda: a Katonában bemutatott Weöres-drámában, A kétfejű fenevadban játszott Ibrahim Kádiért, aztán Jagóért - ez egy vígszínházi kirándulás - és mindenestül a Mennyekbe vágtató prolibuszért. A múlt évadot értékelve a kritikusok megint úgy döntöttek, hogy Fekete Ernő érdemli ezt az elismerést: a Protokoll főszerepéért.

- Köszönöm is Weöresnek. Azóta  közel érzem őt magamhoz, amióta megismerkedtem vele. Azonnal azt éreztem, hogy régtől ismerem, valami olthatatlan lelki rajongás támadt bennem. De korántsem vagyok Weöres Sándor-szakértő. Három éve, amikor az estre készültem, átrágtam magam az életművén – akkor ezek a versek voltak számomra a legfontosabbak, ezek álltak össze egy mondanivalóvá. Most már lehet, hogy másképp válogatnék. Kicsit változtattam is: van olyan vers, amelyből eredetileg részleteket mondtam – most elmondom az egészet. És biztos benne van ebben a Vas megyeiség is: nem volt szándékos, hogy Vas megyei költőt kerestem, akiért rajonghatok, de ahogy megszólal, az ismerős nyelv - az örök kötődés Vas megyéhez.

- Hamarosan újra visszajössz: június 22-én, Weöres 100. születésnapján lesz a Szent György és a sárkány díszbemutatója a Weöres Sándor Színházban, Valló Péter rendezésében. Több mint tíz éve már találkoztál Giorgio szerepével, természetesen a Katonában. Milyen másodszor is belelépni ebbe a folyóba - amely nyilván egyáltalán nem ugyanaz?

- Májusban, ha már próbáljuk, elmondom. Még sose csináltam ilyet. Kicsit fura – és kicsit félek is, hogy mit fog szólni ehhez Zsámbéki Gábor, akinek szívügye volt a Szent György és a sárkány annak idején: nemcsak az előadást szerette, hanem azt is, ahogy én abban voltam. Nem tudom, értesült-e már a szombathelyi előkészületekről. Remélem, meg fogja érteni: egyrészt Szombathely miatt, másrészt a születésnap miatt. Annak biztos örülni fog, hogy színre kerül a Szent György és a sárkány: a színházak ritkán tűznek műsorra Weöres-darabokat. Maga Szent György - Giorgio - fontos, de nem olyan nagy szerep: nem ő viszi a hátán az előadást. Ezért is mertem elvállalni, mert a szombathelyi próbaidőszakban nekem még lesz dolgom a Katonában.

- Néhány nappal az első katonás Mohácsi-rendezés után vagyunk, aztán A nép ellensége című Ibsen-dráma bemutatója következik: főszerep. Van a várakozásnak, a készülődésnek rituáléja?

- Annyiban készülök csak, hogy elolvastam a darabot, bár az új fordítás most készül, azt még nem láttam. Nagyon jó élmény volt két évvel ezelőtt A mizantróp Zsámbéki Gábor rendezésében, úgyhogy remélem, ez a munka hasonlóképpen az lesz. És várom azt is, hogy Kulka János jön vendégnek hozzánk: vele még sosem játszottam, leszámítva a Szentivánéji álom-előadást a múlt évezredben, a Csányi János-félét, amelyben ő volt Theseus és Oberon, és ahova én beugrottam mint Lysander. Az Ibsen-darabban sokat találkozunk - két testvér, két gondolkodásmód, két világ konfliktusában -, először játszik a Katona József Színházban.

Fotó: Szendi Péter

- Amikor néhány éve Kőszegen beszélgettünk, azzal zártuk, hogy számodra mit jelent abban a pillanatban Csehov sóhajtása - Moszkva, Moszkva, Moszkva" -; hogy mire vágysz, mit szeretnél nagyon. Most mit?

- Most leginkább egy meggyfát. Negyven éves lettem, vásároltam - egy bank segítségével - egy telket. Nem Vas megyében sajnos, mert az életvitelemmel nem fér össze, hanem Nógrádban: egy órán belül ott lehetek. Nem nyaralónak, hanem olyan helynek, ahova gyorsan el lehet szabadulni, ahol kicsit ki lehet szakadni az életből. Van ott egy felújítandó kis parasztház, van két szép nagy diófa, körte és egyéb gyümölcsfák. A meggyfák viszont elhaltak - és meggyfa pedig kell.