Olvasónk írta: Helyjegy ürügyén

Huppannál is sebtiben az ülésre, ám abba már befészkelte magát egy derekára pulcsit kötött, kigyúrt óriás. Na, szentemuccse! Ezt a pechet! Hát már megint az én málnásomban kavar a maci... Minden jel erre mutat.

Megemberelvén magad, a reménytelenség halk szaván fordulsz az óriáshoz. Cserét ajánlasz, mutatván a „passzusodat”. Az óriás fölveti kopasz fejét. A morális hanyatlás agresszív aurája lengi körül, miközben bő lére ereszti mondandóját.

He?

Ilyenkor a félelem bizony könnyen leteperi az embert. De, nem téged! Mert lehet, hogy a pulzusod kétszázzal trappol, de jő a jó tündér kalauz képében. Nyertél! Igaz, az óriás kántál még egy darabig, de végül mégiscsak egy darabban maradtál.

Más.

Megállok bőröndömmel a négyes ülés előtt. Látom, minden „jegy elkelt”. Az enyém is, ott az ablak mellett. A részeg ember állítólag őszinte. Rögvest megállapítom, hogy négy őszinte ember ül együtt. Nekidurálom magam, s szólok a helyemen ülőnek.

– Naná, fiacskám! – böffent felém. Igaz, feleannyi idős, mint én, de újgazdag. Aztán nem történik semmi, csak bömböl a röhögés. Végül egyikük – aki úgy néz ki, mintha most lopták volna ki a műtőből – megkönyörül rajtam. A helyjegyét kurkássza. Megvan. Silabizál. Kurjant egy frankót. Másik kocsiba szól.

– Oké, tata, jól van, papa, csüccs! – Mindössze ennyi a bocsi!

Más.

Helyjegy a kezemben, álldogálok, s nézem, hogy a helyemen duci néni tölti ki a teret. Testsúlyának legalább hetven százalékát a farpofáin hordja. Bizonyos, hogy nem fog feldúlni egyetlen házasságot sem. Alázatosra veszem a figurát.

– Miiiii? – s liheg egy akkorát, hogy majd negyed fordulatot teszek. Hajthatatlannak tűnik, s igyekszik meggyőzni, hogy üljek az ő helyére, amelyik átellenben van. Csak a környezet csendje késztette nagyasszonyunkat az ülés elhagyására.

Ilyenek lennénk mi, magyarok? Miért kell kiszolgáltatottnak éreznie magát annak, aki jogszerűen jár el, aki mellett tényszerű igazság áll? Miért? S miért van ez így számos más területen is? Mert gyáva vagy, amikor szólnod kellene!

Ilyen lenne e kicsi ország büszke népe? Nem! Ez a kicsi ország, ha összefog, ha nagyot és bátrat álmodik, mindenre képes! Emlékszel? Londoni olimpia. Micsoda dicsőség! Micsoda tetterő! S ha ez a tetterő a viselkedési kultúránkra kivetül, ha a család lesz a nevelés alfája, az iskola pedig szigorú társa, akkor elmondhatjuk: Sok jó ember kis helyen is elfér...

Fehér Csaba, Szombathely