Az átlag magyar 500 kilogramm sót fogyaszt életében

Az átlag magyar hetvenéves koráig 500 kilogramm sót fogyaszt, egy négyfős család háztartásában ez két tonna. A Krisztus előtti nyolcadik században a híres hallstatti sóbányában épp ennyi sót bányásztak. Évente. Amiből logikusan következik, hogy abban az időben a só még hiánycikknek számított. Kereskedtek vele, áldozati szertartásokhoz, tartósítószernek használták, a sózott tőkehal a hajósok fő táplálékának számított. Rómában még a légiósok zsoldját is sóban fizették Kősóban adta ki tisztjeinek a fizetséget Rákóczi Ferenc is, és sókereskedésből tartotta el rokonságát a fejedelem talpasa, Esze Tamás. A latin salarium szóból származik a francia salaire, az angol salary, valamint a régies hangzású magyar sallárium kifejezés is, ami minden esetben bért, munkadíjat jelent. A középkorban kialakultak a sóutak , a sóhivatal sóadót szedett, a sómonopólium féltetettebb előjognak számított, mint a jus primae noctis, azaz a földesúrnak járó első éjszaka joga .

Az idők azonban változnak. Amíg a középkorban a sóért háborúztunk, most ellene harcolunk. A nátrium-klorid már nem életünk sója , nem fehér arany , amit a nyugat-afrikai karavánutak találkozásában fekvő mesés Timbuktuban aranyáron mérnek, hanem méreg. Veszélyesebb, mint az Al-Kaida. Így gondolja Felix Ortiz demokrata párti képviselő is, aki keresztes háborút hirdetett a konyhasó ellen. Törvénytervezetében (amit New York állam szenátusának nyújtott be) ezer dollárral büntetnék azt a séfet, aki éttermében a sótartóhoz nyúl. És hogy a kampánynak elrettentő hatása legyen apokaliptikus képekkel ecsetelik a túlzott sófogyasztás következményeit: a reklámfilmben a tolókocsi árnyékában lézengő, magas vérnyomástól kivörösödött amerikaiak láthatók, akik görcsösen ragaszkodnak a sós chipshez és a sótartóhoz, miközben fenyegeti őket a májkárosodás, a gyomorrák és a csontritkulás réme.

Sokaknak persze nem tetszik, hogy már abban is politikusok döntenek, megsózhatom-e az ebédemet. Ám a számok meghökkentőek. Az angol New Scientist tudományos hetilap szerint az átlag brit 8-9 gramm sót fogyaszt naponta. Az észak-amerikaiak 10-12 grammot, mi magyarok (legalábbis az Országos Élelmezési-, és Táplálkozástudományi Intézet felmérése szerint) 15-20 grammot. (Ez évente 7-8 kilogramm.) Ehhez képest az ember napi szükséglete 1-2 gramm. (Szigorúbb dietetikusok szerint kevesebb.) Ennek a mennyiségnek pedig már a vásárolt élelmiszerek is a többszörösét rejtik. Hogy pontosan mennyit, nehéz kiszámítani, hiszen a csomagolásokon található natriummennyiségek nem egyértelműek. A sóbusiness (a showbusinesshez hasonlóan) milliárdos üzlet, s a gyártóknak nevesebb tudósokat, sőt még a tekintélyes New York Times-ot is sikerül meggyőzniük , hogy a sófogyasztás ártalmatlan.

Pedig már Németh László is észrevette, hogy a diéta és főként a só mennyiségének redukálása hatással van a vérnyomásra. Az író, aki betegségét maga kezelte (hiszen eredeti szakmáját tekintve orvos volt) Levelek a hipertóniáról című művében számol be otthoni kísérleteiről. S bár végül mégis hipertóniája következtében halt meg, betegségét tizenhét évig kordában tartotta.

Persze a sókérdés is sokkal bonyolultabb, mint első pillanatra látszik. A sónak ugyanis alapvető szerepe van a vér lúg-, és savháztartásának egyensúlyában, az idegi ingerek elektromos vezetésében, a szervezet vízháztartásának szabályozásában. A só vizet von el a sejtektől, így biztosítja a sejten kívüli vízháztartást. Szervezetünkben két tenger működik, ahogy mondani szokták: az egyik a sejteken belül, a másik a sejteken kívül. Egészségünk (és hangulatunk) a két tenger egyensúlyától függ. Ha nem iszunk elegendő vizet, a sejteken belül vízhiány lép fel és a szervezet kénytelen a sejten kívüli vizet visszapréselni az életfontosságú sejtekbe. Ám egyúttal parancsot ad a vesének a só visszatartására, hogy megkösse a szervezetben lévő vizet. Ha ez az állapot folyamatosan fennmarad, akkor a szervezetnek növelnie kell a víz bepréseléséhez szükséges nyomást. Ez a nyomásnövekedés a hipertónia. Ha tehát újabb sómennyiséget viszünk be, akkor a só még több vizet köt meg, a szervezetnek még inkább növelnie kell a nyomást. A vízhiány megszüntetésére pedig két módszer létezik: vizet viszek a szervezetbe, illetve csökkentem a só mennyiségét.

Só nélkül azonban unalmas és élvezhetetlen az étel. És mit ér az élet ha sótalan? Az élelmiszergyártók épp ezt az ösztönünket használják ki, a chipsek egyre sósabbak. De védekezhetünk. Ha egy ideig lemondunk a sózásról, akkor két-három hét múlva elviselhetetlenül sósnak fogjuk érezni azt a chipset, amit korábban minden további nélkül megettünk. Pár hét alatt az ember ízlése alkalmazkodik a természetes ízekhez és a só kevésbé fog hiányozni. Sőt, a zöldségek, gyümölcsök zamata könnyedén helyettesíteni fogja a fehér aranyat. Igaz, ehhez finom érett gyümölcsök és üde, harsogóan friss zöldségek kellenek. Hiszen tudják. Egy szenvedélyt csak egy másikkal lehet lecserélni.