Spiró György: Tavaszi Tárlat

1956 és a Kádár-korszak márpedig épp ilyen -titkokban gazdag - időszak. Emlékszem, amikor gimnáziumban tanultunk róla, talán ez volt az a téma, amihez mindenki (így vagy úgy) hozzászólt valamit. Annyi a kérdés és az ellentmondás, hogy lehetetlen nem agyalni azon, hogy vajon mi lehetett az igazság. Legyen szó besúgórendszerről, koholt vádakról vagy egyáltalán csak az egész korszak őrült elképzeléseiről. Erre a regényre mindez fokozottan igaz. Még mindig töröm az agyam a cselekmény egyes szálain, s keresném az okokat - pedig éppen ez a lényeg: nincsenek.

A történet főhőse Fátray Gyula,s az 1956-os forradalom után járunk néhány hónappal. Fátray még a forradalom kitörése előtt kénytelen volt kórházba vonulni, majd csak annak leverése után, novemberben távozhatott onnan. Megdöbbenve figyeli a megtépázott budapesti utcákat, de úgy hiszi, biztonságban van, s mentes a megtorlások alól (hisz a forradalom ideje alatt a kórházban lábadozott).

Fél év is eltelik, mikor megjelenik egy újságcikk egy október 23-ai összeesküvésről, benne Fátray vezetéknevével. A cikk szinte lavinát indít el: társai és barátai ellene fordulnak, munkahelyéről kirúgják, senkihez sem fordulhat. Felesége még csak tudomást sem vesz róla: el van foglalva a képzőművészeti kiállítás - a Tavaszi Tárlat - szervezésével. Fátray kétségek közt vergődik, miközben egyre bizonyosabbá válik, hogy a váratlan cikkel az élete került veszélybe.

Bevallom, meglepett a regény. Nem volt túl sok tapasztalatom korábban Spiró György könyveivel kapcsolatban, s kissé féltem is attól, amit hallottam műveiről.  Korábbi ellenérzéseimet megcáfolta a mű, s egy izgalmas regényt tarthattam a kezeim között. Attól a pillanattól kezdve, hogy felbukkant a cikk a könyvben, rettentő kíváncsiság fogott el, vajon hogy alakul a főszereplő sorsa.

Elmondhatom, hogy egyáltalán nem úgy, ahogy én azt elképzeltem (egyáltalán nem kiszámítható a cselekmény). A tényleges befejezés - véleményem szerint - sokkal szomorúbbá teszi az író által megjelenített képet. Nem hagyományos értelemben szomorú, sokkal inkább illene ide a keserű kifejezés.

Megdöbbentő, ahogy Spiró György olykor milyen tárgyilagosan jelent ki dolgokat a regényben (pl.: az egyik mellékszereplő nem akar gyerekeket mostani feleségétől, mert két kislányát már elgázosították). Ezzel persze nem Spirót szeretném becsmérelni, hiszen egy írónak nem kell feltétlenül értékítélet mondania. Sokkal inkább az az elborzasztó, hogy ez valóban megtörténhetett, illetve mindez a valóságban is így működik a legtöbbször.

S ez mindössze egyetlen egy aprócska momentum a sok közül. Elég csak a főhős családját megfigyelni: a felesége teljesen érdektelen (egyedül a Tavaszi Tárlat köti le minden figyelmét), s a fia kissé málénak nevezhető. Fátray mindkettőjüktől leginkább viszolyog. Az emberek totális elidegenítése, egy család képébe sűrítve. Szürke hétköznapok nyomasztó légköre, amelyet csak néhány munkahelyi poén old fel, már ha a látszatnevetés képes bármit is feloldani.

Az emberek jellemtelensége, gerinctelensége, meghunyászkodása és aljassága, ahogy barátok árulása, vagy az óriási pálfordulás mind teret kapott a műben. Megrökönyödtem rajta, de felnyitotta a szememet.