Hírek

2014.12.23. 09:29

Dave Sabo: egy szerencsés fickó New Jersey-ből

Magyar vagy? De jó! – örül meg Dave "Snake" Sabo, a Skid Row alapító tagja a bildeini picture on fesztiválon. A Sabo név ugyanis nem csak úgy, hangzik, mintha... Az amerikai hard rock banda legnagyobb sikereit a 80-as évek végén – 90-es évek elején aratta. A „skid row“ kifejezés az amerikai városok szegénynegyedeit, gettóit jelöli. A zenekart 1986-ban alapította a szólógitáros Dave Sabo és a basszusgitáros Rachel Bolan, akik egy lemezboltban ismerték meg egymást.

Rózsa Melinda

– Miért örülsz ennyire, hogy magyar vagyok?

– A nagyapám magyar volt, már amennyire ki tudtam nyomozni. Az apám árva volt, de annyit sikerült megtudnom, hogy az őseim régen még z-t is írtak a nevükbe. Ők még Szabók voltak Magyarországon. Nemrég jártam életemben először Budapesten, és csodálatosnak találtam! Akárcsak Bécset. A világnak ezt a részét, Kelet-Európát elképesztően szépnek látom. 25 éve járjuk a világot, mégis csak az utóbbi években jutottunk el erre. Lenyűgöző élmény felfedezni. A banda 28 éve működik, ez önmagában is egy elképesztő utazás.

– Milyennek látod a rajongókat? Ugyanazok járnak a koncertekre, akik a korai években?

– Van, ami nem változott: a szenvedélyük. És a hűségük. A közönségünk velünk együtt nőtt fel. Ahogy múltak az évek, kezdtek jönni a kistesók, aztán a gyerekek, úgyhogy most már két generációt látunk a közönség soraiban. De ugyanolyan hangos a rock, mint 28 éve.

– E tekintetben van különbség Amerika és Európa között?

– Eleve a zenében is van különbség a két kontinens között. Pontosabban, Amerika és a világ többi része között. Az Egyesült Államokban megvan a gyorskaja-mentalitás. Az emberek akarják a dolgokat, és azonnal akarják. Ez Európában nincs. Az emberek nem sajnálják maguktól az időt. Ezt volt időm megtapasztalni a turnék során. Ilyenkor alapvetően a buszban élünk, annyira, hogy az ágyaink is itt vannak az emeleten, de ahol van időnk, körülnézünk.

– Van olyan hely, ahol még nem voltál, de szeretnél eljutni?

– Hát, eddig az évig kettő ilyen volt: Magyarország és Lengyelország. Szívesen elmennék az Antarktiszra, meg Costa Ricába. És sohasem jártam még Alaszkában! Őrület! Az USA 50 államából 49-ben megfordultam már, egyedül Alaszka maradt ki. Szerencsés fickó vagyok, akinek abból a new jersey-i kisvárosból indulva megadatott, hogy bejárja a világot.

– Mit csináltál a Skid Row előtt?

– Próbáltam összehozni a bandát. 14 éves korom óta zenélek, azóta egyértelműen erről szól az életem. Persze, sportoltam is, baseballoztam, kosaraztam, de amikor bejött a zene, többé nem volt kérdés, hogy ezt akarom. 13 évesen láttam a Kisst New Yorkban, a Madison Square Gardenben. Örökre megváltoztatta az életemet. Onnantól kezdve tudtam, mit kell csinálnom. Azért ez elég jó dolog, ennyi idősen, nem? A család persze őrültségnek tartotta, a sportban több fantáziát láttak. De én nem tágítottam a gitár mellől.

– A Kiss a kedvenc bandád?

– Az egyik. Olyanok, mint az ősrobbanás, és rám tinédzserként emiatt óriási hatással voltak. Az a koncert abban is egészen új volt számomra, hogy korábban sose láttam annyi embert egy helyen. 18 000 ember! Négy fickó miatt, akik a színpadon állnak!

– Most három EP-t adtok ki egymás után, a United World Rebellion egyes fejezeteit. Megszólalnak ezek már a koncerteken?

– Abszolút! Játsszuk az új dalokat, ahogy a régieket is. Vannak bandák, akik megtagadják a múltat, azt mondják, hogy az akkor volt, most meg most van, de mi nem ilyenek vagyunk. Én ugyanúgy szeretem a régi számainkat is.

– Hogy születnek az új dalok?

– Van egy tökéletesen felszerelt stúdiónk, a módszer pedig egyszerű: be kell vonulni két gitárral, némi sörrel, kikapcsolni a telefont, és elkezdeni jammelni. Reagálni arra, hogy a másik mit játszik. Egyfajta zenei párbeszéd alakul ki, ez a legfontosabb eleme a folyamatnak. Megbízunk egymásban, barátok vagyunk harminc éve. Sosem írunk dalokat úgy, hogy na, 9 óra van, kezdjük. Nem ülhetsz ott úgy, hogy majd jön az ihlet... Nem érzünk kényszert, csak az alkotás örömét. Olyanok vagyunk, mint a 16 évesek, olyannak is látjuk magunkat, ha tükörbe nézünk. Nagyon tudunk örülni annak, ha visszajön a kész anyagon keresztül az, amit éreztünk akkor, amikor leültünk "beszélgetni". Az egész olyan érzés, hogy ki van tárva az ajtó, ablak, és árad kifelé az erő. Tudom, hogy ez most kissé new age-esen hangzik, de ez az igazság. És én ezzel tudom kifejezni magam, én nem csinálok képeket, nem írok verseket. Békét ad nekem, ha olyasmit hoztunk létre, amire azt mondják, ez igen! Ez aztán ott van!

– Változott a stílusotok az elmúlt évtizedek során?

– Voltunk például "hard rock banda, néhány heavy metal nótával", de sose akartunk "valamilyenek" lenni. Ez egy nagyon önző folyamat. Magunknak írjuk a dalainkat. Elsősorban. Ha ez találkozik a közönség ízlésével, az csodás. Sose éreztük úgy, hogy kell olyan dalt írnunk, amit mondjuk játszanak a rádiók. Vagy hogy követni kell valamelyik együttes útját, mert ők most menők. A zenénk természetesen változott az évek folyamán, remélem, csak jobb lett, de ebben nem volt tudatos irányváltoztatás.

– Magyarországon kemény rockot hallani a rádióban, az olyan, mint a fehér holló...

– Amerikában sincs hard rock vagy heavy metal a rádióban. Szégyen, de nincs. Csak pop. Lady Gaga, Katy Perry, Beyoncé... Bár, ez rendben is van így, hiszen mi se törekedtünk rá soha, hogy bejussunk a rádiókba. Ha mégis leadnak tőlünk valamit, az fantasztikus, köszönjük szépen. Ha nem, hát nem.

– Az emberekben él egy olyan kép a rockzenészekről, hogy tele vannak tetkókkal, állandóan isznak, drogoznak...

– Tetoválásom nekem is van. Drogok? Én például sosem drogoztam. Iszom néhány sört koncert közben, iszom néhány sört a koncert után, esetleg valami jó whiskeyt is. De sose mennék fel szétcsapva a színpadra. A show a legfontosabb, azért vagyunk itt. A közönség azért fizet, hogy lásson minket, a legjobb formában kell lennünk minden este. Mi vagyunk hálásak a közönségnek, hogy a színpadon lehetünk, és nem fordítva.

– Fontos számodra a látvány, hogy hogy nézel ki a színpadon?

– Nem vagyok már huszonéves... De a szívemben annak érzem magam. Viselkedhetek olyan őrülten, mint ahogy 24 éves koromban tettem? Néha. De nem szeretnék úgy kinézni, mint egy idióta. Meg sose voltam Brad Pitt, és már nem is leszek.

– Mit gondolsz, mit fogsz csinálni 20 vagy 30 év múlva?

– Nevetni azon, hogy mit csináltam 20 vagy 30 évvel korábban...

– Van családod?

– Igen! Van egy gyönyörű feleségem, és a gyerekek: egy fiú, egy lány. Nyolc évesek, ikrek.

– Hallgatják a zenédet?

– A feleségem fiatalabb nálam, ő tulajdonképpen az én zenémen nőtt fel. A gyerekek tudják, hogy mit csinálok, és azt hiszem, leginkább szórakoztatónak találják: ó, ott vagy a tévében!

– És ha a gyerekeid is azt mondják, hogy ők is csak a zenének akarnak élni?

– Támogatni fogom őket, akármit is választanak. Mindenkinek csak azt tudom mondani, mindegy, mivel foglalkozol, csináld jól. Legyél tiszta, legyél jó másokhoz. Egyszerű ez.

Ezek is érdekelhetik

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a vaol.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!