Titkok Attiláról

Majdnem egy éven át feküdt a Markusovszky kórház gyermekosztályán. Elkülönítve, egyedül a folyosó végén lévő szobában, ahol ha tudott, vele maradhatott anyukája. 
 
- Voltak nagyon nehéz időszakok - emlékezik Fekete Mónika pszichopedagógus, aki rendkívül közel áll ma is Attilához. Minden héten lemegy az ambulanciára, amikor jön a kisfiú. Láttam, bensőségesen beszélgetnek, megölelik egymást.

- Sokszor bökték, lumbálták, kanült kapott a karjába. Kellett. Kétszer ment el a haja. Amikor tüdőgyulladása lett, lekerült az intenzív osztályra. Nem evett, még mosolyogni sem láttam akkor, pedig mosolygós kisfiú. Mindennap lementem hozzá, próbáltam beszélgetni vele.

Ott suhogott körülötte a fekete madár. Látott hirtelen üressé lett ágyakat.

- Olyan csodálatosak a gyerekek - hallom Mónikától. - Mindent tudnak, de szavakba nem öntik. Megerősítik magukat. Nagy bajban még ők vigasztalnak: Anya, ne sírjál! Ha jól volt, Atival játszottunk, tanultunk, beszélgettünk. Nyáron nagyon meg volt indulva. Móni, szökjünk meg! kérte, és megszöktünk. A kórház udvarán megnéztük a cicákat, etettük a kacsákat, elmentünk a Pelikán parkba. Néztük a kinti életet.

Minderről persze ezután sem esik szó köztünk Tillával.