Titkos sorsok, táblák, magyarság

– Tulajdonképpen sajnálom magukat, hiszen önök itthon nem tudják igazán megélni a magyarságukat – sóhajtott fel az őriszentpéteri Pajtaszínházban Horvát Lehel szabadkai gépész- és magasépítő mérnök azon a hétrétországi rendezvényen, amely építészek műhelybeszélgetésének indult ugyan, de – szerencsére és sokak örömére – sokkal több kerekedett ki belőle. Horvát Lehel – akinek egyébként már a keresztneve is forradalminak számított hatvan évvel ezelőtt a Vajdaságban– amúgy muzsikával kezdett: kobozon játszott egy magyar népdalt, énekelt is mellé. Igen, a koboznak és a népdaloknak sokat köszönhet...

Harmincöt éves volt, amikor úgy döntött: Ausztráliában kezd új életet. Családját a Vajdaságban hagyva repült át óceánt, hogy munkát, új otthont keressen, és előkészítse a családjának a terepet. Ausztráliában aztán meghívták a kinti magyarok szilveszteri mulatságára, ahol arra kérték, ha már nála van a koboz, zenéljen és énekeljen. Horvát Lehel pedig zenélt és énekelt, aztán amikor meglátta az éjfél után koccintgató és a honvágytól keservesen zokogó magyarokat, eldöntötte: ő nem akar így sírni a hazája után, így aztán visszatért Szabadkára.

Horvát Lehel a szerinte élhető világról is elmondta a gondolatait. Például azt, hogy ő nem épít palotákat, már csak azért sem, mert nagyon hamar eljöhet az az idő, amikor nem lesz földgáz, amivel befűthetnék a többszintes épületeket. A szabadkai mérnök a földszintes, alacsony belmagasságú, emberléptékű házakra esküszik, meg persze a szalmára. Mert szerinte a szalmaház a lakóival együtt lélegzik... Büszkén mesélte, hogy nemrégiben egy sebészorvost sikerült rábeszélnie arra, hogy az új házában komposzt wc-t alakítson ki a hagyományos angol wc helyett. (Hagyományos? Tényleg: akkor most melyik a hagyományos?)

 – A hely a mi titkos sorsunk – jegyezte meg halkan a zentai Valkay Zoltán, aki Szerbia északi részén él és alkot. Pióker Károly, a nyugat-bácskai Kúla egyik építésze ezerszer megkapta már a megrendelőitől, hogy az épületeivel vissza akarja hozni a Monarchiát. Mesélte, építészként az az egyik nagy bánata, hogy a megrendelőket nehezen tudja megbarátkoztatni az új formákkal és megoldásokkal. Mert a legtöbben még ma is kockás papíron hozzák a „megoldást”, mondván: márpedig én ilyen házat szeretnék. Szerencsére öröm is akad a munkában: Pióker számos (pravoszláv) templomot is tervezett.

A műhelybeszélgetés házigazdája az Őrség Ybl-díjas építésze, U. Nagy Gábor volt. Ő egyebek mellett a periféria, a vidék, a központ fogalmát fejtegette. Hogy minden nézőpont kérdése. És elmesélte, mennyire meglepődött, amikor bekopogtatott az őriszentpéteri polgármesteri hivatalba, ahol azt mondták, hogy az ügyintéző, akit keres, vidéken van...

És ha már vidék: U. Nagy Gábor szerint néhány esztendeje az őrségi falvakban is megfigyelhető egy új jelenség: a „táblatúltengés”. Azokra a táblákra gondolt, amelyek ilyen-olyan projekt eredményeként, európai uniós forrásból valósultak meg. És mint ahogy azt már megtanulhattuk, bizony a projekt része az a szabály is, hogy ezekre a beruházásokra hatalmas táblákkal is fel kell hívni az arra járók figyelmét. Hogy ezek a táblák nem illenek a falvakba? Az – úgy tűnik – senkit nem érdekel.

A vajadsági és őrségi magyar építészek beszélgetését Horvát Lehel zárta. Hogy kerek legyen a történet: muzsikával és népdallal. És hogy még annál is kerekebb legyen: egy szerb népdallal.