Tündérkert csillaga: látogatóban Szarvas József színművész viszáki portáján

Szarvas József  a március 15-étől augusztus 20-áig tartó  Pajtaszínházi Napokon túl, ebben az őszbe hajló, de még nyárias  nyugalomban  is örömmel fogadja az érdeklődést: - Fát ültetni  lehet, az a fontos, hogy viszáki őshonos gyümölcs legyen.

Viszákon különben az összes  újonnan érkezett kisgyerek   gyümölcsfát kap a kertben; minden évben fontos esemény az ünnepélyes gondnokavatás.  A gondokság persze felelősség is: "Három-négy évig locsolgatni, kapálgatni kell, a többit a fa elvégzi", mondja a házigazda, körbenézve és konstatálva, hogy egyik-másik fácskára ráférne a törődés. Mindehhez a  Tündérkertben ezen a nyáron nemcsak a hasonló elven létrehozott ültetvények találkozóját rendezték meg, hanem   különös faépítmény is készült, amely Csernyus Lőrinc építész tizenkét tanítványának (csak nem jelet láthatunk ebben is, mint a Krisztus- és szüzesség-jelkép fehér unikornisban?) keze munkáját dicséri. Az építmény a  Tündérkert csillaga nevet kapta a keresztségben. Ha akarom, műalkotás; ha akarom, pihenőhely. Ha valaki megkérdezi, hogy hát ez meg mi, Szarvas József válasza úgy szól, hogy amire használják. Lehet itt akár fölolvasást, bábszínházat, koncertet rendezni. Vagy megfigyelni, hogy a Tündérkert csillaga hogyan segít majd megtartani a gyümölcstől roskadozó körtefa ágait.

Az apával-nagyapával-testvérrel  érkező kislány azonnal birtokba veszi a Tündérkert csillagát, úgyhogy további magyarázatra nincs  szükség. Ahogy arra a kérdésre is megvan a válasz, hogy az errejárók betérnek-e a Tündérkertbe, mert lám: betérnek. Szarvas József azt mondja, éppen az éjjel foglalta össze a Tündérkert történetét, hogy az ismertetőt majd kifüggeszthessék a bejárathoz: aki erre vetődik, tudja, hol jár.     Külön szép, hogy a Tündérkert a temető szomszédságában kapott helyet: az elmúlásba forduló élet és az életté fordítható elmúlás körforgásában.

A Pajtaszínházat és Galériát magában foglaló Szarvas-portától a Tündérkertig vezető úton  Szarvas József minden helybélit jó előre, ismerősként üdvözöl. Itt mindennek saját története van. Az autóbuszvárót   Tündérvárónak hívják, benne a pajtagaléria kistestvére, gyerekek alkotásaival. De van más is: például saját készítésű tavalyi padok és  idei szemetesek.  Üdítő látvány a színes-vidám, abszolút a tájba illő  kukákkal telehintett falu;   az embernek már az ötlettől is jókedve támad.  A személyesség kulcskategória. Aztán  egyszer csak kiderülhet, hogy személyes szálakkal köthető Viszákhoz a Hortobágy legjobb birkafőző embere,  aki akkor ajánlotta föl (a különben szintén hortobágyi) Szarvas Józsefnek, hogy eljön Vas megyébe főzni  (két birkát is hoz), amikor Viszákon elhatározták, hogy megemlékeznek  az  egykor a Hortobágyra  kitelepített helyi családokról. "Csak nem a Kozma Janit nyerted meg szakácsnak?", kérdezte az őrségi festőművész,  aki évekig visszajárt a Hortobágyra. De, őt. Horváth János erre   elővett egy régi képet, amely Kozma Jánost ábrázolja.

"A közösségépítés a legfontosabb, én ehhez ragaszkodom. Az, hogy  eljönnek ide művészek fellépni, önmagában nem motivál. A lényeg, hogy itt, helyben új érték jöjjön létre", mondja Szarvas József, aki hat éve   "rettentő lendülettel" vágott bele a munkába. De nem azért, hogy a helyi közösség belső kulturális életét leváltsa.  Ellenkezőleg: hogy erősítse, a helybéliekkel, az önkormányzattal, az iskolával szoros együttműködésben. Másképpen nem is volna lehetséges. A    művészet egyébként sem egyenlő a kultúrával; ez utóbbihoz  például a gyümölcsészet is hozzátartozik.   A Tündérkertnek  ebben az értelemben ugyancsak  szimbolikus jelentősége van: hosszú időnek  kell eltelnie ahhoz, hogy a közösség mai kicsi fái termőre forduljanak.  

A háttérben a pajta falán a 2007-ben elhunyt kolléga és barát, Kaszás Attila (a holdbeli csónakos) portréja.  Az ő inspirációjával  jött létre  a Pajtaszínház és Galéria: "Attila a felvidéki Zsigárdon a nagyapai örökséget adta át a közösségnek. Ő meg elment. Gondoltam, na, hát akkor én megcsinálom. Azóta működünk."
És az is mindjárt kiderül, hogy a Jászai-díjas Érdemes Művész, Szarvas József  világraszóló lecsót főz. A szabad ég alatt  megterített asztal mellett Budapest, a színház nagyon távolinak tűnik. Pedig jó volna beszélgetni arról is. De a kérdésre, hogy a küzdelmes Kolhaas Mihály most merre jár,  nevetve csak annyit mond: "A lovait még nem zárták be a disznóólba." Az Egy lócsiszár virágvasárnapja ősztől továbbra is a Nemzeti Színház műsorán.

Az unikornis pedig létezik

Jövőre  cégére is lesz a viszáki Pajtaszínháznak, pontosabban  már most is van: az idei plakáton rajz formájában, a galéria állandó kiállításán pedig a térben jelent meg (mintegy a leendő cégér modelljeként) a kecses és szelíd unikornisfej. Ez gyönyörű.

A logo-cégér megszületésének történetében a kultúrpajta működésének elve is benne foglaltatik. Szarvas József azt meséli:  öt év elteltével eszébe jutott, hogy igazán elkelne már egy logo a Pajtaszínházi Napoknak és a Pajtaszínháznak.   De mi legyen az? Némi fejtörés után rájött, hogy  a pajtaszínházi gondolatot, a kezdeményezést jellemző személyességet és a települést összekapcsoló legkisebb többszörös nem lehet más, csak  a Viszák címerében is látható unikornis. Szabó Ádám megrajzolta, Tenk László festőművésznek tetszett, Stremény Géza szobrászművész pedig elvállalta, hogy megcsinálja a cégért. Például azért, mert egyszer a Pesti Színház Equus-előadásához tervezett már lófejeket. De hát abban az előadásban játszott Szarvas József is. A kör (ismét) bezárult, egyszer csak maguktól váltak világossá  a titkos, korábban föl nem fedezett összefüggések.

Ha pedig a viszáki cégér viszáki történetéhez ráadásként  ideidézzük  A rózsa neve című Eco-regényt, talán újabb köröket  is bezárhatunk. Amikor Adso elkeseredve felfedezi, hogy a  szelíd,  kecses, fehér unikornis az "életben"   minden valószínűség szerint vaskos és fekete, Vilmos mester azzal vigasztalja  meg, hogy  a képzelet (a művészet) és a mindennapi valóság igazsága nem egy és ugyanaz.

A fehér unikornis az előbbihez, a fekete orrszarvú az utóbbihoz tartozik.  (És néha a kettő mégis összeér.)