Valóban ilyenek lennék? - Magyarország azt itt élő külföldiek szemével

Mindezt kapásból sorolja szinte hibátlan magyarsággal Antonio Sciacovelli, a Savaria Egyetemi Központ dékánhelyettese, aki 17 éve érkezett Olaszországból Magyarországra. Miért jött éppen ide?

- Annak idején azért választottam a magyar szakot az egyetemen, mert II. János Pál pápa első évétől látszott, hogy a keleti blokkban történik valami, s úgy tűnt, Magyarországon lesz a leggyorsabb a rendszerváltás, a felzárkózás.

Milyennek lát bennünket? Elsősorban kritikát kérek tőle.

- A hungaropesszimizmusról, a beletörődöttségről, passzivitásról szoktunk beszélni. A táplálkozásnál sok a zsír-, kevés a zöldségfogyasztás, ezért sok a túlsúlyos, a cukorbeteg. Olvastam, a magyar nők infarktusrátája egyre magasabb. Nekünk olaszoknak furcsa, hogy itt a nyugdíjasok jó része magára van hagyva. Pozitív viszont a zeneoktatás, a sportolási és a több idegennyelv tanulási lehetőség, a nagyobb érzékenység a kultúrára. Kár, hogy az élet középpontjában a hajsza áll a házért, az új kocsiért. Ez nálunk is megvan, de itt nagyobb erőfeszítéssel, traumával jár.

Steinegger Anna Svájcból, Bázelből érkezett Kőszegre. Ő ma az egyetlen külföldi diákja a Jurisics gimnáziumnak. Svájc lehetőséget ad arra, hogy a valamilyen iskolatípust befejező diák egy évig külfödön tanuljon. Életismeretnek, önállósodásnak sem utolsó, hogy a 9. osztályba járó Anna a svájci nagyvárosból a vasi kisvárosba került.

- Nem teljesen idegen helyre jöttem - meséli. - Az édesanyám magyar, a nagypapám pedig ennek a gimnáziumnak volt az igazgatója.

Milyennek látja környezetét?

- Nagyon tetszik nekem itt, de látom a különbségeket. Otthon internacionális osztályba jártam: spanyol, albán, szerb, még Sri Lanka-i osztálytársam is volt. Itt én vagyok az egyedüli külföldi, én vagyok az érdekesség. Az iskola nem olyan jól felszerelt, mint Bázelben, sokkal többet kell jegyzetelni. Ott az óra végén kinyomtatják az anyagot.

Kritikát kérek tőle még.

- Én nagyon szeretem a magyar ételeket. Anyukám is szokott főzni, de az túlzás, ha a túróstésztára még kristálycukrot is tesz valaki!

Műtétet fejezett be a szombathelyi Markusovszky kórház sebészeti adjunktusa, Niwankpa Emmanuel.

- Nigériai vagyok. Az Amerikai Egyesült Államokban kezdtem az orvosi tanulmányaimat. Nagyon sokba került, egy magyar szomszédunk ajánlotta: próbáljam Magyarországon folytatni a tanulást, ott olcsóbb. Így kerültem 1986-ban Debrecenbe. Az a régi rendszer, a bezártság érzése Amerika után borzasztóan furcsa volt. Ráadásul a fekete embert annyira megbámulták. De ez még mindig megvan.

Emmanuel doktor szívesen beszél a családjáról, magyar feleségéről, három itt született kislányáról.

- Világosabb bőrűek, mégis megbámulják őket, és mindig megkérdezik tőlük: beszélnek-e magyarul? Ez kellemetlen tud lenni nagyon most, a XXI. században, ebben a globális világban.

Milyennek lát bennünket?

- Nagyon sok a panaszkodás. Egy szomáliai ember, aki napok óta nem evett rendesen, képes táncolni. Ebben az országban sokkal jobb az élet, mégis annyi a szomorú ember. Olyan ország lenne jó, amelyben az emberek együttműködnének, és a nemzeti problémákat együtt oldanák meg a politikusok is.

- Két hamburgi él Sárváron: Antje Eggenstein és Jürgen Döbbeke - ajánlja figyelmünkbe őket Markó Péter a Nádasdy Művelődési Központból. - Jürgen 1985-ben járt a hamburgi utazási kiállításon, ott figyelt fel Sárvárra. A következő évben befizetett egy 3 hetes kúrára, azután elhozta Antjét.

- Annyira érdekesnek tartottuk a magyar kultúrát, hogy elhatároztuk: alkalmat teremtünk vasi, és innen elszármazott képzőművészek hamburgi bemutatkozására. A mai napig 23 kiállítást szerveztünk. Lenyűgöz minket az a gazdag kulturális élet, ami itt zajlik - meséli Antje.

Vas megye és Sárvár önkormányzata kitüntetéssel ismerte el tevékenységüket. Mára már kétlakiak. Az év jelentős részét Sárváron töltik.

- Az elmúlt öt évben részt vettünk a március 15-ei ünnepségeken is. Mindig meghat bennünket az a hazaszeretet, ami a magyarokból sugárzik. Mondják, a magyarok hajlamosak a borúlátásra, de mi kívülről inkább a tettrekészséget, és találékonyságot látjuk. Biztosan nem mi mondjuk először, hogy mennyire szívélyesek és vendégszeretők - állítja Jürgen.

Mindezt kapásból sorolja szinte hibátlan magyarsággal Antonio Sciacovelli, a Savaria Egyetemi Központ dékánhelyettese, aki 17 éve érkezett Olaszországból Magyarországra. Miért jött éppen ide?

- Annak idején azért választottam a magyar szakot az egyetemen, mert II. János Pál pápa első évétől látszott, hogy a keleti blokkban történik valami, s úgy tűnt, Magyarországon lesz a leggyorsabb a rendszerváltás, a felzárkózás.

Milyennek lát bennünket? Elsősorban kritikát kérek tőle.

- A hungaropesszimizmusról, a beletörődöttségről, passzivitásról szoktunk beszélni. A táplálkozásnál sok a zsír-, kevés a zöldségfogyasztás, ezért sok a túlsúlyos, a cukorbeteg. Olvastam, a magyar nők infarktusrátája egyre magasabb. Nekünk olaszoknak furcsa, hogy itt a nyugdíjasok jó része magára van hagyva. Pozitív viszont a zeneoktatás, a sportolási és a több idegennyelv tanulási lehetőség, a nagyobb érzékenység a kultúrára. Kár, hogy az élet középpontjában a hajsza áll a házért, az új kocsiért. Ez nálunk is megvan, de itt nagyobb erőfeszítéssel, traumával jár.

Steinegger Anna Svájcból, Bázelből érkezett Kőszegre. Ő ma az egyetlen külföldi diákja a Jurisics gimnáziumnak. Svájc lehetőséget ad arra, hogy a valamilyen iskolatípust befejező diák egy évig külfödön tanuljon. Életismeretnek, önállósodásnak sem utolsó, hogy a 9. osztályba járó Anna a svájci nagyvárosból a vasi kisvárosba került.

- Nem teljesen idegen helyre jöttem - meséli. - Az édesanyám magyar, a nagypapám pedig ennek a gimnáziumnak volt az igazgatója.

Milyennek látja környezetét?

- Nagyon tetszik nekem itt, de látom a különbségeket. Otthon internacionális osztályba jártam: spanyol, albán, szerb, még Sri Lanka-i osztálytársam is volt. Itt én vagyok az egyedüli külföldi, én vagyok az érdekesség. Az iskola nem olyan jól felszerelt, mint Bázelben, sokkal többet kell jegyzetelni. Ott az óra végén kinyomtatják az anyagot.

Kritikát kérek tőle még.

- Én nagyon szeretem a magyar ételeket. Anyukám is szokott főzni, de az túlzás, ha a túróstésztára még kristálycukrot is tesz valaki!

Műtétet fejezett be a szombathelyi Markusovszky kórház sebészeti adjunktusa, Niwankpa Emmanuel.

- Nigériai vagyok. Az Amerikai Egyesült Államokban kezdtem az orvosi tanulmányaimat. Nagyon sokba került, egy magyar szomszédunk ajánlotta: próbáljam Magyarországon folytatni a tanulást, ott olcsóbb. Így kerültem 1986-ban Debrecenbe. Az a régi rendszer, a bezártság érzése Amerika után borzasztóan furcsa volt. Ráadásul a fekete embert annyira megbámulták. De ez még mindig megvan.

Emmanuel doktor szívesen beszél a családjáról, magyar feleségéről, három itt született kislányáról.

- Világosabb bőrűek, mégis megbámulják őket, és mindig megkérdezik tőlük: beszélnek-e magyarul? Ez kellemetlen tud lenni nagyon most, a XXI. században, ebben a globális világban.

Milyennek lát bennünket?

- Nagyon sok a panaszkodás. Egy szomáliai ember, aki napok óta nem evett rendesen, képes táncolni. Ebben az országban sokkal jobb az élet, mégis annyi a szomorú ember. Olyan ország lenne jó, amelyben az emberek együttműködnének, és a nemzeti problémákat együtt oldanák meg a politikusok is.

- Két hamburgi él Sárváron: Antje Eggenstein és Jürgen Döbbeke - ajánlja figyelmünkbe őket Markó Péter a Nádasdy Művelődési Központból. - Jürgen 1985-ben járt a hamburgi utazási kiállításon, ott figyelt fel Sárvárra. A következő évben befizetett egy 3 hetes kúrára, azután elhozta Antjét.

- Annyira érdekesnek tartottuk a magyar kultúrát, hogy elhatároztuk: alkalmat teremtünk vasi, és innen elszármazott képzőművészek hamburgi bemutatkozására. A mai napig 23 kiállítást szerveztünk. Lenyűgöz minket az a gazdag kulturális élet, ami itt zajlik - meséli Antje.

Vas megye és Sárvár önkormányzata kitüntetéssel ismerte el tevékenységüket. Mára már kétlakiak. Az év jelentős részét Sárváron töltik.

- Az elmúlt öt évben részt vettünk a március 15-ei ünnepségeken is. Mindig meghat bennünket az a hazaszeretet, ami a magyarokból sugárzik. Mondják, a magyarok hajlamosak a borúlátásra, de mi kívülről inkább a tettrekészséget, és találékonyságot látjuk. Biztosan nem mi mondjuk először, hogy mennyire szívélyesek és vendégszeretők - állítja Jürgen.

- Annak idején azért választottam a magyar szakot az egyetemen, mert II. János Pál pápa első évétől látszott, hogy a keleti blokkban történik valami, s úgy tűnt, Magyarországon lesz a leggyorsabb a rendszerváltás, a felzárkózás.

Milyennek lát bennünket? Elsősorban kritikát kérek tőle.

- A hungaropesszimizmusról, a beletörődöttségről, passzivitásról szoktunk beszélni. A táplálkozásnál sok a zsír-, kevés a zöldségfogyasztás, ezért sok a túlsúlyos, a cukorbeteg. Olvastam, a magyar nők infarktusrátája egyre magasabb. Nekünk olaszoknak furcsa, hogy itt a nyugdíjasok jó része magára van hagyva. Pozitív viszont a zeneoktatás, a sportolási és a több idegennyelv tanulási lehetőség, a nagyobb érzékenység a kultúrára. Kár, hogy az élet középpontjában a hajsza áll a házért, az új kocsiért. Ez nálunk is megvan, de itt nagyobb erőfeszítéssel, traumával jár.

Steinegger Anna Svájcból, Bázelből érkezett Kőszegre. Ő ma az egyetlen külföldi diákja a Jurisics gimnáziumnak. Svájc lehetőséget ad arra, hogy a valamilyen iskolatípust befejező diák egy évig külfödön tanuljon. Életismeretnek, önállósodásnak sem utolsó, hogy a 9. osztályba járó Anna a svájci nagyvárosból a vasi kisvárosba került.

- Nem teljesen idegen helyre jöttem - meséli. - Az édesanyám magyar, a nagypapám pedig ennek a gimnáziumnak volt az igazgatója.

Milyennek látja környezetét?

- Nagyon tetszik nekem itt, de látom a különbségeket. Otthon internacionális osztályba jártam: spanyol, albán, szerb, még Sri Lanka-i osztálytársam is volt. Itt én vagyok az egyedüli külföldi, én vagyok az érdekesség. Az iskola nem olyan jól felszerelt, mint Bázelben, sokkal többet kell jegyzetelni. Ott az óra végén kinyomtatják az anyagot.

Kritikát kérek tőle még.

- Én nagyon szeretem a magyar ételeket. Anyukám is szokott főzni, de az túlzás, ha a túróstésztára még kristálycukrot is tesz valaki!

Műtétet fejezett be a szombathelyi Markusovszky kórház sebészeti adjunktusa, Niwankpa Emmanuel.

- Nigériai vagyok. Az Amerikai Egyesült Államokban kezdtem az orvosi tanulmányaimat. Nagyon sokba került, egy magyar szomszédunk ajánlotta: próbáljam Magyarországon folytatni a tanulást, ott olcsóbb. Így kerültem 1986-ban Debrecenbe. Az a régi rendszer, a bezártság érzése Amerika után borzasztóan furcsa volt. Ráadásul a fekete embert annyira megbámulták. De ez még mindig megvan.

Emmanuel doktor szívesen beszél a családjáról, magyar feleségéről, három itt született kislányáról.

- Világosabb bőrűek, mégis megbámulják őket, és mindig megkérdezik tőlük: beszélnek-e magyarul? Ez kellemetlen tud lenni nagyon most, a XXI. században, ebben a globális világban.

Milyennek lát bennünket?

- Nagyon sok a panaszkodás. Egy szomáliai ember, aki napok óta nem evett rendesen, képes táncolni. Ebben az országban sokkal jobb az élet, mégis annyi a szomorú ember. Olyan ország lenne jó, amelyben az emberek együttműködnének, és a nemzeti problémákat együtt oldanák meg a politikusok is.

- Két hamburgi él Sárváron: Antje Eggenstein és Jürgen Döbbeke - ajánlja figyelmünkbe őket Markó Péter a Nádasdy Művelődési Központból. - Jürgen 1985-ben járt a hamburgi utazási kiállításon, ott figyelt fel Sárvárra. A következő évben befizetett egy 3 hetes kúrára, azután elhozta Antjét.

- Annyira érdekesnek tartottuk a magyar kultúrát, hogy elhatároztuk: alkalmat teremtünk vasi, és innen elszármazott képzőművészek hamburgi bemutatkozására. A mai napig 23 kiállítást szerveztünk. Lenyűgöz minket az a gazdag kulturális élet, ami itt zajlik - meséli Antje.

Vas megye és Sárvár önkormányzata kitüntetéssel ismerte el tevékenységüket. Mára már kétlakiak. Az év jelentős részét Sárváron töltik.

- Az elmúlt öt évben részt vettünk a március 15-ei ünnepségeken is. Mindig meghat bennünket az a hazaszeretet, ami a magyarokból sugárzik. Mondják, a magyarok hajlamosak a borúlátásra, de mi kívülről inkább a tettrekészséget, és találékonyságot látjuk. Biztosan nem mi mondjuk először, hogy mennyire szívélyesek és vendégszeretők - állítja Jürgen.

- Annak idején azért választottam a magyar szakot az egyetemen, mert II. János Pál pápa első évétől látszott, hogy a keleti blokkban történik valami, s úgy tűnt, Magyarországon lesz a leggyorsabb a rendszerváltás, a felzárkózás.

Milyennek lát bennünket? Elsősorban kritikát kérek tőle.

- A hungaropesszimizmusról, a beletörődöttségről, passzivitásról szoktunk beszélni. A táplálkozásnál sok a zsír-, kevés a zöldségfogyasztás, ezért sok a túlsúlyos, a cukorbeteg. Olvastam, a magyar nők infarktusrátája egyre magasabb. Nekünk olaszoknak furcsa, hogy itt a nyugdíjasok jó része magára van hagyva. Pozitív viszont a zeneoktatás, a sportolási és a több idegennyelv tanulási lehetőség, a nagyobb érzékenység a kultúrára. Kár, hogy az élet középpontjában a hajsza áll a házért, az új kocsiért. Ez nálunk is megvan, de itt nagyobb erőfeszítéssel, traumával jár.

Steinegger Anna Svájcból, Bázelből érkezett Kőszegre. Ő ma az egyetlen külföldi diákja a Jurisics gimnáziumnak. Svájc lehetőséget ad arra, hogy a valamilyen iskolatípust befejező diák egy évig külfödön tanuljon. Életismeretnek, önállósodásnak sem utolsó, hogy a 9. osztályba járó Anna a svájci nagyvárosból a vasi kisvárosba került.

- Nem teljesen idegen helyre jöttem - meséli. - Az édesanyám magyar, a nagypapám pedig ennek a gimnáziumnak volt az igazgatója.

Milyennek látja környezetét?

- Nagyon tetszik nekem itt, de látom a különbségeket. Otthon internacionális osztályba jártam: spanyol, albán, szerb, még Sri Lanka-i osztálytársam is volt. Itt én vagyok az egyedüli külföldi, én vagyok az érdekesség. Az iskola nem olyan jól felszerelt, mint Bázelben, sokkal többet kell jegyzetelni. Ott az óra végén kinyomtatják az anyagot.

Kritikát kérek tőle még.

- Én nagyon szeretem a magyar ételeket. Anyukám is szokott főzni, de az túlzás, ha a túróstésztára még kristálycukrot is tesz valaki!

Műtétet fejezett be a szombathelyi Markusovszky kórház sebészeti adjunktusa, Niwankpa Emmanuel.

- Nigériai vagyok. Az Amerikai Egyesült Államokban kezdtem az orvosi tanulmányaimat. Nagyon sokba került, egy magyar szomszédunk ajánlotta: próbáljam Magyarországon folytatni a tanulást, ott olcsóbb. Így kerültem 1986-ban Debrecenbe. Az a régi rendszer, a bezártság érzése Amerika után borzasztóan furcsa volt. Ráadásul a fekete embert annyira megbámulták. De ez még mindig megvan.

Emmanuel doktor szívesen beszél a családjáról, magyar feleségéről, három itt született kislányáról.

- Világosabb bőrűek, mégis megbámulják őket, és mindig megkérdezik tőlük: beszélnek-e magyarul? Ez kellemetlen tud lenni nagyon most, a XXI. században, ebben a globális világban.

Milyennek lát bennünket?

- Nagyon sok a panaszkodás. Egy szomáliai ember, aki napok óta nem evett rendesen, képes táncolni. Ebben az országban sokkal jobb az élet, mégis annyi a szomorú ember. Olyan ország lenne jó, amelyben az emberek együttműködnének, és a nemzeti problémákat együtt oldanák meg a politikusok is.

- Két hamburgi él Sárváron: Antje Eggenstein és Jürgen Döbbeke - ajánlja figyelmünkbe őket Markó Péter a Nádasdy Művelődési Központból. - Jürgen 1985-ben járt a hamburgi utazási kiállításon, ott figyelt fel Sárvárra. A következő évben befizetett egy 3 hetes kúrára, azután elhozta Antjét.

- Annyira érdekesnek tartottuk a magyar kultúrát, hogy elhatároztuk: alkalmat teremtünk vasi, és innen elszármazott képzőművészek hamburgi bemutatkozására. A mai napig 23 kiállítást szerveztünk. Lenyűgöz minket az a gazdag kulturális élet, ami itt zajlik - meséli Antje.

Vas megye és Sárvár önkormányzata kitüntetéssel ismerte el tevékenységüket. Mára már kétlakiak. Az év jelentős részét Sárváron töltik.

- Az elmúlt öt évben részt vettünk a március 15-ei ünnepségeken is. Mindig meghat bennünket az a hazaszeretet, ami a magyarokból sugárzik. Mondják, a magyarok hajlamosak a borúlátásra, de mi kívülről inkább a tettrekészséget, és találékonyságot látjuk. Biztosan nem mi mondjuk először, hogy mennyire szívélyesek és vendégszeretők - állítja Jürgen.

Milyennek lát bennünket? Elsősorban kritikát kérek tőle.

- A hungaropesszimizmusról, a beletörődöttségről, passzivitásról szoktunk beszélni. A táplálkozásnál sok a zsír-, kevés a zöldségfogyasztás, ezért sok a túlsúlyos, a cukorbeteg. Olvastam, a magyar nők infarktusrátája egyre magasabb. Nekünk olaszoknak furcsa, hogy itt a nyugdíjasok jó része magára van hagyva. Pozitív viszont a zeneoktatás, a sportolási és a több idegennyelv tanulási lehetőség, a nagyobb érzékenység a kultúrára. Kár, hogy az élet középpontjában a hajsza áll a házért, az új kocsiért. Ez nálunk is megvan, de itt nagyobb erőfeszítéssel, traumával jár.

Steinegger Anna Svájcból, Bázelből érkezett Kőszegre. Ő ma az egyetlen külföldi diákja a Jurisics gimnáziumnak. Svájc lehetőséget ad arra, hogy a valamilyen iskolatípust befejező diák egy évig külfödön tanuljon. Életismeretnek, önállósodásnak sem utolsó, hogy a 9. osztályba járó Anna a svájci nagyvárosból a vasi kisvárosba került.

- Nem teljesen idegen helyre jöttem - meséli. - Az édesanyám magyar, a nagypapám pedig ennek a gimnáziumnak volt az igazgatója.

Milyennek látja környezetét?

- Nagyon tetszik nekem itt, de látom a különbségeket. Otthon internacionális osztályba jártam: spanyol, albán, szerb, még Sri Lanka-i osztálytársam is volt. Itt én vagyok az egyedüli külföldi, én vagyok az érdekesség. Az iskola nem olyan jól felszerelt, mint Bázelben, sokkal többet kell jegyzetelni. Ott az óra végén kinyomtatják az anyagot.

Kritikát kérek tőle még.

- Én nagyon szeretem a magyar ételeket. Anyukám is szokott főzni, de az túlzás, ha a túróstésztára még kristálycukrot is tesz valaki!

Műtétet fejezett be a szombathelyi Markusovszky kórház sebészeti adjunktusa, Niwankpa Emmanuel.

- Nigériai vagyok. Az Amerikai Egyesült Államokban kezdtem az orvosi tanulmányaimat. Nagyon sokba került, egy magyar szomszédunk ajánlotta: próbáljam Magyarországon folytatni a tanulást, ott olcsóbb. Így kerültem 1986-ban Debrecenbe. Az a régi rendszer, a bezártság érzése Amerika után borzasztóan furcsa volt. Ráadásul a fekete embert annyira megbámulták. De ez még mindig megvan.

Emmanuel doktor szívesen beszél a családjáról, magyar feleségéről, három itt született kislányáról.

- Világosabb bőrűek, mégis megbámulják őket, és mindig megkérdezik tőlük: beszélnek-e magyarul? Ez kellemetlen tud lenni nagyon most, a XXI. században, ebben a globális világban.

Milyennek lát bennünket?

- Nagyon sok a panaszkodás. Egy szomáliai ember, aki napok óta nem evett rendesen, képes táncolni. Ebben az országban sokkal jobb az élet, mégis annyi a szomorú ember. Olyan ország lenne jó, amelyben az emberek együttműködnének, és a nemzeti problémákat együtt oldanák meg a politikusok is.

- Két hamburgi él Sárváron: Antje Eggenstein és Jürgen Döbbeke - ajánlja figyelmünkbe őket Markó Péter a Nádasdy Művelődési Központból. - Jürgen 1985-ben járt a hamburgi utazási kiállításon, ott figyelt fel Sárvárra. A következő évben befizetett egy 3 hetes kúrára, azután elhozta Antjét.

- Annyira érdekesnek tartottuk a magyar kultúrát, hogy elhatároztuk: alkalmat teremtünk vasi, és innen elszármazott képzőművészek hamburgi bemutatkozására. A mai napig 23 kiállítást szerveztünk. Lenyűgöz minket az a gazdag kulturális élet, ami itt zajlik - meséli Antje.

Vas megye és Sárvár önkormányzata kitüntetéssel ismerte el tevékenységüket. Mára már kétlakiak. Az év jelentős részét Sárváron töltik.

- Az elmúlt öt évben részt vettünk a március 15-ei ünnepségeken is. Mindig meghat bennünket az a hazaszeretet, ami a magyarokból sugárzik. Mondják, a magyarok hajlamosak a borúlátásra, de mi kívülről inkább a tettrekészséget, és találékonyságot látjuk. Biztosan nem mi mondjuk először, hogy mennyire szívélyesek és vendégszeretők - állítja Jürgen.

Milyennek lát bennünket? Elsősorban kritikát kérek tőle.

- A hungaropesszimizmusról, a beletörődöttségről, passzivitásról szoktunk beszélni. A táplálkozásnál sok a zsír-, kevés a zöldségfogyasztás, ezért sok a túlsúlyos, a cukorbeteg. Olvastam, a magyar nők infarktusrátája egyre magasabb. Nekünk olaszoknak furcsa, hogy itt a nyugdíjasok jó része magára van hagyva. Pozitív viszont a zeneoktatás, a sportolási és a több idegennyelv tanulási lehetőség, a nagyobb érzékenység a kultúrára. Kár, hogy az élet középpontjában a hajsza áll a házért, az új kocsiért. Ez nálunk is megvan, de itt nagyobb erőfeszítéssel, traumával jár.

Steinegger Anna Svájcból, Bázelből érkezett Kőszegre. Ő ma az egyetlen külföldi diákja a Jurisics gimnáziumnak. Svájc lehetőséget ad arra, hogy a valamilyen iskolatípust befejező diák egy évig külfödön tanuljon. Életismeretnek, önállósodásnak sem utolsó, hogy a 9. osztályba járó Anna a svájci nagyvárosból a vasi kisvárosba került.

- Nem teljesen idegen helyre jöttem - meséli. - Az édesanyám magyar, a nagypapám pedig ennek a gimnáziumnak volt az igazgatója.

Milyennek látja környezetét?

- Nagyon tetszik nekem itt, de látom a különbségeket. Otthon internacionális osztályba jártam: spanyol, albán, szerb, még Sri Lanka-i osztálytársam is volt. Itt én vagyok az egyedüli külföldi, én vagyok az érdekesség. Az iskola nem olyan jól felszerelt, mint Bázelben, sokkal többet kell jegyzetelni. Ott az óra végén kinyomtatják az anyagot.

Kritikát kérek tőle még.

- Én nagyon szeretem a magyar ételeket. Anyukám is szokott főzni, de az túlzás, ha a túróstésztára még kristálycukrot is tesz valaki!

Műtétet fejezett be a szombathelyi Markusovszky kórház sebészeti adjunktusa, Niwankpa Emmanuel.

- Nigériai vagyok. Az Amerikai Egyesült Államokban kezdtem az orvosi tanulmányaimat. Nagyon sokba került, egy magyar szomszédunk ajánlotta: próbáljam Magyarországon folytatni a tanulást, ott olcsóbb. Így kerültem 1986-ban Debrecenbe. Az a régi rendszer, a bezártság érzése Amerika után borzasztóan furcsa volt. Ráadásul a fekete embert annyira megbámulták. De ez még mindig megvan.

Emmanuel doktor szívesen beszél a családjáról, magyar feleségéről, három itt született kislányáról.

- Világosabb bőrűek, mégis megbámulják őket, és mindig megkérdezik tőlük: beszélnek-e magyarul? Ez kellemetlen tud lenni nagyon most, a XXI. században, ebben a globális világban.

Milyennek lát bennünket?

- Nagyon sok a panaszkodás. Egy szomáliai ember, aki napok óta nem evett rendesen, képes táncolni. Ebben az országban sokkal jobb az élet, mégis annyi a szomorú ember. Olyan ország lenne jó, amelyben az emberek együttműködnének, és a nemzeti problémákat együtt oldanák meg a politikusok is.

- Két hamburgi él Sárváron: Antje Eggenstein és Jürgen Döbbeke - ajánlja figyelmünkbe őket Markó Péter a Nádasdy Művelődési Központból. - Jürgen 1985-ben járt a hamburgi utazási kiállításon, ott figyelt fel Sárvárra. A következő évben befizetett egy 3 hetes kúrára, azután elhozta Antjét.

- Annyira érdekesnek tartottuk a magyar kultúrát, hogy elhatároztuk: alkalmat teremtünk vasi, és innen elszármazott képzőművészek hamburgi bemutatkozására. A mai napig 23 kiállítást szerveztünk. Lenyűgöz minket az a gazdag kulturális élet, ami itt zajlik - meséli Antje.

Vas megye és Sárvár önkormányzata kitüntetéssel ismerte el tevékenységüket. Mára már kétlakiak. Az év jelentős részét Sárváron töltik.

- Az elmúlt öt évben részt vettünk a március 15-ei ünnepségeken is. Mindig meghat bennünket az a hazaszeretet, ami a magyarokból sugárzik. Mondják, a magyarok hajlamosak a borúlátásra, de mi kívülről inkább a tettrekészséget, és találékonyságot látjuk. Biztosan nem mi mondjuk először, hogy mennyire szívélyesek és vendégszeretők - állítja Jürgen.

- A hungaropesszimizmusról, a beletörődöttségről, passzivitásról szoktunk beszélni. A táplálkozásnál sok a zsír-, kevés a zöldségfogyasztás, ezért sok a túlsúlyos, a cukorbeteg. Olvastam, a magyar nők infarktusrátája egyre magasabb. Nekünk olaszoknak furcsa, hogy itt a nyugdíjasok jó része magára van hagyva. Pozitív viszont a zeneoktatás, a sportolási és a több idegennyelv tanulási lehetőség, a nagyobb érzékenység a kultúrára. Kár, hogy az élet középpontjában a hajsza áll a házért, az új kocsiért. Ez nálunk is megvan, de itt nagyobb erőfeszítéssel, traumával jár.

Steinegger Anna Svájcból, Bázelből érkezett Kőszegre. Ő ma az egyetlen külföldi diákja a Jurisics gimnáziumnak. Svájc lehetőséget ad arra, hogy a valamilyen iskolatípust befejező diák egy évig külfödön tanuljon. Életismeretnek, önállósodásnak sem utolsó, hogy a 9. osztályba járó Anna a svájci nagyvárosból a vasi kisvárosba került.

- Nem teljesen idegen helyre jöttem - meséli. - Az édesanyám magyar, a nagypapám pedig ennek a gimnáziumnak volt az igazgatója.

Milyennek látja környezetét?

- Nagyon tetszik nekem itt, de látom a különbségeket. Otthon internacionális osztályba jártam: spanyol, albán, szerb, még Sri Lanka-i osztálytársam is volt. Itt én vagyok az egyedüli külföldi, én vagyok az érdekesség. Az iskola nem olyan jól felszerelt, mint Bázelben, sokkal többet kell jegyzetelni. Ott az óra végén kinyomtatják az anyagot.

Kritikát kérek tőle még.

- Én nagyon szeretem a magyar ételeket. Anyukám is szokott főzni, de az túlzás, ha a túróstésztára még kristálycukrot is tesz valaki!

Műtétet fejezett be a szombathelyi Markusovszky kórház sebészeti adjunktusa, Niwankpa Emmanuel.

- Nigériai vagyok. Az Amerikai Egyesült Államokban kezdtem az orvosi tanulmányaimat. Nagyon sokba került, egy magyar szomszédunk ajánlotta: próbáljam Magyarországon folytatni a tanulást, ott olcsóbb. Így kerültem 1986-ban Debrecenbe. Az a régi rendszer, a bezártság érzése Amerika után borzasztóan furcsa volt. Ráadásul a fekete embert annyira megbámulták. De ez még mindig megvan.

Emmanuel doktor szívesen beszél a családjáról, magyar feleségéről, három itt született kislányáról.

- Világosabb bőrűek, mégis megbámulják őket, és mindig megkérdezik tőlük: beszélnek-e magyarul? Ez kellemetlen tud lenni nagyon most, a XXI. században, ebben a globális világban.

Milyennek lát bennünket?

- Nagyon sok a panaszkodás. Egy szomáliai ember, aki napok óta nem evett rendesen, képes táncolni. Ebben az országban sokkal jobb az élet, mégis annyi a szomorú ember. Olyan ország lenne jó, amelyben az emberek együttműködnének, és a nemzeti problémákat együtt oldanák meg a politikusok is.

- Két hamburgi él Sárváron: Antje Eggenstein és Jürgen Döbbeke - ajánlja figyelmünkbe őket Markó Péter a Nádasdy Művelődési Központból. - Jürgen 1985-ben járt a hamburgi utazási kiállításon, ott figyelt fel Sárvárra. A következő évben befizetett egy 3 hetes kúrára, azután elhozta Antjét.

- Annyira érdekesnek tartottuk a magyar kultúrát, hogy elhatároztuk: alkalmat teremtünk vasi, és innen elszármazott képzőművészek hamburgi bemutatkozására. A mai napig 23 kiállítást szerveztünk. Lenyűgöz minket az a gazdag kulturális élet, ami itt zajlik - meséli Antje.

Vas megye és Sárvár önkormányzata kitüntetéssel ismerte el tevékenységüket. Mára már kétlakiak. Az év jelentős részét Sárváron töltik.

- Az elmúlt öt évben részt vettünk a március 15-ei ünnepségeken is. Mindig meghat bennünket az a hazaszeretet, ami a magyarokból sugárzik. Mondják, a magyarok hajlamosak a borúlátásra, de mi kívülről inkább a tettrekészséget, és találékonyságot látjuk. Biztosan nem mi mondjuk először, hogy mennyire szívélyesek és vendégszeretők - állítja Jürgen.

- A hungaropesszimizmusról, a beletörődöttségről, passzivitásról szoktunk beszélni. A táplálkozásnál sok a zsír-, kevés a zöldségfogyasztás, ezért sok a túlsúlyos, a cukorbeteg. Olvastam, a magyar nők infarktusrátája egyre magasabb. Nekünk olaszoknak furcsa, hogy itt a nyugdíjasok jó része magára van hagyva. Pozitív viszont a zeneoktatás, a sportolási és a több idegennyelv tanulási lehetőség, a nagyobb érzékenység a kultúrára. Kár, hogy az élet középpontjában a hajsza áll a házért, az új kocsiért. Ez nálunk is megvan, de itt nagyobb erőfeszítéssel, traumával jár.

Steinegger Anna Svájcból, Bázelből érkezett Kőszegre. Ő ma az egyetlen külföldi diákja a Jurisics gimnáziumnak. Svájc lehetőséget ad arra, hogy a valamilyen iskolatípust befejező diák egy évig külfödön tanuljon. Életismeretnek, önállósodásnak sem utolsó, hogy a 9. osztályba járó Anna a svájci nagyvárosból a vasi kisvárosba került.

- Nem teljesen idegen helyre jöttem - meséli. - Az édesanyám magyar, a nagypapám pedig ennek a gimnáziumnak volt az igazgatója.

Milyennek látja környezetét?

- Nagyon tetszik nekem itt, de látom a különbségeket. Otthon internacionális osztályba jártam: spanyol, albán, szerb, még Sri Lanka-i osztálytársam is volt. Itt én vagyok az egyedüli külföldi, én vagyok az érdekesség. Az iskola nem olyan jól felszerelt, mint Bázelben, sokkal többet kell jegyzetelni. Ott az óra végén kinyomtatják az anyagot.

Kritikát kérek tőle még.

- Én nagyon szeretem a magyar ételeket. Anyukám is szokott főzni, de az túlzás, ha a túróstésztára még kristálycukrot is tesz valaki!

Műtétet fejezett be a szombathelyi Markusovszky kórház sebészeti adjunktusa, Niwankpa Emmanuel.

- Nigériai vagyok. Az Amerikai Egyesült Államokban kezdtem az orvosi tanulmányaimat. Nagyon sokba került, egy magyar szomszédunk ajánlotta: próbáljam Magyarországon folytatni a tanulást, ott olcsóbb. Így kerültem 1986-ban Debrecenbe. Az a régi rendszer, a bezártság érzése Amerika után borzasztóan furcsa volt. Ráadásul a fekete embert annyira megbámulták. De ez még mindig megvan.

Emmanuel doktor szívesen beszél a családjáról, magyar feleségéről, három itt született kislányáról.

- Világosabb bőrűek, mégis megbámulják őket, és mindig megkérdezik tőlük: beszélnek-e magyarul? Ez kellemetlen tud lenni nagyon most, a XXI. században, ebben a globális világban.

Milyennek lát bennünket?

- Nagyon sok a panaszkodás. Egy szomáliai ember, aki napok óta nem evett rendesen, képes táncolni. Ebben az országban sokkal jobb az élet, mégis annyi a szomorú ember. Olyan ország lenne jó, amelyben az emberek együttműködnének, és a nemzeti problémákat együtt oldanák meg a politikusok is.

- Két hamburgi él Sárváron: Antje Eggenstein és Jürgen Döbbeke - ajánlja figyelmünkbe őket Markó Péter a Nádasdy Művelődési Központból. - Jürgen 1985-ben járt a hamburgi utazási kiállításon, ott figyelt fel Sárvárra. A következő évben befizetett egy 3 hetes kúrára, azután elhozta Antjét.

- Annyira érdekesnek tartottuk a magyar kultúrát, hogy elhatároztuk: alkalmat teremtünk vasi, és innen elszármazott képzőművészek hamburgi bemutatkozására. A mai napig 23 kiállítást szerveztünk. Lenyűgöz minket az a gazdag kulturális élet, ami itt zajlik - meséli Antje.

Vas megye és Sárvár önkormányzata kitüntetéssel ismerte el tevékenységüket. Mára már kétlakiak. Az év jelentős részét Sárváron töltik.

- Az elmúlt öt évben részt vettünk a március 15-ei ünnepségeken is. Mindig meghat bennünket az a hazaszeretet, ami a magyarokból sugárzik. Mondják, a magyarok hajlamosak a borúlátásra, de mi kívülről inkább a tettrekészséget, és találékonyságot látjuk. Biztosan nem mi mondjuk először, hogy mennyire szívélyesek és vendégszeretők - állítja Jürgen.

Steinegger Anna Svájcból, Bázelből érkezett Kőszegre. Ő ma az egyetlen külföldi diákja a Jurisics gimnáziumnak. Svájc lehetőséget ad arra, hogy a valamilyen iskolatípust befejező diák egy évig külfödön tanuljon. Életismeretnek, önállósodásnak sem utolsó, hogy a 9. osztályba járó Anna a svájci nagyvárosból a vasi kisvárosba került.

- Nem teljesen idegen helyre jöttem - meséli. - Az édesanyám magyar, a nagypapám pedig ennek a gimnáziumnak volt az igazgatója.

Milyennek látja környezetét?

- Nagyon tetszik nekem itt, de látom a különbségeket. Otthon internacionális osztályba jártam: spanyol, albán, szerb, még Sri Lanka-i osztálytársam is volt. Itt én vagyok az egyedüli külföldi, én vagyok az érdekesség. Az iskola nem olyan jól felszerelt, mint Bázelben, sokkal többet kell jegyzetelni. Ott az óra végén kinyomtatják az anyagot.

Kritikát kérek tőle még.

- Én nagyon szeretem a magyar ételeket. Anyukám is szokott főzni, de az túlzás, ha a túróstésztára még kristálycukrot is tesz valaki!

Műtétet fejezett be a szombathelyi Markusovszky kórház sebészeti adjunktusa, Niwankpa Emmanuel.

- Nigériai vagyok. Az Amerikai Egyesült Államokban kezdtem az orvosi tanulmányaimat. Nagyon sokba került, egy magyar szomszédunk ajánlotta: próbáljam Magyarországon folytatni a tanulást, ott olcsóbb. Így kerültem 1986-ban Debrecenbe. Az a régi rendszer, a bezártság érzése Amerika után borzasztóan furcsa volt. Ráadásul a fekete embert annyira megbámulták. De ez még mindig megvan.

Emmanuel doktor szívesen beszél a családjáról, magyar feleségéről, három itt született kislányáról.

- Világosabb bőrűek, mégis megbámulják őket, és mindig megkérdezik tőlük: beszélnek-e magyarul? Ez kellemetlen tud lenni nagyon most, a XXI. században, ebben a globális világban.

Milyennek lát bennünket?

- Nagyon sok a panaszkodás. Egy szomáliai ember, aki napok óta nem evett rendesen, képes táncolni. Ebben az országban sokkal jobb az élet, mégis annyi a szomorú ember. Olyan ország lenne jó, amelyben az emberek együttműködnének, és a nemzeti problémákat együtt oldanák meg a politikusok is.

- Két hamburgi él Sárváron: Antje Eggenstein és Jürgen Döbbeke - ajánlja figyelmünkbe őket Markó Péter a Nádasdy Művelődési Központból. - Jürgen 1985-ben járt a hamburgi utazási kiállításon, ott figyelt fel Sárvárra. A következő évben befizetett egy 3 hetes kúrára, azután elhozta Antjét.

- Annyira érdekesnek tartottuk a magyar kultúrát, hogy elhatároztuk: alkalmat teremtünk vasi, és innen elszármazott képzőművészek hamburgi bemutatkozására. A mai napig 23 kiállítást szerveztünk. Lenyűgöz minket az a gazdag kulturális élet, ami itt zajlik - meséli Antje.

Vas megye és Sárvár önkormányzata kitüntetéssel ismerte el tevékenységüket. Mára már kétlakiak. Az év jelentős részét Sárváron töltik.

- Az elmúlt öt évben részt vettünk a március 15-ei ünnepségeken is. Mindig meghat bennünket az a hazaszeretet, ami a magyarokból sugárzik. Mondják, a magyarok hajlamosak a borúlátásra, de mi kívülről inkább a tettrekészséget, és találékonyságot látjuk. Biztosan nem mi mondjuk először, hogy mennyire szívélyesek és vendégszeretők - állítja Jürgen.

Steinegger Anna Svájcból, Bázelből érkezett Kőszegre. Ő ma az egyetlen külföldi diákja a Jurisics gimnáziumnak. Svájc lehetőséget ad arra, hogy a valamilyen iskolatípust befejező diák egy évig külfödön tanuljon. Életismeretnek, önállósodásnak sem utolsó, hogy a 9. osztályba járó Anna a svájci nagyvárosból a vasi kisvárosba került.

- Nem teljesen idegen helyre jöttem - meséli. - Az édesanyám magyar, a nagypapám pedig ennek a gimnáziumnak volt az igazgatója.

Milyennek látja környezetét?

- Nagyon tetszik nekem itt, de látom a különbségeket. Otthon internacionális osztályba jártam: spanyol, albán, szerb, még Sri Lanka-i osztálytársam is volt. Itt én vagyok az egyedüli külföldi, én vagyok az érdekesség. Az iskola nem olyan jól felszerelt, mint Bázelben, sokkal többet kell jegyzetelni. Ott az óra végén kinyomtatják az anyagot.

Kritikát kérek tőle még.

- Én nagyon szeretem a magyar ételeket. Anyukám is szokott főzni, de az túlzás, ha a túróstésztára még kristálycukrot is tesz valaki!

Műtétet fejezett be a szombathelyi Markusovszky kórház sebészeti adjunktusa, Niwankpa Emmanuel.

- Nigériai vagyok. Az Amerikai Egyesült Államokban kezdtem az orvosi tanulmányaimat. Nagyon sokba került, egy magyar szomszédunk ajánlotta: próbáljam Magyarországon folytatni a tanulást, ott olcsóbb. Így kerültem 1986-ban Debrecenbe. Az a régi rendszer, a bezártság érzése Amerika után borzasztóan furcsa volt. Ráadásul a fekete embert annyira megbámulták. De ez még mindig megvan.

Emmanuel doktor szívesen beszél a családjáról, magyar feleségéről, három itt született kislányáról.

- Világosabb bőrűek, mégis megbámulják őket, és mindig megkérdezik tőlük: beszélnek-e magyarul? Ez kellemetlen tud lenni nagyon most, a XXI. században, ebben a globális világban.

Milyennek lát bennünket?

- Nagyon sok a panaszkodás. Egy szomáliai ember, aki napok óta nem evett rendesen, képes táncolni. Ebben az országban sokkal jobb az élet, mégis annyi a szomorú ember. Olyan ország lenne jó, amelyben az emberek együttműködnének, és a nemzeti problémákat együtt oldanák meg a politikusok is.

- Két hamburgi él Sárváron: Antje Eggenstein és Jürgen Döbbeke - ajánlja figyelmünkbe őket Markó Péter a Nádasdy Művelődési Központból. - Jürgen 1985-ben járt a hamburgi utazási kiállításon, ott figyelt fel Sárvárra. A következő évben befizetett egy 3 hetes kúrára, azután elhozta Antjét.

- Annyira érdekesnek tartottuk a magyar kultúrát, hogy elhatároztuk: alkalmat teremtünk vasi, és innen elszármazott képzőművészek hamburgi bemutatkozására. A mai napig 23 kiállítást szerveztünk. Lenyűgöz minket az a gazdag kulturális élet, ami itt zajlik - meséli Antje.

Vas megye és Sárvár önkormányzata kitüntetéssel ismerte el tevékenységüket. Mára már kétlakiak. Az év jelentős részét Sárváron töltik.

- Az elmúlt öt évben részt vettünk a március 15-ei ünnepségeken is. Mindig meghat bennünket az a hazaszeretet, ami a magyarokból sugárzik. Mondják, a magyarok hajlamosak a borúlátásra, de mi kívülről inkább a tettrekészséget, és találékonyságot látjuk. Biztosan nem mi mondjuk először, hogy mennyire szívélyesek és vendégszeretők - állítja Jürgen.

- Nem teljesen idegen helyre jöttem - meséli. - Az édesanyám magyar, a nagypapám pedig ennek a gimnáziumnak volt az igazgatója.

Milyennek látja környezetét?

- Nagyon tetszik nekem itt, de látom a különbségeket. Otthon internacionális osztályba jártam: spanyol, albán, szerb, még Sri Lanka-i osztálytársam is volt. Itt én vagyok az egyedüli külföldi, én vagyok az érdekesség. Az iskola nem olyan jól felszerelt, mint Bázelben, sokkal többet kell jegyzetelni. Ott az óra végén kinyomtatják az anyagot.

Kritikát kérek tőle még.

- Én nagyon szeretem a magyar ételeket. Anyukám is szokott főzni, de az túlzás, ha a túróstésztára még kristálycukrot is tesz valaki!

Műtétet fejezett be a szombathelyi Markusovszky kórház sebészeti adjunktusa, Niwankpa Emmanuel.

- Nigériai vagyok. Az Amerikai Egyesült Államokban kezdtem az orvosi tanulmányaimat. Nagyon sokba került, egy magyar szomszédunk ajánlotta: próbáljam Magyarországon folytatni a tanulást, ott olcsóbb. Így kerültem 1986-ban Debrecenbe. Az a régi rendszer, a bezártság érzése Amerika után borzasztóan furcsa volt. Ráadásul a fekete embert annyira megbámulták. De ez még mindig megvan.

Emmanuel doktor szívesen beszél a családjáról, magyar feleségéről, három itt született kislányáról.

- Világosabb bőrűek, mégis megbámulják őket, és mindig megkérdezik tőlük: beszélnek-e magyarul? Ez kellemetlen tud lenni nagyon most, a XXI. században, ebben a globális világban.

Milyennek lát bennünket?

- Nagyon sok a panaszkodás. Egy szomáliai ember, aki napok óta nem evett rendesen, képes táncolni. Ebben az országban sokkal jobb az élet, mégis annyi a szomorú ember. Olyan ország lenne jó, amelyben az emberek együttműködnének, és a nemzeti problémákat együtt oldanák meg a politikusok is.

- Két hamburgi él Sárváron: Antje Eggenstein és Jürgen Döbbeke - ajánlja figyelmünkbe őket Markó Péter a Nádasdy Művelődési Központból. - Jürgen 1985-ben járt a hamburgi utazási kiállításon, ott figyelt fel Sárvárra. A következő évben befizetett egy 3 hetes kúrára, azután elhozta Antjét.

- Annyira érdekesnek tartottuk a magyar kultúrát, hogy elhatároztuk: alkalmat teremtünk vasi, és innen elszármazott képzőművészek hamburgi bemutatkozására. A mai napig 23 kiállítást szerveztünk. Lenyűgöz minket az a gazdag kulturális élet, ami itt zajlik - meséli Antje.

Vas megye és Sárvár önkormányzata kitüntetéssel ismerte el tevékenységüket. Mára már kétlakiak. Az év jelentős részét Sárváron töltik.

- Az elmúlt öt évben részt vettünk a március 15-ei ünnepségeken is. Mindig meghat bennünket az a hazaszeretet, ami a magyarokból sugárzik. Mondják, a magyarok hajlamosak a borúlátásra, de mi kívülről inkább a tettrekészséget, és találékonyságot látjuk. Biztosan nem mi mondjuk először, hogy mennyire szívélyesek és vendégszeretők - állítja Jürgen.

- Nem teljesen idegen helyre jöttem - meséli. - Az édesanyám magyar, a nagypapám pedig ennek a gimnáziumnak volt az igazgatója.

Milyennek látja környezetét?

- Nagyon tetszik nekem itt, de látom a különbségeket. Otthon internacionális osztályba jártam: spanyol, albán, szerb, még Sri Lanka-i osztálytársam is volt. Itt én vagyok az egyedüli külföldi, én vagyok az érdekesség. Az iskola nem olyan jól felszerelt, mint Bázelben, sokkal többet kell jegyzetelni. Ott az óra végén kinyomtatják az anyagot.

Kritikát kérek tőle még.

- Én nagyon szeretem a magyar ételeket. Anyukám is szokott főzni, de az túlzás, ha a túróstésztára még kristálycukrot is tesz valaki!

Műtétet fejezett be a szombathelyi Markusovszky kórház sebészeti adjunktusa, Niwankpa Emmanuel.

- Nigériai vagyok. Az Amerikai Egyesült Államokban kezdtem az orvosi tanulmányaimat. Nagyon sokba került, egy magyar szomszédunk ajánlotta: próbáljam Magyarországon folytatni a tanulást, ott olcsóbb. Így kerültem 1986-ban Debrecenbe. Az a régi rendszer, a bezártság érzése Amerika után borzasztóan furcsa volt. Ráadásul a fekete embert annyira megbámulták. De ez még mindig megvan.

Emmanuel doktor szívesen beszél a családjáról, magyar feleségéről, három itt született kislányáról.

- Világosabb bőrűek, mégis megbámulják őket, és mindig megkérdezik tőlük: beszélnek-e magyarul? Ez kellemetlen tud lenni nagyon most, a XXI. században, ebben a globális világban.

Milyennek lát bennünket?

- Nagyon sok a panaszkodás. Egy szomáliai ember, aki napok óta nem evett rendesen, képes táncolni. Ebben az országban sokkal jobb az élet, mégis annyi a szomorú ember. Olyan ország lenne jó, amelyben az emberek együttműködnének, és a nemzeti problémákat együtt oldanák meg a politikusok is.

- Két hamburgi él Sárváron: Antje Eggenstein és Jürgen Döbbeke - ajánlja figyelmünkbe őket Markó Péter a Nádasdy Művelődési Központból. - Jürgen 1985-ben járt a hamburgi utazási kiállításon, ott figyelt fel Sárvárra. A következő évben befizetett egy 3 hetes kúrára, azután elhozta Antjét.

- Annyira érdekesnek tartottuk a magyar kultúrát, hogy elhatároztuk: alkalmat teremtünk vasi, és innen elszármazott képzőművészek hamburgi bemutatkozására. A mai napig 23 kiállítást szerveztünk. Lenyűgöz minket az a gazdag kulturális élet, ami itt zajlik - meséli Antje.

Vas megye és Sárvár önkormányzata kitüntetéssel ismerte el tevékenységüket. Mára már kétlakiak. Az év jelentős részét Sárváron töltik.

- Az elmúlt öt évben részt vettünk a március 15-ei ünnepségeken is. Mindig meghat bennünket az a hazaszeretet, ami a magyarokból sugárzik. Mondják, a magyarok hajlamosak a borúlátásra, de mi kívülről inkább a tettrekészséget, és találékonyságot látjuk. Biztosan nem mi mondjuk először, hogy mennyire szívélyesek és vendégszeretők - állítja Jürgen.

Milyennek látja környezetét?

- Nagyon tetszik nekem itt, de látom a különbségeket. Otthon internacionális osztályba jártam: spanyol, albán, szerb, még Sri Lanka-i osztálytársam is volt. Itt én vagyok az egyedüli külföldi, én vagyok az érdekesség. Az iskola nem olyan jól felszerelt, mint Bázelben, sokkal többet kell jegyzetelni. Ott az óra végén kinyomtatják az anyagot.

Kritikát kérek tőle még.

- Én nagyon szeretem a magyar ételeket. Anyukám is szokott főzni, de az túlzás, ha a túróstésztára még kristálycukrot is tesz valaki!

Műtétet fejezett be a szombathelyi Markusovszky kórház sebészeti adjunktusa, Niwankpa Emmanuel.

- Nigériai vagyok. Az Amerikai Egyesült Államokban kezdtem az orvosi tanulmányaimat. Nagyon sokba került, egy magyar szomszédunk ajánlotta: próbáljam Magyarországon folytatni a tanulást, ott olcsóbb. Így kerültem 1986-ban Debrecenbe. Az a régi rendszer, a bezártság érzése Amerika után borzasztóan furcsa volt. Ráadásul a fekete embert annyira megbámulták. De ez még mindig megvan.

Emmanuel doktor szívesen beszél a családjáról, magyar feleségéről, három itt született kislányáról.

- Világosabb bőrűek, mégis megbámulják őket, és mindig megkérdezik tőlük: beszélnek-e magyarul? Ez kellemetlen tud lenni nagyon most, a XXI. században, ebben a globális világban.

Milyennek lát bennünket?

- Nagyon sok a panaszkodás. Egy szomáliai ember, aki napok óta nem evett rendesen, képes táncolni. Ebben az országban sokkal jobb az élet, mégis annyi a szomorú ember. Olyan ország lenne jó, amelyben az emberek együttműködnének, és a nemzeti problémákat együtt oldanák meg a politikusok is.

- Két hamburgi él Sárváron: Antje Eggenstein és Jürgen Döbbeke - ajánlja figyelmünkbe őket Markó Péter a Nádasdy Művelődési Központból. - Jürgen 1985-ben járt a hamburgi utazási kiállításon, ott figyelt fel Sárvárra. A következő évben befizetett egy 3 hetes kúrára, azután elhozta Antjét.

- Annyira érdekesnek tartottuk a magyar kultúrát, hogy elhatároztuk: alkalmat teremtünk vasi, és innen elszármazott képzőművészek hamburgi bemutatkozására. A mai napig 23 kiállítást szerveztünk. Lenyűgöz minket az a gazdag kulturális élet, ami itt zajlik - meséli Antje.

Vas megye és Sárvár önkormányzata kitüntetéssel ismerte el tevékenységüket. Mára már kétlakiak. Az év jelentős részét Sárváron töltik.

- Az elmúlt öt évben részt vettünk a március 15-ei ünnepségeken is. Mindig meghat bennünket az a hazaszeretet, ami a magyarokból sugárzik. Mondják, a magyarok hajlamosak a borúlátásra, de mi kívülről inkább a tettrekészséget, és találékonyságot látjuk. Biztosan nem mi mondjuk először, hogy mennyire szívélyesek és vendégszeretők - állítja Jürgen.

Milyennek látja környezetét?

- Nagyon tetszik nekem itt, de látom a különbségeket. Otthon internacionális osztályba jártam: spanyol, albán, szerb, még Sri Lanka-i osztálytársam is volt. Itt én vagyok az egyedüli külföldi, én vagyok az érdekesség. Az iskola nem olyan jól felszerelt, mint Bázelben, sokkal többet kell jegyzetelni. Ott az óra végén kinyomtatják az anyagot.

Kritikát kérek tőle még.

- Én nagyon szeretem a magyar ételeket. Anyukám is szokott főzni, de az túlzás, ha a túróstésztára még kristálycukrot is tesz valaki!

Műtétet fejezett be a szombathelyi Markusovszky kórház sebészeti adjunktusa, Niwankpa Emmanuel.

- Nigériai vagyok. Az Amerikai Egyesült Államokban kezdtem az orvosi tanulmányaimat. Nagyon sokba került, egy magyar szomszédunk ajánlotta: próbáljam Magyarországon folytatni a tanulást, ott olcsóbb. Így kerültem 1986-ban Debrecenbe. Az a régi rendszer, a bezártság érzése Amerika után borzasztóan furcsa volt. Ráadásul a fekete embert annyira megbámulták. De ez még mindig megvan.

Emmanuel doktor szívesen beszél a családjáról, magyar feleségéről, három itt született kislányáról.

- Világosabb bőrűek, mégis megbámulják őket, és mindig megkérdezik tőlük: beszélnek-e magyarul? Ez kellemetlen tud lenni nagyon most, a XXI. században, ebben a globális világban.

Milyennek lát bennünket?

- Nagyon sok a panaszkodás. Egy szomáliai ember, aki napok óta nem evett rendesen, képes táncolni. Ebben az országban sokkal jobb az élet, mégis annyi a szomorú ember. Olyan ország lenne jó, amelyben az emberek együttműködnének, és a nemzeti problémákat együtt oldanák meg a politikusok is.

- Két hamburgi él Sárváron: Antje Eggenstein és Jürgen Döbbeke - ajánlja figyelmünkbe őket Markó Péter a Nádasdy Művelődési Központból. - Jürgen 1985-ben járt a hamburgi utazási kiállításon, ott figyelt fel Sárvárra. A következő évben befizetett egy 3 hetes kúrára, azután elhozta Antjét.

- Annyira érdekesnek tartottuk a magyar kultúrát, hogy elhatároztuk: alkalmat teremtünk vasi, és innen elszármazott képzőművészek hamburgi bemutatkozására. A mai napig 23 kiállítást szerveztünk. Lenyűgöz minket az a gazdag kulturális élet, ami itt zajlik - meséli Antje.

Vas megye és Sárvár önkormányzata kitüntetéssel ismerte el tevékenységüket. Mára már kétlakiak. Az év jelentős részét Sárváron töltik.

- Az elmúlt öt évben részt vettünk a március 15-ei ünnepségeken is. Mindig meghat bennünket az a hazaszeretet, ami a magyarokból sugárzik. Mondják, a magyarok hajlamosak a borúlátásra, de mi kívülről inkább a tettrekészséget, és találékonyságot látjuk. Biztosan nem mi mondjuk először, hogy mennyire szívélyesek és vendégszeretők - állítja Jürgen.

- Nagyon tetszik nekem itt, de látom a különbségeket. Otthon internacionális osztályba jártam: spanyol, albán, szerb, még Sri Lanka-i osztálytársam is volt. Itt én vagyok az egyedüli külföldi, én vagyok az érdekesség. Az iskola nem olyan jól felszerelt, mint Bázelben, sokkal többet kell jegyzetelni. Ott az óra végén kinyomtatják az anyagot.

Kritikát kérek tőle még.

- Én nagyon szeretem a magyar ételeket. Anyukám is szokott főzni, de az túlzás, ha a túróstésztára még kristálycukrot is tesz valaki!

Műtétet fejezett be a szombathelyi Markusovszky kórház sebészeti adjunktusa, Niwankpa Emmanuel.

- Nigériai vagyok. Az Amerikai Egyesült Államokban kezdtem az orvosi tanulmányaimat. Nagyon sokba került, egy magyar szomszédunk ajánlotta: próbáljam Magyarországon folytatni a tanulást, ott olcsóbb. Így kerültem 1986-ban Debrecenbe. Az a régi rendszer, a bezártság érzése Amerika után borzasztóan furcsa volt. Ráadásul a fekete embert annyira megbámulták. De ez még mindig megvan.

Emmanuel doktor szívesen beszél a családjáról, magyar feleségéről, három itt született kislányáról.

- Világosabb bőrűek, mégis megbámulják őket, és mindig megkérdezik tőlük: beszélnek-e magyarul? Ez kellemetlen tud lenni nagyon most, a XXI. században, ebben a globális világban.

Milyennek lát bennünket?

- Nagyon sok a panaszkodás. Egy szomáliai ember, aki napok óta nem evett rendesen, képes táncolni. Ebben az országban sokkal jobb az élet, mégis annyi a szomorú ember. Olyan ország lenne jó, amelyben az emberek együttműködnének, és a nemzeti problémákat együtt oldanák meg a politikusok is.

- Két hamburgi él Sárváron: Antje Eggenstein és Jürgen Döbbeke - ajánlja figyelmünkbe őket Markó Péter a Nádasdy Művelődési Központból. - Jürgen 1985-ben járt a hamburgi utazási kiállításon, ott figyelt fel Sárvárra. A következő évben befizetett egy 3 hetes kúrára, azután elhozta Antjét.

- Annyira érdekesnek tartottuk a magyar kultúrát, hogy elhatároztuk: alkalmat teremtünk vasi, és innen elszármazott képzőművészek hamburgi bemutatkozására. A mai napig 23 kiállítást szerveztünk. Lenyűgöz minket az a gazdag kulturális élet, ami itt zajlik - meséli Antje.

Vas megye és Sárvár önkormányzata kitüntetéssel ismerte el tevékenységüket. Mára már kétlakiak. Az év jelentős részét Sárváron töltik.

- Az elmúlt öt évben részt vettünk a március 15-ei ünnepségeken is. Mindig meghat bennünket az a hazaszeretet, ami a magyarokból sugárzik. Mondják, a magyarok hajlamosak a borúlátásra, de mi kívülről inkább a tettrekészséget, és találékonyságot látjuk. Biztosan nem mi mondjuk először, hogy mennyire szívélyesek és vendégszeretők - állítja Jürgen.

- Nagyon tetszik nekem itt, de látom a különbségeket. Otthon internacionális osztályba jártam: spanyol, albán, szerb, még Sri Lanka-i osztálytársam is volt. Itt én vagyok az egyedüli külföldi, én vagyok az érdekesség. Az iskola nem olyan jól felszerelt, mint Bázelben, sokkal többet kell jegyzetelni. Ott az óra végén kinyomtatják az anyagot.

Kritikát kérek tőle még.

- Én nagyon szeretem a magyar ételeket. Anyukám is szokott főzni, de az túlzás, ha a túróstésztára még kristálycukrot is tesz valaki!

Műtétet fejezett be a szombathelyi Markusovszky kórház sebészeti adjunktusa, Niwankpa Emmanuel.

- Nigériai vagyok. Az Amerikai Egyesült Államokban kezdtem az orvosi tanulmányaimat. Nagyon sokba került, egy magyar szomszédunk ajánlotta: próbáljam Magyarországon folytatni a tanulást, ott olcsóbb. Így kerültem 1986-ban Debrecenbe. Az a régi rendszer, a bezártság érzése Amerika után borzasztóan furcsa volt. Ráadásul a fekete embert annyira megbámulták. De ez még mindig megvan.

Emmanuel doktor szívesen beszél a családjáról, magyar feleségéről, három itt született kislányáról.

- Világosabb bőrűek, mégis megbámulják őket, és mindig megkérdezik tőlük: beszélnek-e magyarul? Ez kellemetlen tud lenni nagyon most, a XXI. században, ebben a globális világban.

Milyennek lát bennünket?

- Nagyon sok a panaszkodás. Egy szomáliai ember, aki napok óta nem evett rendesen, képes táncolni. Ebben az országban sokkal jobb az élet, mégis annyi a szomorú ember. Olyan ország lenne jó, amelyben az emberek együttműködnének, és a nemzeti problémákat együtt oldanák meg a politikusok is.

- Két hamburgi él Sárváron: Antje Eggenstein és Jürgen Döbbeke - ajánlja figyelmünkbe őket Markó Péter a Nádasdy Művelődési Központból. - Jürgen 1985-ben járt a hamburgi utazási kiállításon, ott figyelt fel Sárvárra. A következő évben befizetett egy 3 hetes kúrára, azután elhozta Antjét.

- Annyira érdekesnek tartottuk a magyar kultúrát, hogy elhatároztuk: alkalmat teremtünk vasi, és innen elszármazott képzőművészek hamburgi bemutatkozására. A mai napig 23 kiállítást szerveztünk. Lenyűgöz minket az a gazdag kulturális élet, ami itt zajlik - meséli Antje.

Vas megye és Sárvár önkormányzata kitüntetéssel ismerte el tevékenységüket. Mára már kétlakiak. Az év jelentős részét Sárváron töltik.

- Az elmúlt öt évben részt vettünk a március 15-ei ünnepségeken is. Mindig meghat bennünket az a hazaszeretet, ami a magyarokból sugárzik. Mondják, a magyarok hajlamosak a borúlátásra, de mi kívülről inkább a tettrekészséget, és találékonyságot látjuk. Biztosan nem mi mondjuk először, hogy mennyire szívélyesek és vendégszeretők - állítja Jürgen.

Kritikát kérek tőle még.

- Én nagyon szeretem a magyar ételeket. Anyukám is szokott főzni, de az túlzás, ha a túróstésztára még kristálycukrot is tesz valaki!

Műtétet fejezett be a szombathelyi Markusovszky kórház sebészeti adjunktusa, Niwankpa Emmanuel.

- Nigériai vagyok. Az Amerikai Egyesült Államokban kezdtem az orvosi tanulmányaimat. Nagyon sokba került, egy magyar szomszédunk ajánlotta: próbáljam Magyarországon folytatni a tanulást, ott olcsóbb. Így kerültem 1986-ban Debrecenbe. Az a régi rendszer, a bezártság érzése Amerika után borzasztóan furcsa volt. Ráadásul a fekete embert annyira megbámulták. De ez még mindig megvan.

Emmanuel doktor szívesen beszél a családjáról, magyar feleségéről, három itt született kislányáról.

- Világosabb bőrűek, mégis megbámulják őket, és mindig megkérdezik tőlük: beszélnek-e magyarul? Ez kellemetlen tud lenni nagyon most, a XXI. században, ebben a globális világban.

Milyennek lát bennünket?

- Nagyon sok a panaszkodás. Egy szomáliai ember, aki napok óta nem evett rendesen, képes táncolni. Ebben az országban sokkal jobb az élet, mégis annyi a szomorú ember. Olyan ország lenne jó, amelyben az emberek együttműködnének, és a nemzeti problémákat együtt oldanák meg a politikusok is.

- Két hamburgi él Sárváron: Antje Eggenstein és Jürgen Döbbeke - ajánlja figyelmünkbe őket Markó Péter a Nádasdy Művelődési Központból. - Jürgen 1985-ben járt a hamburgi utazási kiállításon, ott figyelt fel Sárvárra. A következő évben befizetett egy 3 hetes kúrára, azután elhozta Antjét.

- Annyira érdekesnek tartottuk a magyar kultúrát, hogy elhatároztuk: alkalmat teremtünk vasi, és innen elszármazott képzőművészek hamburgi bemutatkozására. A mai napig 23 kiállítást szerveztünk. Lenyűgöz minket az a gazdag kulturális élet, ami itt zajlik - meséli Antje.

Vas megye és Sárvár önkormányzata kitüntetéssel ismerte el tevékenységüket. Mára már kétlakiak. Az év jelentős részét Sárváron töltik.

- Az elmúlt öt évben részt vettünk a március 15-ei ünnepségeken is. Mindig meghat bennünket az a hazaszeretet, ami a magyarokból sugárzik. Mondják, a magyarok hajlamosak a borúlátásra, de mi kívülről inkább a tettrekészséget, és találékonyságot látjuk. Biztosan nem mi mondjuk először, hogy mennyire szívélyesek és vendégszeretők - állítja Jürgen.

Kritikát kérek tőle még.

- Én nagyon szeretem a magyar ételeket. Anyukám is szokott főzni, de az túlzás, ha a túróstésztára még kristálycukrot is tesz valaki!

Műtétet fejezett be a szombathelyi Markusovszky kórház sebészeti adjunktusa, Niwankpa Emmanuel.

- Nigériai vagyok. Az Amerikai Egyesült Államokban kezdtem az orvosi tanulmányaimat. Nagyon sokba került, egy magyar szomszédunk ajánlotta: próbáljam Magyarországon folytatni a tanulást, ott olcsóbb. Így kerültem 1986-ban Debrecenbe. Az a régi rendszer, a bezártság érzése Amerika után borzasztóan furcsa volt. Ráadásul a fekete embert annyira megbámulták. De ez még mindig megvan.

Emmanuel doktor szívesen beszél a családjáról, magyar feleségéről, három itt született kislányáról.

- Világosabb bőrűek, mégis megbámulják őket, és mindig megkérdezik tőlük: beszélnek-e magyarul? Ez kellemetlen tud lenni nagyon most, a XXI. században, ebben a globális világban.

Milyennek lát bennünket?

- Nagyon sok a panaszkodás. Egy szomáliai ember, aki napok óta nem evett rendesen, képes táncolni. Ebben az országban sokkal jobb az élet, mégis annyi a szomorú ember. Olyan ország lenne jó, amelyben az emberek együttműködnének, és a nemzeti problémákat együtt oldanák meg a politikusok is.

- Két hamburgi él Sárváron: Antje Eggenstein és Jürgen Döbbeke - ajánlja figyelmünkbe őket Markó Péter a Nádasdy Művelődési Központból. - Jürgen 1985-ben járt a hamburgi utazási kiállításon, ott figyelt fel Sárvárra. A következő évben befizetett egy 3 hetes kúrára, azután elhozta Antjét.

- Annyira érdekesnek tartottuk a magyar kultúrát, hogy elhatároztuk: alkalmat teremtünk vasi, és innen elszármazott képzőművészek hamburgi bemutatkozására. A mai napig 23 kiállítást szerveztünk. Lenyűgöz minket az a gazdag kulturális élet, ami itt zajlik - meséli Antje.

Vas megye és Sárvár önkormányzata kitüntetéssel ismerte el tevékenységüket. Mára már kétlakiak. Az év jelentős részét Sárváron töltik.

- Az elmúlt öt évben részt vettünk a március 15-ei ünnepségeken is. Mindig meghat bennünket az a hazaszeretet, ami a magyarokból sugárzik. Mondják, a magyarok hajlamosak a borúlátásra, de mi kívülről inkább a tettrekészséget, és találékonyságot látjuk. Biztosan nem mi mondjuk először, hogy mennyire szívélyesek és vendégszeretők - állítja Jürgen.

- Én nagyon szeretem a magyar ételeket. Anyukám is szokott főzni, de az túlzás, ha a túróstésztára még kristálycukrot is tesz valaki!

Műtétet fejezett be a szombathelyi Markusovszky kórház sebészeti adjunktusa, Niwankpa Emmanuel.

- Nigériai vagyok. Az Amerikai Egyesült Államokban kezdtem az orvosi tanulmányaimat. Nagyon sokba került, egy magyar szomszédunk ajánlotta: próbáljam Magyarországon folytatni a tanulást, ott olcsóbb. Így kerültem 1986-ban Debrecenbe. Az a régi rendszer, a bezártság érzése Amerika után borzasztóan furcsa volt. Ráadásul a fekete embert annyira megbámulták. De ez még mindig megvan.

Emmanuel doktor szívesen beszél a családjáról, magyar feleségéről, három itt született kislányáról.

- Világosabb bőrűek, mégis megbámulják őket, és mindig megkérdezik tőlük: beszélnek-e magyarul? Ez kellemetlen tud lenni nagyon most, a XXI. században, ebben a globális világban.

Milyennek lát bennünket?

- Nagyon sok a panaszkodás. Egy szomáliai ember, aki napok óta nem evett rendesen, képes táncolni. Ebben az országban sokkal jobb az élet, mégis annyi a szomorú ember. Olyan ország lenne jó, amelyben az emberek együttműködnének, és a nemzeti problémákat együtt oldanák meg a politikusok is.

- Két hamburgi él Sárváron: Antje Eggenstein és Jürgen Döbbeke - ajánlja figyelmünkbe őket Markó Péter a Nádasdy Művelődési Központból. - Jürgen 1985-ben járt a hamburgi utazási kiállításon, ott figyelt fel Sárvárra. A következő évben befizetett egy 3 hetes kúrára, azután elhozta Antjét.

- Annyira érdekesnek tartottuk a magyar kultúrát, hogy elhatároztuk: alkalmat teremtünk vasi, és innen elszármazott képzőművészek hamburgi bemutatkozására. A mai napig 23 kiállítást szerveztünk. Lenyűgöz minket az a gazdag kulturális élet, ami itt zajlik - meséli Antje.

Vas megye és Sárvár önkormányzata kitüntetéssel ismerte el tevékenységüket. Mára már kétlakiak. Az év jelentős részét Sárváron töltik.

- Az elmúlt öt évben részt vettünk a március 15-ei ünnepségeken is. Mindig meghat bennünket az a hazaszeretet, ami a magyarokból sugárzik. Mondják, a magyarok hajlamosak a borúlátásra, de mi kívülről inkább a tettrekészséget, és találékonyságot látjuk. Biztosan nem mi mondjuk először, hogy mennyire szívélyesek és vendégszeretők - állítja Jürgen.

- Én nagyon szeretem a magyar ételeket. Anyukám is szokott főzni, de az túlzás, ha a túróstésztára még kristálycukrot is tesz valaki!

Műtétet fejezett be a szombathelyi Markusovszky kórház sebészeti adjunktusa, Niwankpa Emmanuel.

- Nigériai vagyok. Az Amerikai Egyesült Államokban kezdtem az orvosi tanulmányaimat. Nagyon sokba került, egy magyar szomszédunk ajánlotta: próbáljam Magyarországon folytatni a tanulást, ott olcsóbb. Így kerültem 1986-ban Debrecenbe. Az a régi rendszer, a bezártság érzése Amerika után borzasztóan furcsa volt. Ráadásul a fekete embert annyira megbámulták. De ez még mindig megvan.

Emmanuel doktor szívesen beszél a családjáról, magyar feleségéről, három itt született kislányáról.

- Világosabb bőrűek, mégis megbámulják őket, és mindig megkérdezik tőlük: beszélnek-e magyarul? Ez kellemetlen tud lenni nagyon most, a XXI. században, ebben a globális világban.

Milyennek lát bennünket?

- Nagyon sok a panaszkodás. Egy szomáliai ember, aki napok óta nem evett rendesen, képes táncolni. Ebben az országban sokkal jobb az élet, mégis annyi a szomorú ember. Olyan ország lenne jó, amelyben az emberek együttműködnének, és a nemzeti problémákat együtt oldanák meg a politikusok is.

- Két hamburgi él Sárváron: Antje Eggenstein és Jürgen Döbbeke - ajánlja figyelmünkbe őket Markó Péter a Nádasdy Művelődési Központból. - Jürgen 1985-ben járt a hamburgi utazási kiállításon, ott figyelt fel Sárvárra. A következő évben befizetett egy 3 hetes kúrára, azután elhozta Antjét.

- Annyira érdekesnek tartottuk a magyar kultúrát, hogy elhatároztuk: alkalmat teremtünk vasi, és innen elszármazott képzőművészek hamburgi bemutatkozására. A mai napig