Véres, de szép napok

– Ez a kép bejárta akkoriban a világsajtót. A tankon a fehér ballonos, zászlót tartó fiatal férfi Nagy Jóska barátom. Én is ott vagyok valahol, a tank és a Parlament között álltam. A felvétel október 25-én készült az úgynevezett „véres csütörtökön" – emlékezik vissza 1956 fényes napjaira a szombathelyi születésű Schrammel Imre Kossuth-díjas keramikusművész, a Nemzet Művésze, az Iparművészeti Főiskola egykori rektora, aki az idén szülővárosának adományozta életművét.

– A Himnuszt énekeltük, azt kiabáltuk, hogy „Vesszen Gerő!", meg „Ruszkik haza!". Hárman együtt mentünk aznap a Parlament elé, mert úgy tudtuk, nők szerveztek oda tüntetést azért, hogy hagyják abba a vérontást. Orosz tankok álltak az épület előtt, a katonák bratyiztak a tüntetőkkel, nem voltak ellenségesek. Jóska válogatott atlétaként könnyedén felugrott a tankra. Aztán egyszer csak lőni kezdtek ránk, a fegyvertelen tömegre a Földművelésügyi Minisztérium tetejéről is. Fejvesztve menekülni kezdtünk, én a Parlament árkádjai alatt futottam le a Dunához. Gyerekek, nők is voltak közöttünk. A fotó néhány éve került a kezünkbe, Nagy Jóska akkor ismert magára.

A világsajtót bejárt fotó október 25-én készült a Parlament előtt. A fehér ballonos, zászlót tartó férfi a tank tetején Schrammel Imre barátja, Nagy József, aki szintén az iparművészeti főiskola hallgatója volt. Schrammel Imre is ott volt a tüntetésen, a tank és a Parlament között állt.

Schrammel Imre azt mondja: ő, mint annyi sok fiatal, 1956 októberében belesodródott a forradalomba.
– A legfőbb gondom akkoriban a diplomamunkám elkészítése volt. Porcelánból egy kávéskészlet darabjait formáztam október 23-án a műhelyben egyedül, amikor a csendőrből lett portás a telefonhoz hívott. Egy barátom kérte, értesítsem a többieket arról, hogy délben a Petőfi szobornál tüntetünk, a lengyelek iránti szolidaritásunkat fejezzük ki. Én rajzszénnel azonnal egy plakátot írtam, azt kifüggesztettem, még alá is írtam. Amikor rektor lettem, az irattárból előkerült ez a plakát, valaki megőrizte. Én is mentem a tüntetésre. Bölcsészek közé keveredtem, összefogózkodtunk, és teljes torokból rigmusokat skandáltunk, olyanokat, hogy „Ruszkik haza!", meg „Hová lett a magyar urán, ezt kérdezzük Pest és Budán". Mi mosolyogva vonultunk, az utca két oldalán a járdán emberek álltak, néztek bennünket. Az is erős képként él bennem, hogy a rendőrök, akik akkoriban egy kis emelvényen lévő fülkében állva irányították a forgalmat, most röpcédulákat osztogattak, amelyeken a rigmusok voltak. A Petőfi szobornál 1956. október 23-án Sinkovits Imre tízezres tömeg előtt szavalta el a Nemzeti dalt, utána a Bem szoborhoz vonultunk, ahol szintén „El a kezekkel Lengyelországtól!" volt a legfőbb követelés. A szobor mögött laktanya volt, a kiskatonák az ablakokban fürtökben lógva hallgatták a beszédeket. Aztán a Parlament elé keveredtem, ahol Nagy Imre beszélt. A tüntetés végén az jutott eszembe, hogy az édesanyám, aki a Margit híddal szemben lévő Mecset utcában lakott, talán semmiről sem tud, mert nincs rádiója. Elgyalogoltam hozzá. A tértől száz méterre lévő utcákban hétköznapi élet folyt, az emberek láthatóan nem tudtak semmiről. Anyám se, meglepődve hallgatta, mi történt. Én akkor a nagybátyáméknál laktam Újpesten, legalább tíz kilométert gyalogoltam hazáig. Már éjszaka volt, mire hazakeveredtem. Másnap reggel azonnal beszámoltam mindenről, de nekik volt rádiójuk, és Szepesi György beszélt arról, hogy ellenforradalmi bandák mit művelnek Budapesten. A Szabad Európát nem lehetett hallani, annyira zavarták. Újpesten munkások tüntettek, egy fiatal munkást agyonlőttek, rengeteg égő gyertya között ravatalozták fel. Egy barátom édesapja, egy ügyvéd mondott megható beszédet, de ugyanakkor rendre is intett, mondván: a bűnösöket bíróságnak kell elítélnie.

Schrammel Imre látható életművének kiállításán a Szombathelyi Képtárban

Múltidézés közben arról is faggatom Schrammel Imrét, hogy emlékezik a forradalmat megelőző, azt előidéző időszakra.
– Bennem folyamatos szorongás és félelem volt. Az édesanyámat 1951-ben kirúgták a munkahelyéről, egy irodából, mert ketten nem örültek annak, hogy egy Rákosi képet az iroda falára kiakasztottak, a harmadik kolléganőjük emiatt feljelentette őket. Még jó, hogy egy elbocsátással megúszta. Emlékszem az akkoriban közkeletű mondásra: „A szocializmusban az ég adta világon semmit sem szabad, de amit szabad, azt muszáj." Mindenki félt mindenkitől, gyorsan rá lehetett jönni, hogy a szocializmus egy hazugság. Ugyanakkor voltak, akik feltétel nélkül lelkesedtek érte. Nem is értettem, hogy miért. A szegénységből történő kiemelkedés lehetősége erre nem lehetett magyarázat. Én is szegény voltam, még lódenkabátom sem volt, mégsem lelkesedtem. Az akasztófahumor persze akkor is létezett. Eszembe jut, hogy Bogár Lászlóval, a fő akasztóval kapcsolatban mekkora botrány tört ki a rádió Szív küldi szívnek című üzenőműsora miatt, mert egyszer az hangzott el: „Bogárka küldi Matyikának, hogy lesz maga juszt is az enyém." (Bogár László a kommunista igazságszolgáltatás hírhedt hóhéra, ő nyilatkozta: 1945-től három év alatt egymaga több mint háromezer embert akasztott fel. Megj. N.M.)

Október 23-án egy harcoló sejt alakult meg az iparművészeti főiskola diákszállóján. Fegyvert nem használtak, gyorsan november 4-e lett.

– Az nagyon különös nap volt. A rádióban Nagy Imre jelentette be, hogy az oroszok megtámadták Budapestet, torkolattüzeket hallottunk. Bennem a döbbenet, az ijedelem, az igazságtalanság, a tehetetlen kiszolgáltatottság érzése kavargott. Összevissza rohangáltunk a szobában, csavargattuk a rádió gombját. Elmondhatatlan érzés volt.