Wilbur Smith: Napmadár

Igaz, az emberek minimum 80%-a a könyvek végét olvassa el először, tehát ha ebbe a kategóriába tartozol, mondhatok akármit, úgyis hátralapozol. Ha viszont nem, és csak az előbb írtak miatt vetemednél erre, akkor felejtsd el, hogy bármit is olvastál eddig. Pusztán azért, mert ez nem egy lányos könyv. Olvashatják nyugodtan lányok is, de szerintem sokkal inkább srácoknak való. Így, ami engem kevésbé villanyozott fel, és emiatt kicsit nehézkesebben olvastam, az egy srácnak még nagyon is tetszhet. Vagy egy fiúsabb témákért rajongó lánynak.

Maga a történet a mai Botswana területén játszódik: ide érkezik Dr. Benjamin Kazin és lelkes kutatótársai, Lauren Sturvesant és titkárnője, Sally. Céljuk, hogy felderítsék az ókorban lerombolt karthágói várost, Opet-et, amely ma már csak a busmanok legendáiban létezik, mint a Hold városa. Régészeti expedíciójuk során nemcsak az ókori város romjaira lelnek, hanem ennél sokkal nagyobb felfedezéseket is tesznek. Bár csak a várost jöttek kutatni, végül rá kell jönniük, saját életük sokkal több titkot rejt - olyanokat, amikről még ők maguk sem tudtak. Múlt és jelen összefonódik, és egy felejthetetlen időutazásnak lehetünk a részesei.

A történet két szálon fut - a mában és múltban – s ennek megfelelően két részre osztja a könyvet, amely részek magukban is megállnák a helyüket, de azért szerintem igen nagy hiba lenne, ha nem kapcsolódnának össze valamiképpen mégis, hisz pont ez adja meg a regény lelkét.

Ettől lesz egy elképesztően jól megírt könyv, egy fordulatokkal teli, kalandos, misztikus, érzelmes regény. Igen, valóban van benne olyan rész, amihez kitartás kell, hogy el tudd olvasni (a 250. oldal környékén például én majdnem le is raktam, annyira nem akarta befogadni az agyam a hosszas csata – és vadászjeleneteket). Persze nem kérdéses, ez is kell a történethez, hogy igazán megértsük azt a világot. Wilbur Smith a manapság olyan divatossá vált metropoliszok, vagy a kisvárosok világa helyett egy teljesen más kultúra mindennapjaiba kormányoz bennünket: oda, ahol még sokkal erősebben élnek az emberekben az ősi hiedelmek és misztériumok. A szerzőről elmondható, hogy Afrika-író, ez itt sincs másként, talán csak kevésbé hangsúlyosan domborodik ki a regénynek ez a vonása.

A hangsúly inkább azon van, hogy a két főszereplő férfi barátsága mennyi mindent képes kiállni, és, hogy mi mindent volnánk hajlandóak megtenni - ha kell, feláldozni - a barátunkért.

Bevallom, engem a legjobban – a címén kívül - az ragadott meg, ahogy bevonja a történetbe a misztikumot, és ahogy ettől az egész regényben finoman, kicsit rejtve, de ott lüktet a szenvedély. Ez leginkább az utolsó száz oldalon figyelhető meg, amikor olyan ütemben gyorsulnak fel az események, a legváratlanabb fordulatokat hozva, hogy még a vér is jobban pulzált tőle az ereimben. Imádtam, hogy itt a misztikum tényleg misztikum, és nem lesz belőle természetfeletti. Nincsenek vámpírok, nincsenek hatalmas erővel bíró lények, még csak boszorkányság sincs. Vannak papok, papnők és istenek, de csakis az ősi hiedelemvilág szintjén.

A Napmadár kicsit olyan, mint az Enigma zenéje - kifejezetten talán a Beyond the invisible című számuk adja meg azt az érzést, mint a könyv - vagy mint egy lüktető ritmusú, sodró lendületű, meghatározhatatlanul ősi és ösztönös tánc.

Aki szerette A hetedik tekercs című filmet (amelynek alapjául szintén Wilbur Smith könyvei szolgáltak), vagy érdeklik az ősi kultúrák, szeret elmerülni letűnt korok emlékezetében, az egy percig sem fog csalódni ebben a könyvben.