A kelédi szilvát selyempapírba csomagolva exportálták Norvégiába és Svédországba

Keléd Jánosháza közelében fekszik, a Karmacsi út két oldalán 1,4 kilométer hosszan, nagy az átmenő forgalom, sok kamion jár erre. Régen major volt itt a Szent-Ivány Oszkár 1915-ben vásárolta az uradalmat, később a fia gazdálkodott itt. A mai hivatal munkásszálló volt, „petárnyának" hívták, szezonban akár ezer ember is dolgozott itt. A település történetét Podhorányi Zsolt, az MTA munkatársa könyvben örökíti meg a Szent-Ivány család felkérésére.

– Amikor kezdtem, 60 fő lakott a faluban, most 85-en vagyunk. Hamar rájöttem, hogy ha semmi értelmes dolgot nem tudunk kitalálni, akkor elég lesz lebetonozni a temetőt, és gondoskodni arról, hogy mindannyiunknak legyen hely, mert szépen kihal a falu – mondja Feiler Ferenc, aki már második ciklusban polgármester. 7,2 hektár földet művelünk, az összesen 400 négyzetmétert kitevő fóliasátrainkban paradicsomot, paprikát termelünk, négy hektáron szabadföldi zöldségtermesztés zajlik. Termesztünk olajtököt is, amit aztán két 10 kilométerre lévő szociális szövetkezet sajtol olajjá.

A fóliasátorban Mészáros Bianka és Balogh László.

A polgármester megmutatja Keléd tavaly kapott kitüntetését, amilyen Nyugat-Dunántúlon csak öt településen van, Vas megyében pedig csak nekik: dr. Pintér Sándor belügyminiszter adta át „a közfoglalkoztatási programok megvalósításában nyújtott kiemelkedő szakmai tevékenység elismeréséül".

A régmúltról szólva Feiler Ferenc elmeséli, hogy a második világháború idején leszállt itt egy hidroplán. 1945 előtt volt Keléden szeszgyár 26 méteres kéménnyel, de amikor bejöttek az oroszok, nem volt elég számukra berúgni, szét is lőtték részegen a tartályokat, folyt a földön a sok finom rum és likőr. A halastavat azért robbantották fel a katonák, hogy könnyebb legyen „halászni", vagyis halhoz jutni. Az is a falutörténet része, hogy már nagyon korán volt itt telefon, rádió, áramfejlesztő, a birtoktulajdonos a kor színvonalához képest modern cselédházakat épített, iskolát hoztak létre. A település romlása 1968 után következett be, addig a téesz próbált haladni a Szent-Iványak nyomdokain. Ajkát Keléd látta el zöldséggel, gyümölccsel a 70-es évek elejéig. A polgármestertől azt is megtudjuk: a vasfüggöny idején, a hatalmas szemű kelédi szilvát selyempapírba csomagolva exportálták Norvégiába és Svédországba.

Tavaly újították fel a tűzoltó szertárt, ezt egészítik ki még egy 23 helyiségből álló épülettel. A zöldségeket elteszik üvegbe, fagyasztják (egy millió forintért vásárolnak ehhez sokkoló eszközt), káposztát savanyítanak. A savanyítás módszerének kicsiszolására konzíliumot tartottak, a helyi idős asszonyok adták a szaktanácsokat. A feldolgozóban újabb 5-6 ember kap majd munkát.

Feiler Ferenc Keléd kitüntetésével.

A faluban jól működik a polgárőrség – a tagok között négy nő is van –, nagy szükség is van rá az átutazó bűnözők miatt. Mindenféle indoklással kopogtatnak be: rossz vasat gyűjtenek, régiséget, dunyhát, tollat vennének. A polgármester elmeséli, hogy nemrég is volt két trükkös próbálkozás a lopásra.

– Nehéz nekünk rendőrt hívni, mert a körzeti megbízottunkat elvezényelték menekülteket szortírozni – mondja Feiler Ferenc.

– Szerencse, hogy a polgárőrök mellénye ugyanolyan, mint a rendőröké, ezzel az éjszakai kamionforgalmat tudjuk lassítani. A sofőrök nem látják, hogy rendőr vagy polgárőr, viszont lassítanak, betartják az 50 kilométeres sebességet. Ha nem cirkálnak az út mentén a polgárőrök, a kamionok átszáguldanak a falun.

Sétára indulunk, megnézzük az egykori kastélyt, amit egy holland vett meg, és a mellette lévő egykori szeszgyárban bútorházat rendezett be. Amikor új árut hoznak, legalább száz autó áll a réten, annyi érdeklődő van. Útközben a polgármester a „szíve csücskéről" beszél: ez a helyi focicsapat, az ország legkisebb olyan településén, ahol focisták hivatalos bajnokságon rúgják a bőrt, a megyei III-ban, a sárvári csoportban. Rengeteg mezük van, mind ajándékba kapták. Feiler Ferenc 41 évvel ezelőtt már játszott ezen a pályán, most 59 éves. Már nem áll be, mert mindig nagyon fáradt, de mindig ott ül a padon és szurkol. Hat gyereke van, hat unokája, kettő pedig hamarosan megszületik.

A 95 éves Anna néninek jó a memóriája, ő volt a fő informátora az MTA munkatársának, aki könyvében ír a faluról.

Keléd legidősebb lakójához, Németh Lajosné Anna nénihez tartunk, az egyik háznál megkérjük a gondozóját, Baloghné Végh Zsuzsát, hogy tartson velünk. Két szociális gondozó látja el a kelédi idős embereket, a 85 lakos fele házi gondozásra szorul. Anna néni az egykori kertészlakban lakik, az édesapja volt az uradalmi kertész. Azt mondja, a ház állt már az 1800-as években is, 1924-ben építették át. Ők 1929-ben jöttek ide. Anna néni akkor 9 éves volt. Az életéről azt meséli, háztartásbeli volt, emellett sokáig kézzel arattak, és mindent kézzel csináltak. De mikor jött a kombájn, akkor is „kimérték rájuk a kapálni valót". Az idős hölgy borsót pucol, Zsuzsi hozta, a gondozónő, aki az ebédet is hordja. Anna néni szokott elmosogatni, felmos, rendet tart maga körül. A kertben már csak „nézegeti a virágokat", a növényeket is Zsuzsi gondozza.

– Van egy fiam Budapesten, meglátogat, de nem gyakran, mert beteg a felesége. Volt egy kislányom is, 25 évesen halt meg, egyetemista volt. Eljárok misére, van egy társam, akivel megyek, a bot. Lehet rá támaszkodni – meséli Anna néni visszaejtve a borsóhüvelyeket a vájlingba. – Volt egy szép ünnepem is a születésnapom alkalmából, pedig nem is érdemeltem meg. Nem csináltam semmit érte. Hogy ilyen hosszú életem van, azt a jó istennek köszönhetem.