Kemenesmagasi

2015.11.24. 20:12

Anyámék azt hitték, meghaltam

Kemenesmagasi - Anyámék azt hitték, hogy meghaltam, meg is gyászoltak. Ruszki autóba ültettek, egészen Kamcsatkáig vittek. Volt, hogy mínusz 50 fok volt. November 25. a Szovjetunióba hurcoltak emléknapja.

Cseszkó Tamás

Ahogy Kemenesmagasi felé autózunk Celldömölkön keresztül, akarva-akaratlanul is eszünkbe jut az a közhelyes gondolat, miszerint mennyit fordult az idő kereke az elmúlt évtizedekben. Miközben a rendszerváltozás előtt sok-sok család volt tele sötét, kibeszéletlen titkokkal, feldolgozatlan traumákkal, a mai kor gyermekei már fel sem tudják fogni, mit jelent a háború okozta éhezés, igazságtalanság és küzdelem. Pedig saját történelmünknek mindannyian örökösei vagyunk, a diktatúrák által üldözöttek ma is itt élnek közöttünk. Még itt élnek közöttünk...

Történetünk főszereplője a 89 éves Dia Sándor Kemenesmagasiból, aki nyolc és fél évet töltött hadifogságban a Kamcsatka-félszigeten. Kemenesmagasi... Celldömölk után, Pápa előtt jobbra fordulunk, Vönöck után találjuk a rejtett kis falut kultúrházzal, két templommal, világháborús emlékművel. Itt él Sanyi bácsi, akire Sebestény Zoltán, Kemenesmagasi polgármestere hívja fel a figyelmünket, azt mondja, kalandos élete volt az öregnek.

- Ha jó kedve van, mesél, akár órák hosszat is - készítenek fel a falubeliek, mi pedig magunkban imádkozunk, adjon a jó Isten kedvet meg erőt Sanyi bácsinak. A kis utcácskában tyúk kapirgál a kertben, a szomszédból repül át, és több macska figyel ólálkodva, néznek ránk, mint igazi idegenekre, akik betörünk a felségterületükre. A takaros szobában Sanyi bácsi ül az ágyon, a Dankó rádióból szól a magyar nóta, az apró kályha jól megrakva fával, pattog a tűz, árad a meleg. A kályhától indulunk...

- Még nyáron is befűtök, szeretem a meleget. Kamcsatkán volt, hogy mínusz ötven fokra hűlt a levegő. Egyszer néhány rabtársam forró vizet engedett a csizmákba, azt hitték, az melegíti őket, megfagyott a lábuk - neveti el magát az apró idős ember. Bár manapság már csak a szomszéd utcáig sétál, nyolcvankét évesen még Kemenesmagasiból elbiciklizett szülőfalujába, a Zala megyei Türjébe, meg vissza, egy nap alatt nem ártott meg a száz kilométer.

Dia Sándor nyolc és fél évet töltött hadifogságban a Kamcsatka-félszigeten
Fotó: Cseszkó Tamás

- Sanyi bácsi nagyon szorgalmas ember volt, segített mindenkinek, gyógynövényeket gyűjtött - meséli a polgármester. Leventének nevelték, kopjásnak állt, önkéntes katonaként az volt a feladata, hogy a hátországban megszakítsák az utánpótlási vonalakat. Maroknyi seregükön még a szovjet front is átvonult, Ausztriáig szorították őket, onnan tértek haza, amikor vége lett a háborúnak.

- Zalaszentgróton vállaltam munkát, míg egy nap megjelent az üzem előtt egy régi ruszki autó. Idős bácsi jött karszalaggal, vadászpuskával – nem adtak ezeknek más fegyvert – azt mondta, akinek a nevét olvassa, az lépjen mellé. Hát az én nevemet mondta először... Akkor már éreztem, hogy baj lesz. Később derült ki, hogy akkor két várpalotai társunkat már beültettek az autóba, de őket lefektették, hogy ne lássuk meg őket... Voltatok ti SS-ek?, kérdezték tőlük a kihallgatáson. Mondták, hogy önkéntes kopjások voltak, nem nácik, de ez akkor már semmit nem számított. Sanyi bácsi szülei ráadásul Ausztriában éltek ekkor, így a fiatalember fogsága úgy kezdődött el, hogy szülei nem tudták, hogy él-e, vagy sem. A Kamcsatka-félszigeten volt a fogolytábor, több ezren dolgoztak fakitermelésen, kézifűrésszel kellett vágniuk a hatalmas fákat.

- Rengetegen meghaltak, sokan azok közül, akik velem jöttek ki, már soha nem tértek haza. - Én ott is becsülettel, keményen dolgoztam, ezért a tisztek is szerettek. Volt olyan is, amikor rabosított szovjet tisztek felajánlották, hogy szökjek meg velük Amerikába hajóval. Azonban azt gondoltam, hogy félre akarnak vezetni, nem mentem velük. Reggelre derült ki, hogy valóban sikerült elhagyniuk a tábort. Sanyi bácsi rendszeresen írt levelet a szüleinek, de soha nem érkeztek azok meg Magyarországra.

- Mindig visszajöttek a levelek... Fakitermelés, aranybánya, szovjet óvoda - több munkaállomáson fordult meg nyolc és fél év alatt, ám soha nem panaszkodott. -Elfogadtam a helyzetet, keményen dolgoztam inkább, így nem lehetett panaszom az ételre, és emberségesen is bántak velem. Sztálin halála után különösen. A hideg volt a legnagyobb ellenség, no meg a magány, volt, amikor ő volt az egyetlen magyar rab.

- Jól megtanultam oroszul, ma is emlékszem a nyelvre, csak nincs kivel beszélgetnem... Nyolc és fél év után jött el a szabadulás órája, Budapesten, a Lehel úton kopogott be édesanyja testvérének ajtaján. Először nem ismerték meg. Másnap az egész falu várta már a vasútállomáson, a postás fennhangon hirdette az utcán: Dia Sándor nyolc és fél év rabság után jön haza a Szovjetunióból.

Haragszik-e a fogvatartóira? - tesszük fel a kérdést. - A nagyokosok hozták a buta törvényeket, minek haragudnék rájuk? Ők is csak emberek - érkezik a válasz. Sanyi bácsi később kuglibajnok lett, "mert én nem csak szerettem játszani, tudtam is". - Az egyik kuglis-kocsmába egyszer beült egy orosz tiszt, akihez odamentem, oroszul beszéltem hozzá. Majd' sírva fakadt örömében.

Sanyi bácsi ma már 89 éves. Három gyermeket nevelt fel, miközben beteg feleségét hosszú éveken át ápolta. Az emlékek már kissé elhomályosultak, azt mondja, mostanában egyre többször emlékszik vissza édesanyjára. No meg az unokák és a dédunokája is hatalmas erőt adnak neki ahhoz, hogy itt legyen közöttünk, és meséljen. Még meséljen.

Ezek is érdekelhetik

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a vaol.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!