Hatvan esztendeje a szakmában – A szombathelyi pincérek doyenje: Tóth István

Mit ajánl? – kérdezem az étlappal a kezemben, és a szeméből kiolvasom, hogy innentől nyert ügyem van, főleg, hogy rábólintok a betyárlevesre. Mert Pista bácsi szereti, ha a vendégek kikérik a véleményét. A törzs­vendégek pedig tudják, hogy amit ő ajánl, az egészen biztosan rendben van. Dicsérem én is a levest, de nem ájul el tőle, „rosszat én sose hozok ki”, mondja, és hogy tisztában legyünk azzal, nem a levegőbe beszél, elárulja: bár megbízik a szakácsokban, de szalontüdőt, pacalt és zuzapörköltet csak úgy ajánl a vendégeknek, ha előtte a konyhán megkóstolta, és nem talált kivetnivalót bennük.

– De fess ma, Pistabá – jegyzi meg az egyik vendég, mire ő kihúzza magát, hogy aztán kibeszélhessük a régi időket idéző viseletét. A fehér pincérkabátot nemrég varratta – kénytelen volt, mert készen már nem kapni ilyet –, fehér vasalt ing, pantalló, fényesre suvickolt félcipő. A zsebekben sörnyitó, számolócédula, kihegyezett ceruza és egy doboz gyufa – volt idő, amikor ezek egyike sem hiányozhatott a pincérkabát ­zsebéből. És persze a brifkó: „na, azt a pénzt szeretném, ami ebben megfordult”, nevet fel, és bár nem emlékszik, hány helyen szolgált vele a tárca, de a néhány régi bankjegyet és családi fotót rejtő darabot ma is nagy becsben tartja.

Mire fel ez az elegancia? Pista bácsi legszívesebben mindennap így dolgozna. Szerinte egy pincérnek ma is így kellene kinéznie – „na jó, a csokornyakkendő egy kicsit túlzás, én is jobban szeretem a sima nyakkendőt”, mondja. Most pár napig így fogadja a vendégeket.

Számolásba kezdünk: 1959-ben került a Gyöngyös étterembe tanulóként, dolgozott a Szőlőskert és az egykori Vidám étteremben, a nagyszállóban, a Vaoszban, a Hemóban, a Magyar tengerben – hogy csak a legfontosabbakat említsük.

Emlékszik mindenre: a törzsvendégekre, az árakra: „a Béke presszóban tizenhathatvanért adtunk egy palack balatonmellékit, zenés áron (értsd: este) meg húszhetvenért”. Már rég élvezhetné a gondtalan nyugdíjaséveket, de azt mondja, nem tud meglenni munka nélkül. Egyszer megpróbálta: tíz napig bírta, mert hiába a parkerdei kiskert, nem találta a helyét, de szerencsére meglátta a hirdetést, hogy a Korrektbe pincért keresnek. Néztek is nagyot, amikor személyesen jelentkezett, ő meg akkor, amikor próbamunkára hívták. Ez négy éve volt, azóta ott dolgozik.

Azt már a munkaadójától – vagy ahogy ő hívja, a menedzserétől –, Németh Pétertől tudom, hogy Pista bácsi nagyon komolyan veszi a munkáját: bár 11-re kellene járnia, már 8 órakor benn van – addigra a piacot is végigjárja, ahol ha pucolt velőt lát, vesz egy kilót, hogy meglepje vele a kollégáit –, szalvétát hajtogat, kikészíti a leveses tálakat, készül a déli rohamra. A vendégek imádják: a pulthoz, konyhához közeli placc az övé, és ha ott éppen nincs hely, a törzsvendégei nem ülnek át a másik részre, inkább megvárják a szabad asztalt. A fiatalok is szeretik – annak ellenére is, hogy Pista bácsi néha szóvá tesz nekik ezt-azt. A múltkor egy fiatalember érkezett a barátnőjével, és amíg az ételre vártak, a fiú folyamatosan a telefonját babrálta. Persze csak addig, amíg Pista bácsi oda nem lépett, és meg nem jegyezte, hogy ha ő ilyen csinos lánnyal üldögélne egy étteremben, rá sem nézne a telefonjára.

– Más a világ – mondja, de azért igyekszik alkalmazkodni. Tudomásul veszi, hogy a grafitceruza és a számolócédula már retrokellék, de ha rábíznák, megreformálná a felszolgáló­képzést. Mert szerinte ezt a szakmát nem az iskolapadban, hanem a gyakorlatban lehet megtanulni.

Kérdezem, hogy bírja a napi több óra cikázást. Félreint, és felhúzza a nadrágja szárát, hogy lássam: visszérnek nyoma sincs. Táppénzen egyszer volt: „1985-ben, amikor a Rumi út és a Rózsa Ferenc körút kereszteződésében belémjött a lajtahansági állami gazdaság vezetőjének a sofőrje, na, akkor az idegsebészeten tértem magamhoz”, meséli, és kiderül, orvosnál is csak az egészségügyi könyve miatt járt a minap.

Azt mondja, a munka élteti – „ha nem dolgozhatnék, talán már nem is élnék”–, és persze nem mulasztja el megemlíteni a feleségét, Zsuzsát, aki sok-sok éve jó és megértő társa, és aki a mai napig minden áldott reggel kikészíti a tiszta és vasalt ruháját.

Meddig akar pincérkedni? Azt mondja, decemberben lesz 75 éves, és úgy érzi, ötévnyi munka még simán benne van. „Persze, csak ha a menedzserem is úgy gondolja”, biccent a főnöke felé. Búcsúzunk. Még szorítom a kezét, amikor ő fél lábbal már a fogasnál van, hogy felsegítse a kabátomat. Mert Pista bácsi nemcsak jó pincér, de úriember is.