A magzati élményektől a baba sírásáig – Orosz Katalin klinikai szakpszichológus előadása az MMIK-ban

Csak kapcsolatokban létezünk. Egy baba nem élné túl, ha nem volna biztonságos kötődése. Romulust és Remust vagy Mauglit szülők híján farkasok nevelték. Örökbe fogadták őket az emlős állatok. Az állatkertben ugyanezt látjuk, amikor a kis tigrist kutya szoptatja. A biztonságérzetünket az jelenti, hogyan reagálunk a világra, az onnan kapott ingerekre, ez kulcskérdése az életünknek. A magzat születés előtt egy belső lakóhelyen él, de a lelki környezete már akkor a családrendszer. A baba arra reagál, ami őt körülveszi, már embrionális állapotában. Ezt sok kutatás bizonyítja.

Fogantatástól emberek vagyunk

Ha egy kisgyerek meg akar halni, és az okot keresik, mindig kiderül, hogy megmenthető az élete, ha sikerül meggyógyítani azt a helyzetet, amit magzatkorában elszenvedett. Például ha a szülők vitatkoztak, hogy ő legyen, vagy ne legyen, ez kényszerítő hatással van a gyermekre. A párkapcsolatok megromlásában ok, ha egy gyerek magzatkorban elveszett vagy eltüntették, és nem tudtak róla beszélni. Majdnem annyi a művi abortusz, mint ahány gyermek születik, tehát a probléma rengeteg embert érint. Van feloldás: kell egy helyzet, ahol erről őszintén lehet beszélni, és el kell jutni odáig, hogy a szülő megbocsát magának. Orosz Katalin azt az álláspontot képviseli, hogy a fogantatástól emberek vagyunk, minden, amit átélünk, hat ránk. Vannak, akik megállapítják, hogy a magzat hány hetes korától számít embernek, ő azt kérdezi, miért addig mi: kis tigris vagy kis elefánt?

Az abortusz utáni következő gyermek „veszélyes helyre” érkezik, így érzékeli a méhet, ha már valaki onnan eltűnt. Ha a szülő elgyászolja az abortált babát, a következőnek megszentelt hely lesz az anyaméh, nem neki kell viselni a gyászt.

Az előadó az élet valóságának egy belső terét tárta fel, ahol információkat hordozunk, csak lenyomjuk, letakarjuk, és később nem bírunk odanézni. A hány testvéred van? – kérdésre mindenki az élő testvérek számával válaszol. Kiderülhet, hogy volt még egy, kettő, három… A sötét helyről a tudat világosságába hozhatjuk a történteket. Amikor újra felszakadnak a sebek, nem traumatizálódunk újra, hanem gyógyulunk. Mint a hátizsákból a köveket, ki lehet tenni, lehet felszabadultan, vidáman élni – mondta Orosz Katalin. Amikor egy gyermek megszületik, azért fontos az anyjára tenni, mellette hagyni, mert ebben a kontaktusban érzi, hogy dobog a szíve, lélegzik, illata van. Ebből be tudja azonosítani, hogy a világ jó hely, habár nagy a döbbenet: meleg, magzatvíz kívül nincs, gravitáció és hideg van. A kapcsolatból veszi az információt: összeomlott az első lakóhelye, de az anya pocakja kívül is biztonságos, és más csatornákon folytatódik a kapcsolódás, a szoptatással, öleléssel, szemkontaktussal. Csökken a stressz, ha az anyát érzi. Ha elviszik, üvölt, nincs meg a biztonságérzete, az anyánál csendben marad. Testérzetei vannak, nem tud beszélni, csak sírni. A császármetszés a baba számára komoly stressz, rettegéssel éli át. A természet adta ingerekre, amik egy normál szülésnél vannak, fel van készülve.

Kísérlet

Volt egy kísérlet: egy-egy dalt hallgattak A és B csoport kismamái, pocakjukban a babával, szülés előtt két hónapon át. A babák pedig a születés után emlékeztek rá, hogy melyik volt az ő daluk. Egy eszközt kaptak, az érdekes nevű szopómétert, és Fokföldtől Párizsig kivétel nélkül azt szopizták gyorsabban vagy lassabban, amit még odabentről hallottak. A baba két próbából megtanulja, melyik az ő dala. És úgy szopizza a szopómétert, hogy azt tudja hallgatni. Ha az A volt az övé, akkor gyorsan, ha a B, lassan. Egy másik kísérlet arról szólt, hogy egy baba két próba után megtanulja, ha egy cső egyik felén begurítunk egy golyót, a másik felén kijön. Ha az nem jön ki, a baba sír. Ha egy kéthetes baba már akkor bömbölni kezd, ha nem találja a golyót, mi van abban az esetben, ha az anyját nem találja?

Orosz Katalin a Bölcsek a bölcsőben című könyvet idézte, amely kifejti, hogy a babák agykapacitása, emlékezete olyan nagy, hogy csak a legnagyobb tudósok agyával lehet párhuzamba állítani. A kisbabák értelmes lények, akik már hipotézist tudnak felállítani: várják a golyót ott, ahol már egyszer-kétszer kijött. Ellenőrzik, hogy valóra válik-e az elképzelésük. Ha valami nem úgy folytatódik, újratanulják a dolgot, gondolkodnak, újraterveznek. A baba nem a szót érti, hanem az információ ágyazódik be a kapcsolatba, ahol dekódolni tudják a család érzelmi életét.

Amit az édesanya érez, magzatkorban a hormonokkal megy át a placentán – ez a szűrő –, nem pedig a véren keresztül. Mire megszületnek, már nemcsak érzik, hanem be is gyakorolták, hogy milyen a szülők érzelmi világa. Ebből van egy tapasztalati anyag, ami már kifejeződik. A 4-5-6 hónapos magzat mimikája jól látható az ultrahang felvételen. Ha a magzatvíz vizsgálata miatt tűt szúrnak az anyaméhbe, a baba elkapja a tűt a kezével, és az arcán látszik a düh. Amikor a magzat fél, felmenekül az anya szívéhez.

Ha befeszül valaki, az jelzi, hogy mi történik benne. Az előadó az észleléseket három kategóriába osztotta: életveszély, kezelendő helyzet, egyáltalán nem kell vele foglalkozni. Ha valami miatt egy helyzetet életveszélyesnek definiál a szervezetem, akkor olyan feszültséget küld, hogy túléljem. Le kell gátolni minden mást, a gondolkodást, mert el kell tudnom menekülni. Minden korai szeparáció, ahol nincs vigasztalás, életveszélyt jelent a baba számára. Ez a kőkorszaki kódolásunk: ha nincs ott anya, engem elvisz a tigris vagy a kígyó. A baba azért ordít minden éjjel, mert fél, ha nincs velünk.

Felnőttkor, szülők

Felnőttkorban újra kell tanulni magunkat, és ebben lényeges feltárni, milyen volt az élet születésünk előtt. A testélményekre reagáló érzelmek addig tárolódnak, amíg le nem tudnak csengeni. Vissza kell menni, és meggyógyítani saját ős-töréseinket. Az előadó szerint elég, ha tudjuk, mi történt. Szülőként meg kell tanulni felismerni a baba sírásait. Van például „emlékezeti” sírás is, amikor eszébe jut az anyaméh, ahonnan elüldözték őt, amikor megindították a szülést pénteken, még hétvége előtt. Az is életre szólóan meghatározó, hogy egy babát napokig hagynak ordítani, vigasz nélkül. Ebből lesz a döntés, hogy akkor majd én egyedül megcsinálom.

Orosz Katalin azzal biztatott: lehet újrakötni a szülői kapcsolatokat. Hozzáfűzte: minden kisbabához el kell, hogy jusson a hír: „Te vagy a legfontosabb!” Lehet reagálni a múltunkat ez alapján. Emésszük meg a saját babakorunkat, akkor a babáink lehetnek a legfontosabbak.