A szentgotthárdi Tamás Dániel százhatvan szál vesszőből fon egy kosarat

A Rábavidék éghajlati viszonyai kiválóan alkalmasak a fűz termesztésére. A folyó szabályozásáig a mocsár és árterületek természetes otthont adtak a vadon termő, szinte erdőséget alkotó füzeseknek. Az itt élőknek pedig nagy szükségük volt a „lélegző” tartóedényre, amelyben a zöldség- és gabonafélék nem dohosodtak meg. A kosárfonás művészetét elsajátító mesterembereket mindig is nagy becsben tartották, akárcsak napjainkban.

A rábatótfalui ártereken, mezőkön a reggeli órákban indulunk vesszőgyűjtésre Ta­más Dániellel, aki édesapjától tanulta a kosárfonás csínját-bínját. Útközben arról mesél, hogy a több napig tartó vesszőszedés alkalmával a mezőtulajdonosok kérésének is eleget téve rendben tartja az elburjánzásra hajlamos, kosárnak való fűzfabokrot és a Rába-partot. Mindeközben persze odafigyel az élő természetre, hiszen ez már a madarak költésének ideje.

– A kosárfonásnak vannak könnyebb és nehezebb szakaszai is – ezt már hazatérve mondja az egy esztendeje nyugdíjba vonult férfi, aki a hatvanadik kosár fonását folytatja egy kis széken ülve. – A 160 szál kezeletlen vesszőből font kosár felső részének elkészítése és annak megerősítése nem kevés erőt igényel, és a kezet is megerőlteti.

A ház körül mindig akad tennivaló, és amikor mégis felszabadul egy-egy fél napja, akkor egykaros és füles kosarat fon. Egy-egy kosár elkészítése két-három órát vesz igénybe. Megtudtuk, fát hordani és krumplit szedni használják ezeket a kosarakat, és hogy a vessző hosszú távú utánpótlásáról is gondoskodni kell. A mintegy kétujjnyi, másfél méter hosszú vesszőket időben kell eldugni. Tamás Dániel azt mondja: a dugványok körülbelül öt év múlva hoznak olyan vesszőket, amelyeket fel lehet használni a kosárfonáshoz.

Hogy nagyon jó munkát végez Tamás Dániel, mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy a legtöbb kosárnak már akkor van gazdája, amikor az alja még el sem készül.

Civil/Horváth R. László