Históriás dalnok az idők mélyéről

2019.03.23. 20:00

A Vas megyében élő Kátai Zoltán énekmondót Kossuth-díjjal ismerték el

Kossuth-díjat kapott az a különlegesen mély hangú Kátai Zoltán énekmondó, akinek a dalai a történelmi időkbe nyúlnak, legalább ötszáz, de néha ezer évre visszamenőleg. Ő maga pedig itt él Vas megyében.

Merklin Tímea

Kátai Zoltán, a Kossuth-díjjal kitüntetett énekmondó Táplánszentkereszten él. Azt mondja, rá kell jönnie az embernek, hogy ki ő maga, mi a dolga a világban

Fotó: Horváth Balázs

A dalnok Mosonmagyaróváron született, csaknem negyven éve zenél és énekel hivatásszerűen. Bejárta a nagyvilágot, nyolc éve Vas megyében, Táplánszentkereszten él. Így a mi kincsünk lett az énekmondó, aki másfél oktávval lejjebb énekel, mint az átlag hangfekvés, a szakmában ezt kontrabasszusnak mondják. Gyakorlás nélkül nem mélyült volna el ennyire, még a nagy G-t is ki tudja énekelni, igaz, ott már ő is eltöpreng, hogy a közönség ezt a mélységet még zenének éli-e meg – vagy már csak dörmögést hall.

Kátai Zoltán különleges adottságára már gyermekkorában felfigyeltek a társai: Morgónak hívták. Ha hazamegy Óvárra, még ma is így szólítják az ismerősök, egyáltalán nem bánja, jólesik.

Gyerekként zongorázni tanult, mert volt otthon egy pianínó, és a polgári családból származó édesanyja értékei között ott volt a hangszeres zene. Tizenegy éves volt, amikor megszülettek a testvérei, egy ikerpár, akkor eladták a pianínót, mert kellett a hely. Felső tagozatos korában már minden nyáron dolgozott egy hónapot. Nyolcadik után a kertészeti keresetéből vette az első gitárt, és azt éjjel-nappal nyúzta.

Egyszer majdnem ki is rúgták a gimnáziumból, mert hetekig nem ment be. Reggelente ő látta el az ikreket: megetette, óvodába vitte őket, aztán szépen hazament gyakorolni. Teljesen beleszeretett a pengetésbe. Először egy ismerőse verseit zenésítette meg, aztán Adyt, József Attilát. Ma már úgy véli, hogy ezek elég gyengék voltak, mert egyikre sem emlékszik. Azt gondolja, hogy azok a versekhez kitalált dallamok jók, amik megmaradtak benne.

– Óváron alakult egy amatőr színpad, abba beálltam gimnázium után, nemcsak zenélni kellett, hanem zenéket kitalálni is. Jó barátságba kerültem soproni költőkkel, megzenésítettem a verseiket, irodalmi esteken gitároztam. Dinnyés Józseffel a 70-es évek elején ismerkedtem meg, mikor fellépett Óváron. Megkért, hogy énekeljek egyet a műsorában. Tetőtől talpig elöntött a vér, amikor ki kellett menni a színpadra, de a helyi közönségnek tetszett „a mi kutyánk kölyke”.

Kátai Zoltán, a Kossuth-díjjal kitüntetett énekmondó Táplánszentkereszten él. Azt mondja, rá kell jönnie az embernek, hogy ki ő maga, mi a dolga a világban
Fotó: Horváth Balázs

Kátai Zoltán bő egy évtizeden át a Mákvirág népzenei együttessel lépett fel külföldön. Majd Dinnyés Józseffel járta Magyarországot. Rengeteget utazott, visszajár Felvidékre, Erdélybe, Kárpátaljára, a Vajdaságba, Horvátországba. Szólólemezeket 2000 óta készít, eddig tíz saját jelent meg, és közreműködött sok másikon. Több jelentős díjjal ismerték el a tevékenységét, az idei Kossuth-díj előtt 2016-ban tüntették ki, akkor Magyar Ezüst Érdemkeresztet kapott. Míg kereste magát, felfedezte, hogy a népzenéhez nem annyira illik a hangja, és egyre kevesebb lett a verséneklés is, egyre több a régi szerző.

Bornemisza Péter, Tinódi Lantos Sebestyén, Balassi Bálint neve jelzi a „régizenei” utat, amin jár.

Tavaly zsoltárlemezt készített. Fontos mérföldkő volt a 2005-ben megjelent Kátai Krónika (könyv CD-vel). Nemcsak zeneileg, hanem a megjelenését tekintve is: azóta visel egy nagyon karakteres, különleges üstökösfrizurát. Így rajzolta meg őt Jankovics Marcell a kiadvány borítóján. A kötetben az elhangzó szövegek vannak, amiket Jankovics Marcell illusztrált. Az „egy hajtincses” ábrázolás ihletője egy 17. század eleji rézkarc volt. Egyébként a könnyűlovasság katonái borotválták így a fejüket, hogy elöl meghagytak egy tincset (ez az üstök).

A maga számára legkedvesebb saját anyag a Wathay Ferenc énekei. Nemcsak azért kötődik a végvári vitézhez, mert az Óváron is szolgált (ahol ma már emléktáblája is van, Kátai Zoltán kezdeményezésére); hanem azért is, mert a rátalálás olyan volt, mintha személyesen találkoztak volna.

– Egy kicsit úgy éreztem, mintha én lennék Wathay. Mert amit belőle érzek, az olyan, amilyen magam is lenni szeretnék, amire folyamatosan törekszem: a feltétel nélküli, odaadó hazaszeretetre, a mély egyistenhitre.

Hogy miként lehet ezt a 400 év időkülönbséget áthidalni, arra az énekmondó Kassai Lajos lovas íjász szavaival válaszol, aki azt mondta: „Nem az ősöket kell követni, hanem amit az ősök követtek.”

– Nem akarok úgy élni, mint az Isztambulban raboskodó Wathay, a mindig másoknál vendégeskedésre szoruló Tinódi vagy az Esztergomnál sérüléseibe belehaló Balassi. Nem fogok lovon járni, íjjal őzet lőni. Használom a modern kor eszközeit, autóval járok, tévét nézek, telefonom van. De arra odafigyelek, hogy rendszeresen szerezzünk be házi tojást, húst, nemrégiben Nagyvárad mellől hat tyúkot hoztam.

Wathay a kedvenc, de különben Kátai Zoltán nem igazán szereti a lemezeket, mivel a stúdiófelvételek során nincs közönség, nincs kinek elmondani a históriákat (amelyeknek a hallgatóság a lételemük), hiányzik a lélek. A fellépéseken viszont annál inkább jelen van, erősen hat az emberekre, sokan mennek oda hozzá koncert után beszélgetni.

Ha dicsérik az előadását, azt mondja: „Köszönöm a szerzők nevében.” Ha a hangját dicsérik, azt mondja: „Kaptam.”

Az énekmondás a hivatása, hangsúlyozza: erre „hívatott el”, ezt kell csinálnia. Ahogy például vannak tanító típusú emberek – nem feltétlenül tanárok, lehetnek földművesek, papok, lelkészek –, akik a tanításra szól az elhivatottságuk, mert olyan pontosan látják a

világot, hogy el tudnak igazítani.

– Egy kicsit én is tanítok, csak ezeket a gondolatokat nem én találtam ki. Inkább médium vagyok, közvetítő – és ehhez is sokat tanultam. Rá kell jönnie az embernek, hogy ki ő maga, milyen a viszonya a világgal, istennel. Lelkiismereti kérdés, hogy képes-e betölteni a hivatását. Akkor aztán már nem az adottság, a tehetség a kérdés, hanem az, hogy milyen a környezet, az energia, az egészség, a tudás, a felkészültség, hogy valaki elvégezze a feladatát. Volt egy pont, amikor rájöttem, hogy amit csinálok, az jó. Ehhez kellettek a régi szerzők, ehhez kellett Wathay Ferenc.

Ezek is érdekelhetik

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a vaol.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!

Rovatunkból ajánljuk

További hírek a témában