reménykedik, hogy még tornászhat

2019.05.08. 14:00

A menny után a pokolban – Az Európa-bajnok Dévai Boglárka nyolc hónapja tartó rémtörténete

A mennyben érezte magát Dévai Boglárka, a Szombathelyi Sportiskola 19 éves tornásza, amikor tavaly augusztus 5-én Európa-bajnoki címet szerzett ugrásban. Újabb sikerekre készült – de világ- és hazai versenyek helyett a pokol legmélyebb bugyrait járta meg. Ő nem az a fajta, aki feladja; reménykedik, hogy még tornászhat.

Horváth Erika

Dévai Boglárka szobája magányában a halomnyi orvosi papírjával. A tornadresszek bevetésre készek

Fotó: Unger Tamás

Gyönyörű emlék: Dévai Boglárka a 2017-es bronz után tavaly Európa-bajnoki címet szerzett – húsz év után ünnepelhetett a magyar női tornasport újra Eb-aranyérmest. Bogi olyan ugrást mutatott be, amellyel a világon csak egy-ketten próbálkoznak. Meg akarta méretni magát a novemberi világbajnokságon is; és a világkupaversenyeken, amelyeken át a tokiói olimpiára vezethet az út.

De a glasgow-i kontinensviadal óta csak edzések jutottak neki időszakosan, egyetlen versenyen sem tudott indulni. Immár nyolcadik hónapja tart a kálváriája. Voltak olyan napok, amikor az életéért reszkettek a szerettei – legfőképpen a szülei és a végig mellette álló edzői, Vizer Erzsébet és Rácz Gábor.

Beütötte a nagylábujját

Az is borzasztó volna, ha egy nagyon nehéz elem közben szenvedett volna Bogi súlyos sérülést. De ez abszolút nem tűnt annak, ahogyan nem is volt az. Ugyan edzésen történt – szeptember 10-én – a szerencsétlen mozdulat, de ilyen bármelyikünkkel megeshet, ha véletlenül belerúgunk egy asztal lábába vagy ajtófélfába. Ő egy felsős kör közben a felemás korlátba ütötte be a bal nagylábujját. Így kezdődött

– Percről percre jobban fájt és egy nagy gombóc nőtt rá, Gabi bá’ mondta is, menjek haza, másnap nézessük meg – idézte fel a történteket Bogi. – A röntgen meszesedést is mutatott és még valamit. Később derült ki, hogy egy 3x2x1 milliméteres lepattant csontdarabka volt. Először gyulladáscsökkentő szurikat kaptam, de nem változott semmi, minden lépésnél bökött, fájt. Aztán úgy döntöttek az orvosok, hogy kapjak egy fél adag szteroidot. Egész éjjel nem aludtam a fájdalomtól. Három nap múlva kiszedték a csontdarabot és kipucolták a reumás csomót. Akkor volt Szombathelyen a világkupaverseny. Ki kellett hagynom, de azt hittük, minden rendben, hiszen csak egyetlen egy öltés volt az ujjamban. Az utasítás szerint mankóztam, nem terheltem, biztos, ami biztos, még tovább is, mint mondták.

Fokozatosan kezdtük el az edzéseket, szigorúan kötéssel az ujjamon. Fájdalomcsillapítóval ugyan, de két hét után ment minden, a nehéz ugrás is visszajött. De amikor 12 nap után kiszedték a varratot, szétnyílt a heg és a kötésen mindig sárgás nedv ütött át. Sebösszehúzó-tapaszt ajánlottak rá, és egy idő után össze is forrt az a fél centis rés. Közeledett a vb, készültem, igaz, már négy-öt fájdalomcsillapítóval toltam az edzéseket. De megvolt minden elem, a videót látva a szövetségi kapitány mondta, hogy utazhatok Dohába. Itt voltak a bőröndök, már pakoltam. De egyre jobban fájt a lábam, piros volt, egyszer csak már nem tudtam cipőt húzni, nem ment a járás. Gabi bácsi nem is engedte, hogy erőltessem. Elszállt a vb is. Pedig volt esély, legalább egy döntős helyezés összejöhetett volna, de a pontszámok alapján akár a dobogó is…

Dévai Boglárka szobája magányában a halomnyi orvosi papírjával. A tornadresszek bevetésre készek
Fotó: Unger Tamás

Életveszélyben

Nehezen dolgozta fel Bogi, hogy elszállt a nagy lehetőség, de nem is nagyon volt módja a lelki sebeket gyógyítgatni. Mert folytatódott a rémálom. Megint szétnyílt a seb, és úgy ömlött a genny, mintha egy vulkán tört volna ki. Tíz napot töltött a kórházban, infúziók, antibiotikum óriási dózisban, három napon belül kétszer műtötték meg a lábujját – nos, ez volt az az időszak, amikor az élete, de legalábbis a lába volt a tét. Mert ugyan senki sem mondta ki, de fertőzést kapott – és ha a véráramba bekerül a gennyes baktérium…

Otthoni lábadozás, közben folyamatos kontrollok, vérvételek, röntgenek, MR-vizsgálatok következtek.

– Decemberben úgy tűnt, végre minden rendben, nem volt különösebb fájdalmam, tudtam normálisan járni, a sebem is szép volt, elkezdhettem edzeni – folytatta Bogi. – De terhelésnél nem volt az igazi, instabillá vált a nagyujjam. Januárban a legelső kontrollon megtudtam, hogy a gyulladás miatt a szalagok is meglazultak, tönkrementek.

Harc a sportolásért

– Akkor mentünk Pestre, az Ortopédiai Klinikára egy specialistához. Ő elmondta, hogy a szteroid miatt történt ez az egész, az ízület tropára ment a fertőzéstől, és a végső megoldás csak az elmerevítés lehet. De még négy-hat hetet lézerkezelésekkel, gyógytornával javasolt – hátha. Nemhogy jobb, rosszabb lett. A vérképem pedig ugyanolyan szörnyű, mint amikor kórházba kerültem októberben. Bevállaltam az újabb műtétet, meg kellett csinálni, hogy legyen még esélyem sportolni. Március 11-én volt; nem altatásban, hanem térdnél idegblokkolással. Mutatta a fényképet a főorvos úr: volt, ahonnan hiányzott a csont, megette a baci, már a porc is lyukacsos volt, mert azt is. A lábujjamból kivették az ízületet, és a két csontból lefarigcsálták a beteg részt. Összenyomták és még egy négycentis csavart is beletettek. Csak egyben tudom mozgatni, középen hajlítani már nem lehet. A klinikán is tíz napot töltöttem antibiotikumos kezeléssel. Az első lépés, a varratszedés jól alakult, nem voltak gyulladásos jelek. Ám a hathetes kontroll szerint lassabb a csontosodás, mint vártuk. De legalább megkezdődött, és most a vérképem is jó. Bizakodó vagyok, arra nem is akarok gondolni, hogy nem tudok tovább tornászni.

„Nem az én hibám”

– Csinálnátok valamit másként?

– Ha ugyanúgy nem kapom meg a tájékoztatást, hogy minek mi lehet a következménye, akkor valószínűleg ugyanígy alávetném magam mindennek. Nem az én hibám, hogy most itt tartok. Senki sem meri kimondani, nem mernek beszélni róla, pedig kellene. Annyi ilyen eset van. A fertőzés szövődménye lett, hogy minden tönkrement, akár az életem is rámehetett volna. A sérülés egy semmiség volt, csak egy lepattant csontszilánk. Nagyon sokan nem tudják, hogy min mentem keresztül, és velem együtt a szüleim és Erzsi néni, meg Gabi bá’ – ők is annyit sírtak, féltettek. A szövetségi kapitány, Draskóczy Imre is nagyon támogat, felhív, bátorít, segít és mondja, hogy ő is visszavár.

– Hogyan telnek a napok?

– Nehezen. Torna, mozgás nélkül alig tudok létezni, napi öt óra edzést kiváltani a semmivel… Az alvással is nagy gondok vannak, nincs miben elfáradjak. Az egyetemet nem kezdtem el szeptemberben, mert itt volt előttem a vb, a kvalifikációs világkupák – arra akartam koncentrálni. A kényszerpihenő alatt KRESZ-re jártam, de a vizsgára a márciusi műtét miatt nem tudtam elmenni. Majd befejezem. Folytatom az angolt is, mert még az írásbeli nyelvvizsga hiányzik; a tanárom két utcányira lakik, anyáék elvisznek odáig. És várom, hogy tornászhassak. Húszéves leszek az idén; én nem azzal akarok hírnevet, hogy hétvégenként bulikban pörgetem magam, hanem igenis az egész országnak szeretnék örömet szerezni. Biztosan nem lesz könnyű visszaállni a napi két edzésbe, lesz hajtás – csak már legyen!

Ezek is érdekelhetik

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a vaol.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!

Rovatunkból ajánljuk

További hírek a témában