Az év orvosának a díjátadó óta is sok munkával telnek a napjai – Dr. Baranyai Mariettával beszélgettünk

„Kiemelkedő egyénisége a belgyógyász szakmai munkának, a kollektíva vezető személyisége, az osztályvezető főorvos helyettese. Lelkes segítője a fiatal kollégák betanításának, beilleszkedésének. A diabetológia szakterület megyei vezetője, a diabéteszklubok és szakmai rendezvények rendszeres résztvevője, munkája kiemelkedő az egészségtudatos életmód népszerűsítésében. Betegeivel empatikus, segítőkész. Folyamatosan képzi magát” – a fenti laudáció roppant tömör summája dr. Baranyai Marietta több mint három évtizedes szakmai munkájának, szemléletének, annak, ahogy a kollégáihoz és a betegeihez viszonyul. Az év orvosát, akinek a díjátadó óta is jelentős mennyiségű munkával telnek a napjai, a kitüntetésig vezető útról faggattuk.

– Az első napokban rengeteg gratulációt kaptam, és még egy héttel később is jutott a jókívánságokból, amikor érkeztek a betegek a rendelésre. Nagyszerű ezt megélni, leginkább, hogy sokan tudtak velem együtt örülni, értve ez alatt a kollégákat is, akik büszkék, hiszen rajtam keresztül az egész osztály munkáját méltatták. Bevallom, ilyen nagy szeretetre nem számítottam – mondja a főorvosnő. Aki, amikor megkérdezik, hova valósi, általában azt válaszolja, körmendi. Valójában Iváncon élt 14 éves koráig, alsó tagozatban oda, felsőben Csákánydoroszlóba járt általános iskolába. Iváncról Körmendre költözött a családjuk, és a Kölcsey Ferenc Gimnáziumban folytatta a tanulmányait. – Mostani viszonylatban lehet, hogy hátránynak számítana, hogy falusi iskolába, összevont osztályokba jártam, pedig voltak előnyei: sokféle emberrel találkoztam, megtanultam velük együtt élni, kommunikációban illeszkedni, s a magaméhoz képest más típusú ismereteket, tudást, képességeket értékelni, aminek a mai napig hasznát veszem. Hiszem, hogy ha a társadalom nem szegmensekbe tagozódva élné az életét, annak csak előnyei lennének.

Visszatérve a gimnáziumhoz: Baranyai Marietta máig hálásan gondol az ott eltöltött évekre. Jó osztályuk és kiváló tanáraik voltak, mások mellett Molnár Márta biológiatanár. – Klasszikus első generációs értelmiségi vagyok, édesanyám bölcsődei gondozónő volt, és rövid ideig szociális otthoni ápolónőként is dolgozott, édesapám pedig cipész. Senki sem tevékenykedett az egészségügyben a családunkban, a szülőfalumban is csak a háziorvosunkkal találkoztam. Hogy honnan az érdeklődésem a pálya iránt, nem tudom, ám nagyon élénk emlékképem, hogy az első osztályos olvasókönyv utolsó lapjain a „Mi leszel, ha nagy leszel?” kérdésre azt írtam: orvos.

1987-ben diplomázott a Pécsi Orvostudományi Egyetemen és a Markusovszky kórház I-es számú belgyógyászati osztályára került, amelyet Varga László professzor, osztályvezető főorvos vezetett. Ő terelte a diabetológia irányába. A terület akkoriban kezdett leválni a belgyógyászaton belül, és akkor még meglehetősen szűkek voltak a diabetológiai terápiás lehetőségek. A professzor azzal biztatta: a következő évtizedekben nagy változások várhatók ezen a szakmai területen, és az idő őt igazolta. Ma ez az egyik legdinamikusabban fejlődő belgyógyászati terület, ugyanakkor mind több beteget kell ellátni, mivel a cukorbetegek száma egyre növekszik. – A felületes szemlélőnek úgy tűnhet, csak a vércukorértékekkel kell foglalkozni, miközben a nem kellően kezelt cukorbetegség sajnálatos módon sok szervet, szervrendszereket károsíthat. Ha egy szakember jól akarja végezni a dolgát, sok egyéb területet felölelő tudásra van szüksége, ráadásul egyre rövidebb időintervallumon belül kell gyors döntéseket hoznia. Képzett szakápolók segítik a munkát, és szerencsére sok fiatal kolléga is érdeklődik és járul hozzá tudásával a munkához a betegek üdvére.

A főorvos úgy véli, munkájuk egyik legfontosabb eredménye a mostanra kialakított kétrendelős szisztéma. Az asszisztensek elvégzik a pácienssel azokat a feladatokat, amelyekre kompetenciájuk van. A gondozás második lépcsőjében kerülnek át hozzá a betegek: így még inkább megnyílnak a négyszemközti beszélgetéseken és a vizsgálaton. A kérdésre, hogy miről ismerszik meg a jó orvos, úgy felel: a szakmaiságon kívül nagy fokú empátia kell, és hogy az az utóbbi évtizedeken át kitartson. – A fokozott munkaterhelés kiégéshez vezethet. Nem szabad arról elfeledkeznünk, hogy aki emberekkel foglalkozik, annak nem kis pszichés terhelést okoz nap mint nap különböző habitusú páciensekkel megtalálni a szót, a kifejezésmódot, ahonnan aztán tovább lehet lépni, keresve a gyógyulás lehetőségét. Aki ezt a szakmát választja, az az átlagnál nagyobb segítőkészséggel rendelkezik, amit ugyancsak erodálni tud a tömegellátás. Az orvosokkal egyetemben a nővérek is túlterheltek. Kevés idő van a kikapcsolódásra, az egyéni pszichés regenerálódásra. Befejezni nem, csak abbahagyni lehet a munkát a nap végén, ha van egyáltalán vége a napnak, hiszen az gyakran ügyelettel folytatódik. Ennek ellenére sohasem vetődött fel bennem, hogy külföldre menjek. Itt vagyok itthon, és szeretem, amit csinálok – mondja.

Az év orvosa a szabadidejében olvas – „szeret sokat és sokféléről olvasni” –, érdeklik a világ dolgai, a kiskertjét és a virágait is szívesen gondozza. Ha teheti, utazik, és a sportot is szeretné több időre visszacsempészni az életébe, hogy személyes példát is mutasson, ne csak „papoljon” az egészséges életmódról és a mozgásról. Lelkesen adja át a tudását a fiatal kollégáinak, segíti a beilleszkedésüket. Pályakezdőként ő is rengeteget tanult az idősebb kollégáktól. – Az orvostanhallgatókkal és a rezidens kollégákkal is foglalkozom, ezzel is meghálálva egykori mentoraim segítségét. A megszerzett elméleti tudást meg kell tanulni a mindennapi gyakorlatba is átültetni. Át­adom, amit tudok. Feladatomnak érzem az új generáció továbbképzését, és jó látni, hogy van érdeklődés és fogadókészség a részükről.