Dróth Zoltán, a Haladás VSE játékosa nagyobbik lányát, Vandát kísérte az első napon

Amíg vártunk a családra a megújult Szivárvány óvoda előtt, egy kisfiú jött az első nap élményeitől aggódva, és azt kérdezte az anyukájától: milyen lesz? Jó lesz! – mondta biztatóan az anya. De ha más az óvó néni? – bújt ki belőle, mint szög a zsákból, a szavakban formát öltő félelem. – Nem más – felelte az anyuka –, az óvó nénit nem cserélték le… Csak reméljük, hogy ez elég volt a gyermek szorongásának csökkenéséhez, és sikerült feloldódnia a megszépült környezetben, a megszokott mosolygós arcok között.

Aztán megérkezett Dróth Zoltán, a Haladás VSE játékosa, aki másfél éve lakik a családjával Szombathelyen. Négyen jöttek, az egész család, az ovis Vanda fesztelenül szaladt a szekrényéhez, cipőt cserélt, ahogy szokás: pántos, balerina jellegű benti cipőcskéjén Elsa hercegnőt láttuk a Jégvarázs meséből. Egy társa kijött Vandát üdvözölni, és értesíteni, hogy Léna őt már nagyon várja. Erre elmosolyodott, elköszönt az anyukájától, apukájától, puszit adott a kistestvérének, Viviennek, nagy ölelést az óvó néninek, és beszaladt a csoportszobába. Úgy kellett visszahívni, hogy szeretnénk még pár fotót készíteni.

A labdarúgó felesége, Anett azt mondta, nem kellett Vandát felkészíteni, ő maga mondogatta már két hete, hogy jönnie kell, mert várják a barátai. Nagyon szeret ebbe az óvodába járni. Győrben volt kiscsoportos, mert akkor még ott laktak, tavaly költöztek Szombathelyre, a belvárosba, ez volt a körzetes óvoda. Már elköltöztek máshová, de óvodát nem cseréltek, mert ez nagyon bevált. A családi munkamegosztásról megtudtuk: a férj csak néha hozza oviba a kislányt, és ritkán tud érte jönni, de ha teheti, szívesen segít, rá lehet bízni akár mindkét gyereket.

– A meccsek után általában későn érek haza. Nincs segítségünk, a nagyszülők Győrben laknak, nem tudunk rájuk támaszkodni. Anett anyukája szokott eljönni, hogy segítsen, ha a válogatottban játszom. Szeptemberben nyolc napot leszek a válogatottal Lengyelországban, októberben Olaszországba megyünk vb-selejtezőre – mesélte Dróth Zoltán az óvoda mögötti játszótéren, amíg Vivient az anyukája hintáztatta. – Esténként otthon vagyunk, beszélgetünk, meghallgatom Vanda élménybeszámolóját is, kérdezgetem is, hogy mi volt az óvodában. Családi programjaink hétvégén vannak, szeretünk sétálni, kirándulni, fagyizni a városban. Vanda inkább apás, Vivien inkább anyás. Másfél évet voltam Kazahsztánban, Vanda ott is velünk volt, előbb ült repülőn, mint buszon. Amikor Vivien született, akkor igazoltam Szombathelyre. Haza akartam jönni, mert itthon szerettem volna lenni a szülésnél. Mindkét gyereknél bent voltam a szülőszobán. A szerződésem erre a szezonra plusz egy évre szól, úgyhogy két évig még biztosan itt leszünk Szombathelyen. A focistaélet ilyen, vándorolni kell. Győrben játszottam 6,5 évet, Kazahsztánban két évet, Szombathelyen másfél éve vagyok, még két évet leszek. Utána meglátjuk, mi lesz. Magyarországon belül nem tervezek máshova menni. Szeretem ezt a csapatot, az itteni embereket, szeretek itt játszani. Szombathely prioritást élvez. Már iskolát is nézegettünk Vandának, mert jövő szeptemberben aktuális lesz. Az előző szezonban második lett a csapatom, ez volt az eddigi legnagyobb sikere. Szeretnénk idén megnyerni a bajnokságot. Bizonyos célokat el kell érni, hogy valaki sikeres legyen…

Dróth Zoltán a magánéletben is hosszú távon gondolkodik: Anett-tel a kapcsolata kilenc éve tart, hat éve házasok. Két gyereket terveztek, egy fiút és egy lányt, de Zoli nem dőlt a kardjába, hogy két kislány lett. Harmadikat nem vállalnak, mert olykor úgy tűnik, a kettő is sok. Anett azt mondja, hat fiút kitesz a két kislány, nagyon elevenek. Nyaralni a nagymamáknál voltak, és a Balatonnál, Vanda ha tehetné, éjjel-nappal Anett anyukájánál lenne. Fiatalok a nagyszülők, tudnak futni a gyerekek után, az anyai nagymama nyugdíjas, van ideje unokázni.

A futballistának nyáron volt egy porctisztító térdműtétje, a szezon végén Debrecenben. Egy-két hetet feküdt, aztán mankóval járt, hat hét volt a rehabilitáció. Vanda nagyon megijedt, még többet beszélgetett az apukájával ebben az időszakban. Naponta többször játszottak Ki nevet a végén? társasjátékot. Amint megtudtuk, Vanda nem szeret veszteni, ezt az édesapjától örökölte. Szeret dominózni, kirakózni, rajzolni, építőkockázni…Amíg apa otthon volt, adódtak ezekre is alkalmak.

– Nem vagyok nagyon türelmes alkat, mindig örökmozgó voltam, de igyekszem leülni játszani, főleg beszélgetni – mondta Zoli az óvodaudvaron, ahol arról is beszélt, hogy nehéz kijönni a rehabilitációból, sokat kell dolgozni, keserves.

– Tizenhárom éve játszom teremben, eddig szerencsésen megúsztam ennyivel. Húztam-halasztottam a műtétet, de a szezon végén már a döntőben a könnyeim folytak, annyira fájt, nem lehetett tovább tologatni. Amíg feküdtem, kiment az izom a lábamból, a jobb combom három centiméterrel volt kisebb, mint a bal. Heti háromszor jártam gyógytornára… Amíg Szombathelyen focizok, itt fogunk lakni. Szeretném 35-36 éves koromig profi szinten űzni, illetve sok mindentől függ, például attól is, hogy meddig engedi a testem, utána lehet, hogy hobbi lesz a foci. Győr-Pinyéden van egy házunk, oda szeretnénk majd később költözni. De mire erre sor kerül, Vanda lehet, hogy kijárja majd az iskolát!