Mióta a gyerekei kirepültek, annak szenteli az életét, hogy Magyarországon is gyakorlattá váljon az Izlandon több mint húsz éve elindított gyermekbarát igazságszolgáltatási modell.
„A gyermekeknek két dolgot kell adnunk: gyökereket és szárnyakat.” – a beszélgetés elején Goethét idézi a gyermekvédelmi szakember. Az indulásáról, mozgatóiról is nyíltan mesél, fokozatosan bomlik ki a kép a nőről, az anyáról, aki sokszor a lehetetlenre is vállalkozik, és soha nem adja fel. – Erős gyökereim vannak, amelyekhez nap mint nap vissza tudok nyúlni. Édesapám és édesanyám is tanyasi parasztcsaládba született, nagy szegénységben éltek. Apám óriási elszántsággal akart kitörni a nélkülözésből: katonának jelentkezett – ezredesként, laktanyaparancsnokként ment nyugdíjba. Én Egerben születtem, az ’50-es évek elején ott szolgált. Hatéves voltam, amikor anyám meghalt, apám nemsokára újranősült, rám a mostoha-nagyanyám vigyázott. Ma úgy mondanánk: parentifikált – szülői, felnőtt szerepbe kerültem, és nagyon hamar önálló életet éltem. A nehéz gyerekkor nagy szabadságot is adott: saját tempómban ismerkedhettem a világgal. Ha feladatot kaptam vagy kitaláltam magamnak, sosem a kifogást, hanem a megoldást kerestem mindenáron.
Lazáry Györgyné klinikai szakpszichológus és igazságügyi pszichológus Fotó: Cseh Gábor/Vas Népe
Mindez már Hatvanban történt, ahol a nyitott, kitűnő tanuló kislány már 3. osztályos korában az egyik osztálytársa kis tanító nénije volt, és tanári pályára készült. Az orosz tagozatos gimnáziumban már tudta, hogy pszichológus akar lenni, de az ELTE-n még nem volt nappali képzés pszichológiából, így a gyógypedagógiai tanárképző főiskolát választotta. Budapesten kitágult a világ, a főiskolát vörös diplomával végezte. Közben a férjével összekötötték az életüket. Egy barátnője, dr. Vecseiné Kocsis Eszter hívta Szombathelyre: 1980-ban költöztek a városba. – Az első gyermekem 2,5 éves, a második tíznapos volt, amikor ide jöttünk társbérletbe. A férjem gyermeksebészként a kórházban helyezkedett el. Én az akkori Dózsa-iskolába kerültem gyógypedagógusként Csonka Imre igazgató alatt. 1982-ben született a harmadik fiunk. Eltökélt szándékom volt, hogy pszichológus leszek, ehhez a gyerekek erőt, kitartást adtak.
Ha feladatot kaptam vagy kitaláltam magamnak, sosem a kifogást, hanem a megoldást kerestem mindenáron.
1985-től a Markusovszky-kórházban dolgozott pszichopedagógusként. Két év múlva a férje a kórház gyermeksebészetének vezetője lett, és megszületett negyedik gyermekük. Marika 1988-ban felvételizett az ELTE pszichológia szakára, amit levelezős hallgatóként végzett el, közben a négy fiú után megszületett kislányuk is. – Végig a férjem volt a szárny, örökké biztatott, nélküle nem tudtam volna azokat az éveket végigcsinálni. Fannival voltam várandós, amikor a kolléganőimmel magánrendelőt nyitottunk, harminc évig ott is dolgoztam. Közben igazságügyi pszichológus szakértő végzettséget szereztem. A kreativitásom azután tudott kibontakozni, miután felneveltük a gyerekeinket.
1994-ben az akkori egészségügyi főiskolára hívták oktatónak – 17 évig tanított ott, utána a gyermekvédelmi szakellátásban helyezkedett el pszichológusként. Kulcsár Lászlónéval, a Pálos Károly Szociális Szolgáltató Központ vezetőjével 2013-ban, egy áldozatsegítés témájú konferencián hallottak először a Barnahus gyermekbarát igazságszolgáltatási modellről, azóta elkötelezettek az izlandi példa mellett. A szolgáltatás az áldozattá vált, szexuálisan zaklatott vagy bántalmazott gyerekeknek segít. A szakemberek speciális, gyermekbarát módon hallgatják meg őket. Szombathelyen jött létre a mintaintézmény, amely tagja a nemzetközi hálózatnak is. Országos vizsgálóhellyé alakultak.
Öt nagyszerű gyermekem Mátyás (43), Áron (40), Viktor (38), Márton (33), Fanni (29) és öt csodálatos unokám van. A gyerekeim mind szorgalmasak, felelősségteljesek, viszik tovább a családban tanultakat, és – ez is nagy büszkeség – a háttérből vagy a frontvonalban, de részt vesznek a Barnahus munkájában.
