Kimondható: a kicsik problémája sokszor a szülők tünete

– Az óvodások még javarészt kreatívak, ám manapság egyre előbbre tolódik a kor, hogy az átlagos gyerekeket (akik nem küzdenek például részképességzavarral) elkezdik extrán fejleszteni. Egyre szűkebb a gyerekek „mozgástere”, egyre kevésbé tudják önmagukat adni, a gyerekkorukat felszabadultan megélni. Elfelejtenek gondolkodni, vagy már egészen kis korban csak azon a szemüvegen keresztül teszik a dolgukat, ahogy a környezetükben a felnőttek kimondott vagy ki nem mondott módon ezt elvárják. Egy példa: az óvodából iskolába érkező elsősöket a tanév elején még úgy-ahogy „kímélik”, de karácsony környékén a legtöbb iskolában már kőkemény teljesítménykényszerük van. Ezzel párhuzamosan kezdik elveszíteni a gyerekek az identitásukat, hiszen meg akarnak felelni a külső elvárásoknak – az utóbbi években ezt tapasztalja Prenner-Zsolnai Rita. Márpedig – állítja határozottan – az egészség mérvadója, ha egy gyerek kreatív tud lenni.

Adódik a kérdés: mikor teszünk jót szülőként?

– Ha hagyjuk a gyereket gyereknek lenni, hiszen úgy formálódik az egyénisége, ha „meg tud érni” saját magára, ha rájön arra, hogy mi érdekli, mi ad neki sikerélményt. A rengeteg külső hatás – külön foglalkozások, fejlesztő tevékenységek, az állandó tervezett programok – elnyomja a hangot, amely kikívánkozik belőle, hogy kicsoda ő.

– Ne feleltessük tehát meg állandóan elvárásoknak! Ez nem azt jelenti, hogy ne lenne fontos például a mozgás és az, hogy sportoljon, de a számtalan különóra és fejlesztés helyett inkább szabad foglalkozásokon figyeljük, ahogy történnek vele a dolgok. És „legyünk jelen” ott mi, szülők is, ahol éppen vagyunk, az életünk legapróbb mozzanataiban is figyelmünket tudatosan az élményeinkre irányítva, nyitottan, odafordulva. Ebből következően lássuk a gyerekeken a változást. Az együttlét, a kapcsolódás nagyon fontos. Beszélgessünk, töltsünk velük időt „csak úgy”. És néha hagyjuk őket unatkozni. Az unatkozás ugyanis előbb-utóbb átfordul valamilyen kreativitásba, kiderül, hogy a gyerekünk igenis tud magával kezdeni valamit. A gyermek képlékeny lény. Akkor lesz sikeres, ha önazonos. Ezt csak úgy tudja kivitelezni, ha hagyjuk megélni neki, hogy valójában ki ő – tanácsolja a szakember.

Vekerdy Tamás ezzel kapcsolatban így írt: „A szabadon játszó gyerek »endorfintermelése« magas, fejlődése töretlen. A fejlesztett gyerek fejlődése – »endorfintermelésével« együtt – leáll. A javítgatás, a leintés, a türelmetlenség, az oldott és derűs légkör hiánya, az iskolás tanítgatás, oktatás a spontán utánzás lehetővé tétele helyett mind-mind csökkentik az endorfinszintet, és ezzel visszafogják a fejlődést.”

És mi történhet akkor, ha a gyerekek elfelejtenek a saját fejükkel gondolkodni? Prenner-Zsolnai Rita szerint megvan a veszélye annak, hogy bekúsznak a betegségek az életükbe az „egészlegességet” pótolni.

– Figyelemfelhívó például, ha egy gyereknek rendszeresen begyullad a mandulája, ha sokszor panaszkodik fejfájásra, ha nem alszik jól. Önmagában normális az, ha a gyermek a külső hatásokra reagál: ha nem válaszol a szervezet, az nem jó. Ám az előbb említett esetekben nem ritka, hogy a gyermek valamilyen érzelmi teherrel nem tud megbirkózni. Kérdés az is, hogy kit milyen betegség talál meg, és hogy milyen mintázata van a dolognak, hogyan illeszkedik a rendszerbe. Merthogy a betegségek családi mintázatra futnak ki, arra is, hogy miként működik a család, és hogy mit kezdenek a betegségekkel, milyen a betegségek lefutása. Van, akinél nagyon hamar lezajlik egy komoly betegség, és olyan is, akinél egy kevésbé súlyos kór hosszan elhúzódik. Az is kimondható, hogy a gyerek problémája sokszor a szülők tünete. Minden rendszerben működik, hatunk egymásra – hangsúlyozza a szakember.

Adódik még a kérdés: akkor hát milyen iskolát keressünk az óvodásunknak? Erről Vekerdy Tamás így írt: „olyat, ahol mindennap beszélgetnek a gyerekemmel, ahol mesélnek neki, ahol játszanak vele, ahol nem veszik el a kedvét a világ megismerésétől, nem törik le a kíváncsiságát, nem utasítják vissza, fojtják el a kérdéseit, kérdező kedvét; ahol tudják, hogy mikor van pihenésre szüksége, ahol nem gondolják, hogy egy kis elsősnek negyvenöt percet nyugodtan kellene végigülnie, egyszóval ahol igyekeznek megismerni a gyerek testi és lelki fejlődésének törvényszerűségeit, az ezekből fakadó szükségleteket, és mindezt tekintetbe véve alakítják az iskolai élet mindennapjait. Ahol tehát testi és lelki biztonságot – érzelmi biztonságot – adnak a gyereknek, minél szorosabban és minél hosszabb időre egy tanítóhoz kötve őt, amit személyiségének fejlődése és tájékozódásának módja ebben a kisiskoláskorban megkövetel.” Jó keresgélést!