Kölcsönös együttműködés

2019.09.06. 20:38

„Nem akartam én mást, csak egy nyugis helyet” – nyílt nap Intaházán

Lementünk tegnap a pincébe is Intaházán: aki nem figyel, könnyen beverheti a fejét az alacsony lejáratnál. Működni nem elég, együttműködésre van szükség. Sőt: a működés feltétele az együttműködés. Kinn is, benn is, fönn is, lenn is, ott is, itt is.

Ölbei Lívia

Giampiero Assumma fotói az intaházi pincében. Lépcsők itt, lépcsők ott. Lépcsők le, lépcsők fel

Fotó: Benkő Sándor

A Markusovszky kórház intaházi pszichiátriai osztálya pénteken ismét megnyitotta kapuit – nemcsak a szakmabeliek, hanem a nagyközönség előtt is. A kulturális-művészeti eseményekkel kísért nyílt napnak – amely a maga nemében máig egyedülálló kezdeményezés – már hagyománya van Intapusztán.

Az alapállás nem változott: a dr. Nagy László főorvos – pszichiáter, pszichoterapeuta – vezetésével működő osztály nyílt napjának lényege, hogy ilyenkor mindazok, akik kinn vannak, „bemennek oda”; aztán minden azokkal együtt történik, akik „ott, benn vannak”. Mert „csak együttműködve lehet működni egyáltalán”.

Vagyis az aranyketrec (Benedek István nagy hírű könyve nyomán) ma már nem a – védelmet nyújtó – bezártság metaforája elsősorban: nem a rácsokon, hanem a rácsok közti lyukakon, az átjárhatóságon van a hangsúly. Még akkor is, ha Intaháza – Intapuszta – többek életében valódi menedék. A pszichiátriai és az addiktológiai rehabilitáció helye (összesen mintegy száz ággyal működik).

Giampiero Assumma fotói az intaházi pincében. Lépcsők itt, lépcsők ott. Lépcsők le, lépcsők fel
Fotó: Benkő Sándor

Öt éve az volt – menedék – Papp Ákos életében is. Most alkotóként tért vissza ide: Ébredéstörténet című, saját fotókból és szövegekből válogatott kiállításával. Öt éve töltött el Intaházán két hónapot – „Nem akartam én mást, csak egy nyugis helyet” –, akkor volt módja átgondolni, hogy mit akar, hova tart: tudatosította, hogy határhelyzetbe került. Vagy irányt változtat – vagy nincs tovább. 2014 augusztusában hagyta el Intaházát – októberben letette az alkoholt:

„És elkezdtem dolgozni, a legfontosabb az volt, hogy felépüljek. A mai napig az a legfontosabb: a felépülés – és a hit. Nem vallásos hit, de kerestem valami olyan erőt, amely erősebb annál, mint ami engem az alkoholhoz köt. Saját felfogásom szerint: Isten. Ha azt kérdezi, hogy mi a legerősebb érzés bennem, azt mondom, hogy a hála. Hálás vagyok Intaházának, hogy öt éve volt lehetőségem végiggondolni itt dolgokat. Utána történt, hogy valaki kiszúrt engem a villamoson, megadta a telefonszámát, nem hívtam föl. Rá két hétre – nem tudom, mekkora esély van erre egy kétmilliós városban – újra találkoztam vele: a hely, ahova elvitt, anonim módon a kiállításon is megjelenik. Az volt a teljes kapituláció: hogy kell a segítőcsoport. Aki csak egy nappal előbbre járt józanságában, arra én felnéztem. Eltelt egy év a józanságomban, akkor elkezdtem jóvátenni mindazt a kárt, amit a világnak okoztam. Elég hosszú időszak volt. Ha ma bárki megkeres – a segítőszakmában dolgozom –, senkit nem utasítok vissza, mindenkivel leülök egy kávéra. Ez az én jóvátételem. Ez a kiállítás is az. Nagyon sok helyre járok vissza dolgozni – és látogatóba, mint ide is. Hogy milyen visszajönni? Kettős identitásom van, merthogy mindkét fél problémáit, helyzetét átélem. Felépülő segítő vagyok. Fura. De annyi fura dolog történt velem, hogy ez legyen a legkevesebb.”

Papp Ákos alkotóként tért vissza: felépülő segítő, úton van

Papp Ákos tünetmentes: öt éve elég erős a motivációja arra, hogy változzon. A szenvedélybetegség „tette rá” egy olyan pályára, amelyen nagyon kreatívan tud menni: „Ötven körül meg tudom valósítani azokat az elképzeléseket, amelyekről gyerekkoromban álmodoztam.” Párbeszédet folytató verseiért, szövegeiért (amelyeket irodalmi folyóiratokban is kereshetünk) és fotóiért érdemes benézni Intaházára: szeptember 30-ig megtehetjük.

De Torjay Valter festőművész, művészettörténész – akinek édesanyja ezen az osztályon dolgozott, azért fogadta el a felkérést: végigvezetve a művészettörténet nagy korszakain, a pszichiátriai betegségek ábrázolása felől nézve – nemcsak Papp Ákos tárlatát ajánlja a közönség figyelmébe, hanem a fotóművész, dokumentumfilmes Giampiero Assummáét is, aki Hajléktalanként élni Budapesten című, itt is látható fotójáért a 37. Magyar Sajtófotó-pályázaton kategóriájában első díjat kapott.

Riskó Tibor gitárművész az intaházi emeleti kiállítótérben

Ezekért a képekért megyünk le a pincébe. Ölelés, álom, feketén-fehéren. A fotós az embert a mindenséggel méri. A kiállítás pedig – ahogyan egy rehabilitációját Intaházán töltő beteg fogalmaz – nyomatékos.

Aztán megint föl: Riskó Tibor gitározik. A napnak még messze nincs vége. Jövünk, megyünk. Intaháza úgy van messze, hogy közel. Aki a pincébe indul, ne felejtse el lehajtani a fejét. Aztán nézzen föl.

Ezek is érdekelhetik

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a vaol.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!

Rovatunkból ajánljuk

További hírek a témában