„Nem akartam én mást, csak egy nyugis helyet” – nyílt nap Intaházán

A Markusovszky kórház intaházi pszichiátriai osztálya pénteken ismét megnyitotta kapuit – nemcsak a szakmabeliek, hanem a nagyközönség előtt is. A kulturális-művészeti eseményekkel kísért nyílt napnak – amely a maga nemében máig egyedülálló kezdeményezés – már hagyománya van Intapusztán.

Az alapállás nem változott: a dr. Nagy László főorvos – pszichiáter, pszichoterapeuta – vezetésével működő osztály nyílt napjának lényege, hogy ilyenkor mindazok, akik kinn vannak, „bemennek oda”; aztán minden azokkal együtt történik, akik „ott, benn vannak”. Mert „csak együttműködve lehet működni egyáltalán”.

Vagyis az aranyketrec (Benedek István nagy hírű könyve nyomán) ma már nem a – védelmet nyújtó – bezártság metaforája elsősorban: nem a rácsokon, hanem a rácsok közti lyukakon, az átjárhatóságon van a hangsúly. Még akkor is, ha Intaháza – Intapuszta – többek életében valódi menedék. A pszichiátriai és az addiktológiai rehabilitáció helye (összesen mintegy száz ággyal működik).

Öt éve az volt – menedék – Papp Ákos életében is. Most alkotóként tért vissza ide: Ébredéstörténet című, saját fotókból és szövegekből válogatott kiállításával. Öt éve töltött el Intaházán két hónapot – „Nem akartam én mást, csak egy nyugis helyet” –, akkor volt módja átgondolni, hogy mit akar, hova tart: tudatosította, hogy határhelyzetbe került. Vagy irányt változtat – vagy nincs tovább. 2014 augusztusában hagyta el Intaházát – októberben letette az alkoholt:

„És elkezdtem dolgozni, a legfontosabb az volt, hogy felépüljek. A mai napig az a legfontosabb: a felépülés – és a hit. Nem vallásos hit, de kerestem valami olyan erőt, amely erősebb annál, mint ami engem az alkoholhoz köt. Saját felfogásom szerint: Isten. Ha azt kérdezi, hogy mi a legerősebb érzés bennem, azt mondom, hogy a hála. Hálás vagyok Intaházának, hogy öt éve volt lehetőségem végiggondolni itt dolgokat. Utána történt, hogy valaki kiszúrt engem a villamoson, megadta a telefonszámát, nem hívtam föl. Rá két hétre – nem tudom, mekkora esély van erre egy kétmilliós városban – újra találkoztam vele: a hely, ahova elvitt, anonim módon a kiállításon is megjelenik. Az volt a teljes kapituláció: hogy kell a segítőcsoport. Aki csak egy nappal előbbre járt józanságában, arra én felnéztem. Eltelt egy év a józanságomban, akkor elkezdtem jóvátenni mindazt a kárt, amit a világnak okoztam. Elég hosszú időszak volt. Ha ma bárki megkeres – a segítőszakmában dolgozom –, senkit nem utasítok vissza, mindenkivel leülök egy kávéra. Ez az én jóvátételem. Ez a kiállítás is az. Nagyon sok helyre járok vissza dolgozni – és látogatóba, mint ide is. Hogy milyen visszajönni? Kettős identitásom van, merthogy mindkét fél problémáit, helyzetét átélem. Felépülő segítő vagyok. Fura. De annyi fura dolog történt velem, hogy ez legyen a legkevesebb.”

Papp Ákos tünetmentes: öt éve elég erős a motivációja arra, hogy változzon. A szenvedélybetegség „tette rá” egy olyan pályára, amelyen nagyon kreatívan tud menni: „Ötven körül meg tudom valósítani azokat az elképzeléseket, amelyekről gyerekkoromban álmodoztam.” Párbeszédet folytató verseiért, szövegeiért (amelyeket irodalmi folyóiratokban is kereshetünk) és fotóiért érdemes benézni Intaházára: szeptember 30-ig megtehetjük.

De Torjay Valter festőművész, művészettörténész – akinek édesanyja ezen az osztályon dolgozott, azért fogadta el a felkérést: végigvezetve a művészettörténet nagy korszakain, a pszichiátriai betegségek ábrázolása felől nézve – nemcsak Papp Ákos tárlatát ajánlja a közönség figyelmébe, hanem a fotóművész, dokumentumfilmes Giampiero Assummáét is, aki Hajléktalanként élni Budapesten című, itt is látható fotójáért a 37. Magyar Sajtófotó-pályázaton kategóriájában első díjat kapott.

Ezekért a képekért megyünk le a pincébe. Ölelés, álom, feketén-fehéren. A fotós az embert a mindenséggel méri. A kiállítás pedig – ahogyan egy rehabilitációját Intaházán töltő beteg fogalmaz – nyomatékos.

Aztán megint föl: Riskó Tibor gitározik. A napnak még messze nincs vége. Jövünk, megyünk. Intaháza úgy van messze, hogy közel. Aki a pincébe indul, ne felejtse el lehajtani a fejét. Aztán nézzen föl.