A félelem örökre megmarad

2019.01.24. 07:00

Túlélőkkel emlékeztünk a deutschlandsbergi tragédia huszadik évfordulóján

Hetven diák és hozzátartozóik készültek nagy kedvvel, reményekkel arra az egyhetes sítáborra, amit a kőszegi Jurisich Miklós Gimnázium és az akkori Mezőgazdasági, Kereskedelmi és Informatikai Szakközépiskola pedagógusai szerveztek. Ma húsz éve éppen az első síeléssel töltött napon voltak túl a résztvevők, amikor tragikus véget ért az útjuk: a buszuk felborult, 15 métert zuhant, utasai közül 18-an meghaltak, 27-en megsérültek. Két túlélővel idéztük fel a végzetes vasárnapot, az eltelt éveket.

Tóth Kata

Pintér Éva egy ismerősétől kapta kölcsön a bakancsot, húsz éve az menthette meg az életét, hogy viselte a buszban Fotó: Horváth Balázs

Pintér Éva

A 36 éves kőszegi Pintér Éva kétgyermekes családanya, a Szombathelyi Katasztrófavédelmi Kirendeltség polgári védelmi felügyelőjeként dolgozott, most a kislányaival van otthon, 16 évesen a Jurisich gimnáziumba járt.

Pintér Éva egy ismerősétől kapta kölcsön a bakancsot, húsz éve az menthette meg az életét, hogy viselte a buszban Fotó: Horváth Balázs

– Általános iskolásként is utaztunk sítáborokba, középiskolásként nagyon megörültem a lehetőségnek, hogyne mentem volna! Nem mindenkivel ismertük egymást, ennek ellenére jó hangulatban telt az odaút, nagyokat nevettünk. Az osztrák szálláson éppen csak leraktuk a bőröndöket, ki sem csomagoltunk, siettünk egyenesen a pályára. Nagyon jót síeltünk, aztán sötétedéskor visszaindultunk, emlékszem, meséltük egymásnak, ki mekkorát esett, mit művelt a pályán, a fele busz elaludt. Én a hátsó részen ültem: egyszer csak nagy kiabálás, sikoltozás kezdődött, pánikba estünk, amikor elkezdett gyorsulni a busz. Arra is tisztán emlékszem még, hogy borultunk. Én nem veszítettem el az eszméletemet, és – eddig csak a könyvekben olvastam erről –, lepörgött előttem az életem, 16 év néhány pillanat alatt. Aztán már fejjel lefelé lógtam, tulajdonképpen magzatpózban az összenyomódott járműben: beszorult a lábam az előttem lévő két ülés közé, rajtam volt a bakancsom, azt mondják, ez volt a szerencsém, mert ahogy fejjel lefelé megfordult a busz, a bakancs tartott meg. Kinéztem a busz­ablakból, fények jelentek meg, és emlékszem még a fájdalmas hangokra is a sötétben. Miután kivettek – állítólag elsőként engem –, roncsokat láttam magam körül, rettenetes hideg volt, vacogtam, ez is „beégett”. A pajtába vittek minket, kérdezték, honnan jöttünk, kik vagyunk, hányan ültünk a buszon. Én és a bátyám is ifjúsági tűzoltók voltunk már akkor. Őt akartam hívni, azt hajtogattam: adjanak egy telefont. A tűzoltóra is emlékszem, aki kihúzott a roncsból: vele és a kollégáival is találkoztam már azóta, tartjuk a kapcsolatot a deutschlandsbergiekkel, és mindig nagyon örülnek a találkozásnak. Nem volt káosz, rendezetten folyt a mentés, gyorsnak tűnt, de az időérzékem biztosan cserben hagyott. Mint utólag kiderült, engem könnyű sérültnek minősítettek: a felsőtestem sérült, eltört a szegycsontom, zúzódott a tüdőm, mielőtt hazahoztak Ausztriából, kiderült, hogy elrepedtek a gerinccsigolyáim és csigolyanyúlványok törtek le. A szüleim telefonon tőlem tudták meg a hírt, másnap reggel jöttek ki utánam. Három nap múlva hazakerültem: dr. Puskás Tivadar polgármester, akkori főorvos vitt haza a mentőben. Szombathelyen az intenzív, majd a gyerekosztályon voltam, onnan is hamar hazaengedtek, feküdtem, gyógy­tornász járt hozzám.

 

Éva az iskolai közösségbe először csak néhány órára ment vissza, alig tudott ülni. Azt mondja, az életben maradt utastársakkal, az áldozatok hozzátartozóival beszélgettek, keresték egymást, de talán alakulhatott volna összetartóbb, egymásról tudó közösség. Buszozott és sítáborban is járt már azóta, de máig összeszorul a gyomra, ha csak felmegy a szerpentinen a Szabó-hegyre, vagy ha egy buszon úgy ül, hogy nem látja az utat. Ezek apró dolgok, de a félelem és az emlékek örökre megmaradnak.

Dr. Heckenast Dénes

A szombathelyi dr. Heckenast Dénes is elszenvedője volt a stájerországi buszkatasztrófának, 13 évesen ő a súlyos sérültek számát gyarapította, és egyáltalán nem volt biztos a felépülése.

Dr. Heckenast Dénes, Regdony Dóra – Ákossal Fotó: Devecseri Fotó

Neki újra kellett tanulnia írni, olvasni, rajzolni, a bal szemével három évig nem látott: csak a szaruhártya-átültetés után nyerte vissza a mindkét szemmel látás képességét, azóta működik megfelelően a térlátása. Egy szem-, egy koponya- és négy plasztikai műtétet végeztek rajta, és sokáig küzdött azért, hogy meg tudja mozdítani a szemhéját, a fejét, a karjait, a lábát, hogy apró lépésekben fejlődjön a mozgása, hogy ne legyen folyamatosan helyhez kötve, ki tudjon kelni a kórházi ágyból. A fiatalember korán elhatározta, hogy orvos lesz, most a Markusovszky kórház radiológiai osztályán dolgozik rezidensként. Pályaválasztásához annak idején a grazi kórház orvosától, Reischle doktortól is kapott biztatást Dénes. Kezelőorvosa azt mondta: ne adja fel, küzdjön, hogy orvos legyen belőle, aki felnőttként majd másokon segít. Közben családot alapított, 2017 szeptemberében született meg Regdony Dóra óvodapedagógussal közös kisfiuk, Ákos, aki mostanság a legmeghatározóbb az életükben. Dénes azt mondja, továbbra sem emlékszik a balesetből sok mindenre, amnéziás lett arra az időszakra, nem jöttek elő emlékképei a tragédia napjáról és a következő időszakról. Szívesen kimegy az évfordulós megemlékezésekre, most is így tesz, ha az ideje engedi. Többször meglátogatta már január 24-én a deutschlandsbergi emlékművet, és családi körben is mindig felidézik a Deutschlandsbergben történteket, a tulajdonképpeni második születésnapját.

Ezek is érdekelhetik

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a vaol.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!

Rovatunkból ajánljuk

További hírek a témában