Líbia: káosz és kérdőjelek övezik a felkelőket

A spontán létrejött népi bizottságokból gyengén képzett, de annál lelkesebb harci egységek lettek, amelyek hangos "Allahu Akbar!" kiáltással vetették magukat a csatába Kadhafi katonái és zsoldosai ellen.

De hogy pontosan kik ezek a felkelők, és mit akarnak, az továbbra is rejtély az észak-afrikai ország belviszályába és szövevényes kapcsolati rendszereinek hálójába belekeveredett Nyugat számára. A légicsapásokat vezető szövetségesek csak kapkodják a fejüket a lázadók vezetőinek ellentmondásos céljai hallatán. A Musztafa Abdel-Dzsalíl volt igazságügyi miniszter által vezetett líbiai Átmeneti Nemzeti Tanács egyes tagjainak nevét pedig csak a kiváltságosok ismerhetik, mivel a vezetők attól félnek, hogy Kadhafi közelében élő rokonaik az ezredes bosszújának áldozataivá válhatnak. A keddi londoni Líbia-konferencián még Hillary Clinton amerikai külügyminiszter is beismerte, hogy nem sokat tud az ellenzékről.
   
Egyelőre a bengázi tanács által az átmeneti kormány miniszterelnökévé kinevezett világlátott közgazdász, Mahmúd Dzsabríl az egyetlen, akit a felkelők prezentálhatnak, ha tárgyalni akarnak. Ő jól tudja, hogyan kell bánni a nyugati diplomatákkal és politikusokkal, hiszen volt ideje gyakorolni, amikor Kadhafi rábízta Líbia gazdasági nyitásának előkészítését. Arról, hogy az új Líbia végzetévé válhat-e leendő tisztségviselőinek ilyen mértékű  összefonódása a Kadhafi-rezsimmel, még korai volna beszélni.
   
A felkelőket támogató nyugati politikusokat ennél sokkal jobban nyugtalanítják azok a jelentések, amelyek szerint a Líbiai Iszlám Harcosok Csoportjának (LIFG) néhány tagja csatlakozott a lázadókhoz. Több szélsőségest csak az utóbbi hónapban engedtek ki a börtönből a kormány és a terroristák közötti megbékélési kísérlet jegyében.
   
Az ellenzékiekre azok a videók sem vetettek túl jó fényt, amelyeket még a felkelés kezdetén hoztak nyilvánosságra, s amelyeken a lázadók külföldi zsoldosokat kínoznak meg, illetve végeznek ki. A nemzeti tanács a múlt héten sajnálatát fejezte ki "az elszigetelt esetekkel" kapcsolatban, és megígérte, hogy többé nem kerül sor ilyesmire, s minden fogoly "emberséges bánásmódban" részesül.
   
Kadhafi későbbi sorsáról is eltérnek az elképzelések. Abdel-Dzsalíl azt szeretné, ha a diktátor otthon állna bíróság elé. Mások azt követelik, hogy a líbiai vezető a Nemzetközi Büntetőbíróság (ICC) előtt feleljen tetteiért. Néhány haladó ellenzéki pedig szükség esetén lemondana az eljárásról, ha azzal ösztönözhetné Kadhafit Líbia elhagyására, és a további vérontás elkerülésére.
   
Szakértők emellett azt hangsúlyozzák, hogy az új Líbia létrehozása nem lesz sétagalopp. Az észak-afrikai országból a Kadhafi-féle népuralomnak (dzsamáhiríja) köszönhetően hiányoznak az államiság alapvető ismertetőjegyei: az alkotmány, a parlament, a pártok, a független szakszervezetek és a civilszervezetek. Líbiában pedig még az Egyiptomban és Tunéziában egyfajta stabilizáló erőként működő hadsereg sem juthat nagyobb szerephez, hiszen azt Kadhafi szándékosan meggyengítette, és saját híveit helyezte a vezető tisztségekbe. Kadhafi bukása után sem zárható ki, hogy vérbe borul az ország. Egyes törzsek és csoportosulások, amelyek Kadhafi idejében kedvezményezettek voltak, úgy érezhetik majd, hogy hátrányos helyzetbe kerültek.
   
Emellett Líbia Jemenhez hasonlóan a terrorizmus melegágyává válhat. Az iszlamista fórumokon a londoni Líbia-konferenciával egy időben a következő üzenet jelent meg: "Ez a rablók és kígyók gyülekezete az iszlám ellen irányul. A nyugati kormányok csak arra törekednek, hogy jó kapcsolatokat alakítsanak ki az ásványkincsekben gazdag országok uralkodóival, hogy aztán a vallás ellen fordítsák őket."