Választások Nagy-Britanniában: leáldozik a New Labour korszaknak?

A közvélemény-kutatási adatok ugyanis az utóbbi két évtized legszorosabb választási versenyét mutatják még a csütörtöki voksolás előtti kampány véghajrájában is. A felmérésekből becsülhető szavazatmegoszlások olyan szorosak, hogy azt sem lehet biztosra venni: lesz-e abszolút többséggel bíró győztese a XXI. század harmadik nagy-britanniai parlamenti választásának, és lesz-e olyan pártvezető, aki pénteken felkeresheti a királynőt, hogy kormányalakítási megbízást kérjen tőle.
   
Ez egyben azt is jelzi, hogy mára gyakorlatilag elpárolgott annak a nagyszabású - és csaknem másfél évtizedig nagyon sikeresnek bizonyult - politikai kísérletnek a varázsa, amely "New Labour", vagyis "Új Munkáspárt" összefoglaló néven vonult be a brit politikatörténetbe. Legalábbis számszakilag a brit baloldal tizenhárom éve kormányzó vezető erejének mutatkozik a legkisebb esélye a csütörtöki győzelemre.
   
A New Labourt a pénteken jó eséllyel elkezdődő utókor elsősorban a jelenlegi kormányfő, Gordon Brown elődjéhez, Tony Blairhez köti majd, bár Blairrel együtt Brown is a baloldalon annak idején forradalmi újdonságnak számító, modernizált Munkáspárt egyik főépítésze volt, sok más politikai kőművessel együtt.
   
Blairnek - miután 1994-ben, a kikezdhetetlen tekintélyű Labour-vezér, John Smith váratlan halála után a Labour élére választották - az első és égetően sürgős feladata az volt, hogy egyáltalán megválaszthatóvá tegye a Munkáspártot az akkor már 15 éve tartó konzervatív éra példátlan ívű magánosítási hulláma során kisrészvényessé tett tízmilliók és az üzleti szféra számára.
   
Ehhez kellett a "New Labour", amely enyhén szólva nem sokban emlékeztetett a néhai Michael Foot és más ősszocialisták által fémjelzett, az állami tulajdon elsőbbségét hirdető "régi" Munkáspártra. 
   
Blair - aki az 1980-as években még "bomlott agyak szüleményének" bélyegezte a konzervatívok privatizációs gőzhengerét - pártvezérként már gorbacsovi lendülettel szorította az oldalvonalon kívülre a szoros szakszervezeti kötődésű régi "balos" gárdát, de a legnagyobb horderejű vívmány az volt, hogy sikerült töröltetnie a pártalkotmányból az államosítást fő célként megfogalmazó záradékot.
   
Ez utóbbi volt az a lépés, amely a brit Munkáspártot az 1990-es évek végére elfogadhatóvá tette a szinte teljesen - Európában példátlan mértékben - privatizált brit gazdaság, és annak szereplői, vagyis gyakorlatilag minden kisrészvényes választópolgár számára. A "régi" Labour neve ugyanis addig - a köztulajdon elsőbbségét előíró pártalkotmánybeli záradék miatt - az államosítás és a visszaállamosítás szinonimája volt, ami a tulajdonosi társadalom kiépülése után az egyéni befektetések biztonságát tette kérdésessé.
   
A gorbacsovi peresztrojka blairi változata meghozta gyümölcsét. A "New Labour", 18 évi szakadatlan konzervatív kormányzásnak véget vetve, 1997. május 1-jén földcsuszamlásszerű választási győzelmet aratott, és az összes többi alsóházi frakció együttes létszámához képest 179 fős rekordtöbbséggel vette át a hatalmat John Major megfáradt, belső villongásoktól tépett konzervatív kabinetjétől.
   
A mutatvány - igaz, egyre kisebb, de továbbra is kényelmes alsóházi többségekkel - azóta még kétszer, 2001-ben és 2005-ben is sikerült. Ezzel Blair politikai rekorder lett, ugyanis más korábban soha nem vezette egymás után háromszor választási győzelemre a Munkáspártot.
   
Tízévi miniszterelnökség után azonban - mindenekelőtt az iraki háború rendkívüli népszerűtlensége miatt - saját pártjának is elege lett belőle, és Blairnek 2007 nyarán távoznia kellett.
   
Utódja, Gordon Brown, a miniszterelnöki posztra tíz évig egyre türelmetlenebbül váró korábbi pénzügyminiszter nyilvánvalóan nem így képzelte a váltást. Brown elhíresült arról a kérkedő és sokszor ismételt mondásáról, hogy pénzügyminiszteri vezérlete alatt a brit gazdaságban ismeretlenné vált a tory korszakokra jellemző "boom and bust", vagyis a meredek fellendülések utáni nem kevésbé meredek visszaesés állandóan ismétlődő szinuszgörbéje. Ez igaz is volt, a brit gazdaság teljesítménye a rendkívüli kedvező nemzetközi környezetben 63 negyedéven, vagyis csaknem 16 éven át folyamatosan növekedett - mígnem a növekedés 2008 második felében, Brown miniszterelnökségének első évében hirtelen le nem állt.
   
Ami ezután következett, szintén rekord volt, de olyan, amelyre Brown nem vágyott. A világgazdaságon végigsöprő pénzügyi válság másfél évig tartó, rekordhosszúságú és -mélységű recesszióba taszította Nagy-Britanniát, amely a viharból békeidőben példátlan, a hazai össztermék 12 százalékához közelítő államháztartási hiánnyal keveredett ki.
   
Mindezért természetesen nem Brown az egyszemélyi felelős - sőt a jelenlegi kormányfő válságkezelő teljesítményét pénzügyi elemzők számottevően jobbnak ítélik, mint a politikai ellenfelek -, ám a történtek legalábbis belátható időre szertefoszlatták a piac, a magántőke tévedhetetlenségének, szükségszerű önkorrekciójának és az állam mint közvetlen gazdasági szereplő feleslegességének - vagyis éppen a "New Labour" több sarkalatos ideológiai alapvetésének - mítoszát a választók körében.
   
A "New Labour" nevű kísérlet csütörtökön valószínűleg hivatalosan is lezárul; hogy mi következzék utána, arról a brit választók ítélkeznek.

Kertész Róbert