Hallgat a Perint

Patakpart. Olyan ez egy városban, mint a délutáni alvás, mint egy lány, aki nagyot szökken, hogy fölvegye a derekát átkaroló fiú lépéseinek ütemét. Patakparti sétány. Meglepetten csodáljuk, mint egy váratlan ajándékot. Mikor Samu, a vizslám először vitt ki sétálni a nyomda mögé, a Perint-partra varázsolt vidám sétányra, ahol színesen szabad és szabadon színes falfirkák idézték James Joyce szombathelyi hősét, Lipót Virágot, arra gondoltam, fölteszek egy kérdést a pataknak, és naponta várom majd rá a választ. És voltaképpen ez a várakozás - mint valami szerelem ígérete - kitölti majd az életemet.

Aztán egyik reggel Samu megállt a sétány végénél, biccentett a fejével, nézd, gondolta, és valóban furcsa volt a levágott disznófej a kerítés mellett. Máskor egy tövénél kettétört gyengécske fára hívta föl a figyelmemet, majd széttört üvegeket, megrágott cigarettavégeket, a szerelem náthájától átázott papír zsebkendőket kerülgetett. Nehéz volt azonosulni a lassú halál apró jeleivel. Kezdetben még padok is voltak, ívesek, fekete vasból hajlított karfákkal. Leülni a szélbe, vadkacsák szárnysuhanása alatt bámulni az égre rajzolt fehér csíkokat, emlékezni az életre...

Valaki szétrúgta a karfát, föltépte a lecsavarozott padot. Tegnap már hiába kerestem a sétány gyönyörűséges bútordarabját, kicsavart testtel hevert a patak medrének szélén. Lassan semmi sem maradt. Ez egy ilyen ország, itt minden jónak rossz a vége. Mintha valami törvény volna ez, amit bután és gyáván elfogadunk, ez a világ rendje, összegezzük és hazamegyünk. Aztán bambán hallgatjuk a magyarázatokat. Van, aki anarchiáról beszél, minősíthetetlen módszerekről, van, aki elkerülhetetlen reformokról, leépítésről, melynek óhatatlanul vannak áldozatai. Fa, pad, virág, mi magunk.

Vajon a patakot, ami fölött lépést váltunk, beszélgetünk, fejünket hátra hajtva a kondenzcsíkra nézünk, törünk-zúzunk, szertelenül és bután élünk, vajon a szelíd vizet kérdezte valaki?