Kiss Tibor még mindig underground zenekarnak tartja a Quimbyt

 Viharon túl, szélcsenden innen, a számára szimpatikus nyúlcsapáson. Kiss Tiborral, a Quimby együttes frontemberével beszélgettünk szombathely fellépésük apropóján.

- Zenélsz, dalszövegeket írsz, festesz. Honnan a művészi véna?

- A nagyapám nagyon fontos szereplő. Amellett, hogy iskolaigazgató, még ezüstkoszorús nótaszerző is volt Mezőfalván. Festett és hegedült, a nagymamám meg zongorázott... A nagyszüleimnél sokszor volt amolyan ereszd el a hajamat jellegű buli, ilyenkor a nagyapám kikapta a cigány kezéből a hegedűt, és az asztalon nyomta. Kicsinosította magát, hajolaj, vasalt ing, majdan pedig talicskával tolták haza, teljesen szétzúzva... És az édeasapám. Ő költészetmisszionárius Dunaújvárosban. Alapvetőan történelem-irodalom szakos tanár, de tulajdonképpen állandóan verslábak meg metaforák kolbászolnak a fejében. Amikor én születtem, nem is tudom, hogy mit szeretett volna jobbam, egy gyereket vagy egy jó metaforát... Hát így lettem én egy ilyen metafora... A zene pedig a bátyám révén jött be a panellakásba, ő nagyon szerette a 60-as 70-es évek rockzenéjét, és persze a rock and rollt. Ő szerezte be a lemezeket, ő kezdett el gitározni, és aztán ennek a hatásá- ra kezdtem el én is foglalkoz- ni valamelyest ezzel, de alapvetően képzőművésznek készültem.

- Azért még maradjunk a zenénél és a kezdeteknél, a dunaújvárosi Münnich Ferenc Gimnáziumnál.

- Alapevtően egy kis gimnáziumi zenekart csináltunk. Október névre hallgatott. A Quimby mostani tagjai közül hárman, a Mikuli Feri, a Líviusz és én már akkor együtt muzsikáltunk, hogy egy kicsit felrúgjuk ott a port, a gimnáziumban. Meg tulajdonképpen jó időtöltésnek, jó szórakozásnak tűnt, és jobban is lehetett vele csajozni. Aztán mindenki ment tovább az életben a saját pályáján, de azt azért tudtuk, hogy a muzsikálás jó dolog, és folytattuk. És nagy energiákat tettünk bele, és ez a hármas mindig egymásra talált. A basszusgitárossal Pesten évekig egy albérletben laktunk, nem közös nőnk, hanem közös, kettéfürészelt erősítőnk volt. És, amikor a Líviusz visszajött Amerikából, nyilvánvaló volt, hogy ő is beszáll. A sok együtt töltött idő összerottyantja az embereket, akik, ha már idősödnek és bölcsebbek lesznek, akkor tudatosan dolgoznak azon, hogy a jó dolgok egyben maradjanak. Mert a sok energia akár szét is feszítheti a kapcsolatokat... Mi tudatosan figyelünk egymásra.

- A zenélés mellett a képzőművészet is komoly szereppel bír az életedben, egyik nem megy a másik rovására?

- Lélekben nem gond összeegyeztetni a kettőt, időben viszont... Egyébként meg nagyon izgalmas átjárások vannak a műfajok között, szavakkal, ritmusokkal, színekkel játszani, nagyon jó. Ezzel együtt az is bennem van, hogy egyikben sem lehetek annyira tökéletes, mintha csak eggyel foglalkoznék. De én ilyen kalandozós típus vagyok, és szeretek így össze-vissza...

- Ehhez képest a Quimby mára feljött a föld alól, s undergroundból a fősodorhoz tartozó, vagyis mainstream zenekarrá lett.

- Vagy éppen az undergroundot szélesítjük... nem? A mainstreamnak mások a szabályai, jóval kiszámíthatóbb, profibb. Mi abban a fajta nyitottságban és szabadságban és kísérlezetőkedvben működünk jól, ami az undergroundra jellemző. Lehet, hogy népszerűbbek vagyunk egy átlagos underground zenekarnál, a hozzáállásunk azonban a mai napig ugyanolyan.

- Említetted a népszerűséget...

- Nem nyomja agyon a zenekart. Folyamatosan és fokozatos jutottunk el ide, nem váratlanul szakadt ránk a dolog. Közel húsz éve úgy kezdtük, hogy három ember volt a koncertünkön, és évekig boros kóla volt a gázsink, minden lépcsőfokot megjártunk, sőt, körbenyaltunk, és egyetlen emeletet sem mentünk lifttel. Szóval, volt időnk hozzászokni.

- Azért mégiscsak furcsa lehet, egyáltalán hogy viseled, hogy az ország gimnazista lányainak legalább a fele szerelmes beléd?

- Ez undorral vegyes kielégülés...  ...legalábbis az ego számára (nevet, aztán komolyra vált). Egyébként meg az az igazi, amikor az ember saját maga tud szeretni, szeretetet adni. Nekem sokkal fontosabb, hogy én tudjak szeretni vagy rajongani, engem ez tesz boldoggá... Ha megnézed, a világ sok embert szeretett, Elvistől Marilyn Monroe-ig, mégis belepusztultak a dologba, mert önmagukat nem tudták igazán szeretni. Oscar Wilde azt mondja, hogy az önszeretetünk egy életre szóló romantika. De ezt nem szabad összekeverni az egóval. Az ego szempontjából valóban speciális viszony, hogy az ember ott van a színpadon, de ha megnézzük, a nagy rajongás a koncert előtt negyedórával kezdődik, és negyedórával utána véget is ér. Három órával később már nem is vagy olyan érdekes.

- Érdekes lehet viszont, hogy nyíltan felvállalod, hogy csaknem egy évet egy rehabilitációs intézetben töltöttél. Népszerű zenészként a te példád segítséget nyújthat azoknak, akik éppen most küzdenek alkohol- vagy éppen drogproblémákkal.

- Nem vagyok az a zászlólobogtató, hogy én már túl vagyok a poklokon, aztán majd én megtérítem az embereket. Egyébként is, kemény meccs volt, és hosszú idő, szóval, nem arról van szó, hogy én milyen baromi ügyes vagyok, és egyik pillanatról a másikra tiszta lettem. Én is jártam a köreimet, mindenféle olyan úton, ami nem hozott változást, és aztán egyszer csak valami bevált. Nekem éppen egy hosszú távú terápia... De ez nehéz kérdés, mert ez is csak akkor segít, ha az emberben megszületik az egyéni döntés, hogy tényleg ki akar kerülni a dologból. Egy drogost vagy alkoholistát kívülről nem lehet lebeszélni, leszoktatni. Onnantól kezdve viszont, hogy valóban meghoztam a döntést, már mindenből tudtam tanulni, és el tudtam fogadni a segítséget. Amíg igazából nem akartam, csak úgy csináltam, s a környezetem kedvéért olyan lépéseket tettem, amelyek látványosan azt mutatták, hogy én szeretném abbahagyni, addig igazából mindenkit csak becsaptam. Másokat is, magamat is. Először dönteni kell, aztán már könnyebb.

- Az egyik dalszöveged szerint a koboldok dögkútja és a szentlélek koszorúja között van egy szimpatikus nyúlcsapás . Sikerült meg-találnod ezt a szimpatikus nyúlcsapást?

- Örökké azt remélem, hogy ezen megyek. Az ember az életében megismer szélsőségeket, és olykor nagyon messzire is elmegy, hogy megtudja: merre van az addig. Így találja meg a saját kereteit, amelyek között működni tud. Egy ideig akkor is megy, ha tudja, hogy nem érdemes, de mégis. Mert hajtja a kíváncsiság vagy a kalandvágy vagy a belső kényszer, ami miatt meg kell tapasztalni a kellemetlent, a rosszat is. És ezekből a tapasztalatokból születik az a bizonyos, nem túl széles nyúlcsapás, amin lehet menni, amin az ember jól érzi magát. Kételyek persze mindig vannak, hiszen az élet nyilván egy főpróba nélküli játék, béna is lenne, ha előre le lenne játszva vagy le lennének próbálva a jelenetek. Mert akkor mitől lenne személyes és egyéni a kaland?

- Alapevtően egy kis gimnáziumi zenekart csináltunk. Október névre hallgatott. A Quimby mostani tagjai közül hárman, a Mikuli Feri, a Líviusz és én már akkor együtt muzsikáltunk, hogy egy kicsit felrúgjuk ott a port, a gimnáziumban. Meg tulajdonképpen jó időtöltésnek, jó szórakozásnak tűnt, és jobban is lehetett vele csajozni. Aztán mindenki ment tovább az életben a saját pályáján, de azt azért tudtuk, hogy a muzsikálás jó dolog, és folytattuk. És nagy energiákat tettünk bele, és ez a hármas mindig egymásra talált. A basszusgitárossal Pesten évekig egy albérletben laktunk, nem közös nőnk, hanem közös, kettéfürészelt erősítőnk volt. És, amikor a Líviusz visszajött Amerikából, nyilvánvaló volt, hogy ő is beszáll. A sok együtt töltött idő összerottyantja az embereket, akik, ha már idősödnek és bölcsebbek lesznek, akkor tudatosan dolgoznak azon, hogy a jó dolgok egyben maradjanak. Mert a sok energia akár szét is feszítheti a kapcsolatokat... Mi tudatosan figyelünk egymásra.

- A zenélés mellett a képzőművészet is komoly szereppel bír az életedben, egyik nem megy a másik rovására?

- Lélekben nem gond összeegyeztetni a kettőt, időben viszont... Egyébként meg nagyon izgalmas átjárások vannak a műfajok között, szavakkal, ritmusokkal, színekkel játszani, nagyon jó. Ezzel együtt az is bennem van, hogy egyikben sem lehetek annyira tökéletes, mintha csak eggyel foglalkoznék. De én ilyen kalandozós típus vagyok, és szeretek így össze-vissza...

- Ehhez képest a Quimby mára feljött a föld alól, s undergroundból a fősodorhoz tartozó, vagyis mainstream zenekarrá lett.

- Vagy éppen az undergroundot szélesítjük... nem? A mainstreamnak mások a szabályai, jóval kiszámíthatóbb, profibb. Mi abban a fajta nyitottságban és szabadságban és kísérlezetőkedvben működünk jól, ami az undergroundra jellemző. Lehet, hogy népszerűbbek vagyunk egy átlagos underground zenekarnál, a hozzáállásunk azonban a mai napig ugyanolyan.

- Említetted a népszerűséget...

- Nem nyomja agyon a zenekart. Folyamatosan és fokozatos jutottunk el ide, nem váratlanul szakadt ránk a dolog. Közel húsz éve úgy kezdtük, hogy három ember volt a koncertünkön, és évekig boros kóla volt a gázsink, minden lépcsőfokot megjártunk, sőt, körbenyaltunk, és egyetlen emeletet sem mentünk lifttel. Szóval, volt időnk hozzászokni.

- Azért mégiscsak furcsa lehet, egyáltalán hogy viseled, hogy az ország gimnazista lányainak legalább a fele szerelmes beléd?

- Ez undorral vegyes kielégülés...  ...legalábbis az ego számára (nevet, aztán komolyra vált). Egyébként meg az az igazi, amikor az ember saját maga tud szeretni, szeretetet adni. Nekem sokkal fontosabb, hogy én tudjak szeretni vagy rajongani, engem ez tesz boldoggá... Ha megnézed, a világ sok embert szeretett, Elvistől Marilyn Monroe-ig, mégis belepusztultak a dologba, mert önmagukat nem tudták igazán szeretni. Oscar Wilde azt mondja, hogy az önszeretetünk egy életre szóló romantika. De ezt nem szabad összekeverni az egóval. Az ego szempontjából valóban speciális viszony, hogy az ember ott van a színpadon, de ha megnézzük, a nagy rajongás a koncert előtt negyedórával kezdődik, és negyedórával utána véget is ér. Három órával később már nem is vagy olyan érdekes.

- Érdekes lehet viszont, hogy nyíltan felvállalod, hogy csaknem egy évet egy rehabilitációs intézetben töltöttél. Népszerű zenészként a te példád segítséget nyújthat azoknak, akik éppen most küzdenek alkohol- vagy éppen drogproblémákkal.

- Nem vagyok az a zászlólobogtató, hogy én már túl vagyok a poklokon, aztán majd én megtérítem az embereket. Egyébként is, kemény meccs volt, és hosszú idő, szóval, nem arról van szó, hogy én milyen baromi ügyes vagyok, és egyik pillanatról a másikra tiszta lettem. Én is jártam a köreimet, mindenféle olyan úton, ami nem hozott változást, és aztán egyszer csak valami bevált. Nekem éppen egy hosszú távú terápia... De ez nehéz kérdés, mert ez is csak akkor segít, ha az emberben megszületik az egyéni döntés, hogy tényleg ki akar kerülni a dologból. Egy drogost vagy alkoholistát kívülről nem lehet lebeszélni, leszoktatni. Onnantól kezdve viszont, hogy valóban meghoztam a döntést, már mindenből tudtam tanulni, és el tudtam fogadni a segítséget. Amíg igazából nem akartam, csak úgy csináltam, s a környezetem kedvéért olyan lépéseket tettem, amelyek látványosan azt mutatták, hogy én szeretném abbahagyni, addig igazából mindenkit csak becsaptam. Másokat is, magamat is. Először dönteni kell, aztán már könnyebb.

- Az egyik dalszöveged szerint a koboldok dögkútja és a szentlélek koszorúja között van egy szimpatikus nyúlcsapás . Sikerült meg-találnod ezt a szimpatikus nyúlcsapást?

- Örökké azt remélem, hogy ezen megyek. Az ember az életében megismer szélsőségeket, és olykor nagyon messzire is elmegy, hogy megtudja: merre van az addig. Így találja meg a saját kereteit, amelyek között működni tud. Egy ideig akkor is megy, ha tudja, hogy nem érdemes, de mégis. Mert hajtja a kíváncsiság vagy a kalandvágy vagy a belső kényszer, ami miatt meg kell tapasztalni a kellemetlent, a rosszat is. És ezekből a tapasztalatokból születik az a bizonyos, nem túl széles nyúlcsapás, amin lehet menni, amin az ember jól érzi magát. Kételyek persze mindig vannak, hiszen az élet nyilván egy főpróba nélküli játék, béna is lenne, ha előre le lenne játszva vagy le lennének próbálva a jelenetek. Mert akkor mitől lenne személyes és egyéni a kaland?

- Alapevtően egy kis gimnáziumi zenekart csináltunk. Október névre hallgatott. A Quimby mostani tagjai közül hárman, a Mikuli Feri, a Líviusz és én már akkor együtt muzsikáltunk, hogy egy kicsit felrúgjuk ott a port, a gimnáziumban. Meg tulajdonképpen jó időtöltésnek, jó szórakozásnak tűnt, és jobban is lehetett vele csajozni. Aztán mindenki ment tovább az életben a saját pályáján, de azt azért tudtuk, hogy a muzsikálás jó dolog, és folytattuk. És nagy energiákat tettünk bele, és ez a hármas mindig egymásra talált. A basszusgitárossal Pesten évekig egy albérletben laktunk, nem közös nőnk, hanem közös, kettéfürészelt erősítőnk volt. És, amikor a Líviusz visszajött Amerikából, nyilvánvaló volt, hogy ő is beszáll. A sok együtt töltött idő összerottyantja az embereket, akik, ha már idősödnek és bölcsebbek lesznek, akkor tudatosan dolgoznak azon, hogy a jó dolgok egyben maradjanak. Mert a sok energia akár szét is feszítheti a kapcsolatokat... Mi tudatosan figyelünk egymásra.

- A zenélés mellett a képzőművészet is komoly szereppel bír az életedben, egyik nem megy a másik rovására?

- Lélekben nem gond összeegyeztetni a kettőt, időben viszont... Egyébként meg nagyon izgalmas átjárások vannak a műfajok között, szavakkal, ritmusokkal, színekkel játszani, nagyon jó. Ezzel együtt az is bennem van, hogy egyikben sem lehetek annyira tökéletes, mintha csak eggyel foglalkoznék. De én ilyen kalandozós típus vagyok, és szeretek így össze-vissza...

- Ehhez képest a Quimby mára feljött a föld alól, s undergroundból a fősodorhoz tartozó, vagyis mainstream zenekarrá lett.

- Vagy éppen az undergroundot szélesítjük... nem? A mainstreamnak mások a szabályai, jóval kiszámíthatóbb, profibb. Mi abban a fajta nyitottságban és szabadságban és kísérlezetőkedvben működünk jól, ami az undergroundra jellemző. Lehet, hogy népszerűbbek vagyunk egy átlagos underground zenekarnál, a hozzáállásunk azonban a mai napig ugyanolyan.

- Említetted a népszerűséget...

- Nem nyomja agyon a zenekart. Folyamatosan és fokozatos jutottunk el ide, nem váratlanul szakadt ránk a dolog. Közel húsz éve úgy kezdtük, hogy három ember volt a koncertünkön, és évekig boros kóla volt a gázsink, minden lépcsőfokot megjártunk, sőt, körbenyaltunk, és egyetlen emeletet sem mentünk lifttel. Szóval, volt időnk hozzászokni.

- Azért mégiscsak furcsa lehet, egyáltalán hogy viseled, hogy az ország gimnazista lányainak legalább a fele szerelmes beléd?

- Ez undorral vegyes kielégülés...  ...legalábbis az ego számára (nevet, aztán komolyra vált). Egyébként meg az az igazi, amikor az ember saját maga tud szeretni, szeretetet adni. Nekem sokkal fontosabb, hogy én tudjak szeretni vagy rajongani, engem ez tesz boldoggá... Ha megnézed, a világ sok embert szeretett, Elvistől Marilyn Monroe-ig, mégis belepusztultak a dologba, mert önmagukat nem tudták igazán szeretni. Oscar Wilde azt mondja, hogy az önszeretetünk egy életre szóló romantika. De ezt nem szabad összekeverni az egóval. Az ego szempontjából valóban speciális viszony, hogy az ember ott van a színpadon, de ha megnézzük, a nagy rajongás a koncert előtt negyedórával kezdődik, és negyedórával utána véget is ér. Három órával később már nem is vagy olyan érdekes.

- Érdekes lehet viszont, hogy nyíltan felvállalod, hogy csaknem egy évet egy rehabilitációs intézetben töltöttél. Népszerű zenészként a te példád segítséget nyújthat azoknak, akik éppen most küzdenek alkohol- vagy éppen drogproblémákkal.

- Nem vagyok az a zászlólobogtató, hogy én már túl vagyok a poklokon, aztán majd én megtérítem az embereket. Egyébként is, kemény meccs volt, és hosszú idő, szóval, nem arról van szó, hogy én milyen baromi ügyes vagyok, és egyik pillanatról a másikra tiszta lettem. Én is jártam a köreimet, mindenféle olyan úton, ami nem hozott változást, és aztán egyszer csak valami bevált. Nekem éppen egy hosszú távú terápia... De ez nehéz kérdés, mert ez is csak akkor segít, ha az emberben megszületik az egyéni döntés, hogy tényleg ki akar kerülni a dologból. Egy drogost vagy alkoholistát kívülről nem lehet lebeszélni, leszoktatni. Onnantól kezdve viszont, hogy valóban meghoztam a döntést, már mindenből tudtam tanulni, és el tudtam fogadni a segítséget. Amíg igazából nem akartam, csak úgy csináltam, s a környezetem kedvéért olyan lépéseket tettem, amelyek látványosan azt mutatták, hogy én szeretném abbahagyni, addig igazából mindenkit csak becsaptam. Másokat is, magamat is. Először dönteni kell, aztán már könnyebb.

- Az egyik dalszöveged szerint a koboldok dögkútja és a szentlélek koszorúja között van egy szimpatikus nyúlcsapás . Sikerült meg-találnod ezt a szimpatikus nyúlcsapást?

- Örökké azt remélem, hogy ezen megyek. Az ember az életében megismer szélsőségeket, és olykor nagyon messzire is elmegy, hogy megtudja: merre van az addig. Így találja meg a saját kereteit, amelyek között működni tud. Egy ideig akkor is megy, ha tudja, hogy nem érdemes, de mégis. Mert hajtja a kíváncsiság vagy a kalandvágy vagy a belső kényszer, ami miatt meg kell tapasztalni a kellemetlent, a rosszat is. És ezekből a tapasztalatokból születik az a bizonyos, nem túl széles nyúlcsapás, amin lehet menni, amin az ember jól érzi magát. Kételyek persze mindig vannak, hiszen az élet nyilván egy főpróba nélküli játék, béna is lenne, ha előre le lenne játszva vagy le lennének próbálva a jelenetek. Mert akkor mitől lenne személyes és egyéni a kaland?

- Alapevtően egy kis gimnáziumi zenekart csináltunk. Október névre hallgatott. A Quimby mostani tagjai közül hárman, a Mikuli Feri, a Líviusz és én már akkor együtt muzsikáltunk, hogy egy kicsit felrúgjuk ott a port, a gimnáziumban. Meg tulajdonképpen jó időtöltésnek, jó szórakozásnak tűnt, és jobban is lehetett vele csajozni. Aztán mindenki ment tovább az életben a saját pályáján, de azt azért tudtuk, hogy a muzsikálás jó dolog, és folytattuk. És nagy energiákat tettünk bele, és ez a hármas mindig egymásra talált. A basszusgitárossal Pesten évekig egy albérletben laktunk, nem közös nőnk, hanem közös, kettéfürészelt erősítőnk volt. És, amikor a Líviusz visszajött Amerikából, nyilvánvaló volt, hogy ő is beszáll. A sok együtt töltött idő összerottyantja az embereket, akik, ha már idősödnek és bölcsebbek lesznek, akkor tudatosan dolgoznak azon, hogy a jó dolgok egyben maradjanak. Mert a sok energia akár szét is feszítheti a kapcsolatokat... Mi tudatosan figyelünk egymásra.

- A zenélés mellett a képzőművészet is komoly szereppel bír az életedben, egyik nem megy a másik rovására?

- Lélekben nem gond összeegyeztetni a kettőt, időben viszont... Egyébként meg nagyon izgalmas átjárások vannak a műfajok között, szavakkal, ritmusokkal, színekkel játszani, nagyon jó. Ezzel együtt az is bennem van, hogy egyikben sem lehetek annyira tökéletes, mintha csak eggyel foglalkoznék. De én ilyen kalandozós típus vagyok, és szeretek így össze-vissza...

- Ehhez képest a Quimby mára feljött a föld alól, s undergroundból a fősodorhoz tartozó, vagyis mainstream zenekarrá lett.

- Vagy éppen az undergroundot szélesítjük... nem? A mainstreamnak mások a szabályai, jóval kiszámíthatóbb, profibb. Mi abban a fajta nyitottságban és szabadságban és kísérlezetőkedvben működünk jól, ami az undergroundra jellemző. Lehet, hogy népszerűbbek vagyunk egy átlagos underground zenekarnál, a hozzáállásunk azonban a mai napig ugyanolyan.

- Említetted a népszerűséget...

- Nem nyomja agyon a zenekart. Folyamatosan és fokozatos jutottunk el ide, nem váratlanul szakadt ránk a dolog. Közel húsz éve úgy kezdtük, hogy három ember volt a koncertünkön, és évekig boros kóla volt a gázsink, minden lépcsőfokot megjártunk, sőt, körbenyaltunk, és egyetlen emeletet sem mentünk lifttel. Szóval, volt időnk hozzászokni.

- Azért mégiscsak furcsa lehet, egyáltalán hogy viseled, hogy az ország gimnazista lányainak legalább a fele szerelmes beléd?

- Ez undorral vegyes kielégülés...  ...legalábbis az ego számára (nevet, aztán komolyra vált). Egyébként meg az az igazi, amikor az ember saját maga tud szeretni, szeretetet adni. Nekem sokkal fontosabb, hogy én tudjak szeretni vagy rajongani, engem ez tesz boldoggá... Ha megnézed, a világ sok embert szeretett, Elvistől Marilyn Monroe-ig, mégis belepusztultak a dologba, mert önmagukat nem tudták igazán szeretni. Oscar Wilde azt mondja, hogy az önszeretetünk egy életre szóló romantika. De ezt nem szabad összekeverni az egóval. Az ego szempontjából valóban speciális viszony, hogy az ember ott van a színpadon, de ha megnézzük, a nagy rajongás a koncert előtt negyedórával kezdődik, és negyedórával utána véget is ér. Három órával később már nem is vagy olyan érdekes.

- Érdekes lehet viszont, hogy nyíltan felvállalod, hogy csaknem egy évet egy rehabilitációs intézetben töltöttél. Népszerű zenészként a te példád segítséget nyújthat azoknak, akik éppen most küzdenek alkohol- vagy éppen drogproblémákkal.

- Nem vagyok az a zászlólobogtató, hogy én már túl vagyok a poklokon, aztán majd én megtérítem az embereket. Egyébként is, kemény meccs volt, és hosszú idő, szóval, nem arról van szó, hogy én milyen baromi ügyes vagyok, és egyik pillanatról a másikra tiszta lettem. Én is jártam a köreimet, mindenféle olyan úton, ami nem hozott változást, és aztán egyszer csak valami bevált. Nekem éppen egy hosszú távú terápia... De ez nehéz kérdés, mert ez is csak akkor segít, ha az emberben megszületik az egyéni döntés, hogy tényleg ki akar kerülni a dologból. Egy drogost vagy alkoholistát kívülről nem lehet lebeszélni, leszoktatni. Onnantól kezdve viszont, hogy valóban meghoztam a döntést, már mindenből tudtam tanulni, és el tudtam fogadni a segítséget. Amíg igazából nem akartam, csak úgy csináltam, s a környezetem kedvéért olyan lépéseket tettem, amelyek látványosan azt mutatták, hogy én szeretném abbahagyni, addig igazából mindenkit csak becsaptam. Másokat is, magamat is. Először dönteni kell, aztán már könnyebb.

- Az egyik dalszöveged szerint a koboldok dögkútja és a szentlélek koszorúja között van egy szimpatikus nyúlcsapás . Sikerült meg-találnod ezt a szimpatikus nyúlcsapást?

- Örökké azt remélem, hogy ezen megyek. Az ember az életében megismer szélsőségeket, és olykor nagyon messzire is elmegy, hogy megtudja: merre van az addig. Így találja meg a saját kereteit, amelyek között működni tud. Egy ideig akkor is megy, ha tudja, hogy nem érdemes, de mégis. Mert hajtja a kíváncsiság vagy a kalandvágy vagy a belső kényszer, ami miatt meg kell tapasztalni a kellemetlent, a rosszat is. És ezekből a tapasztalatokból születik az a bizonyos, nem túl széles nyúlcsapás, amin lehet menni, amin az ember jól érzi magát. Kételyek persze mindig vannak, hiszen az élet nyilván egy főpróba nélküli játék, béna is lenne, ha előre le lenne játszva vagy le lennének próbálva a jelenetek. Mert akkor mitől lenne személyes és egyéni a kaland?

- Alapevtően egy kis gimnáziumi zenekart csináltunk. Október névre hallgatott. A Quimby mostani tagjai közül hárman, a Mikuli Feri, a Líviusz és én már akkor együtt muzsikáltunk, hogy egy kicsit felrúgjuk ott a port, a gimnáziumban. Meg tulajdonképpen jó időtöltésnek, jó szórakozásnak tűnt, és jobban is lehetett vele csajozni. Aztán mindenki ment tovább az életben a saját pályáján, de azt azért tudtuk, hogy a muzsikálás jó dolog, és folytattuk. És nagy energiákat tettünk bele, és ez a hármas mindig egymásra talált. A basszusgitárossal Pesten évekig egy albérletben laktunk, nem közös nőnk, hanem közös, kettéfürészelt erősítőnk volt. És, amikor a Líviusz visszajött Amerikából, nyilvánvaló volt, hogy ő is beszáll. A sok együtt töltött idő összerottyantja az embereket, akik, ha már idősödnek és bölcsebbek lesznek, akkor tudatosan dolgoznak azon, hogy a jó dolgok egyben maradjanak. Mert a sok energia akár szét is feszítheti a kapcsolatokat... Mi tudatosan figyelünk egymásra.

- A zenélés mellett a képzőművészet is komoly szereppel bír az életedben, egyik nem megy a másik rovására?

- Lélekben nem gond összeegyeztetni a kettőt, időben viszont... Egyébként meg nagyon izgalmas átjárások vannak a műfajok között, szavakkal, ritmusokkal, színekkel játszani, nagyon jó. Ezzel együtt az is bennem van, hogy egyikben sem lehetek annyira tökéletes, mintha csak eggyel foglalkoznék. De én ilyen kalandozós típus vagyok, és szeretek így össze-vissza...

- Ehhez képest a Quimby mára feljött a föld alól, s undergroundból a fősodorhoz tartozó, vagyis mainstream zenekarrá lett.

- Vagy éppen az undergroundot szélesítjük... nem? A mainstreamnak mások a szabályai, jóval kiszámíthatóbb, profibb. Mi abban a fajta nyitottságban és szabadságban és kísérlezetőkedvben működünk jól, ami az undergroundra jellemző. Lehet, hogy népszerűbbek vagyunk egy átlagos underground zenekarnál, a hozzáállásunk azonban a mai napig ugyanolyan.

- Említetted a népszerűséget...

- Nem nyomja agyon a zenekart. Folyamatosan és fokozatos jutottunk el ide, nem váratlanul szakadt ránk a dolog. Közel húsz éve úgy kezdtük, hogy három ember volt a koncertünkön, és évekig boros kóla volt a gázsink, minden lépcsőfokot megjártunk, sőt, körbenyaltunk, és egyetlen emeletet sem mentünk lifttel. Szóval, volt időnk hozzászokni.

- Azért mégiscsak furcsa lehet, egyáltalán hogy viseled, hogy az ország gimnazista lányainak legalább a fele szerelmes beléd?

- Ez undorral vegyes kielégülés...  ...legalábbis az ego számára (nevet, aztán komolyra vált). Egyébként meg az az igazi, amikor az ember saját maga tud szeretni, szeretetet adni. Nekem sokkal fontosabb, hogy én tudjak szeretni vagy rajongani, engem ez tesz boldoggá... Ha megnézed, a világ sok embert szeretett, Elvistől Marilyn Monroe-ig, mégis belepusztultak a dologba, mert önmagukat nem tudták igazán szeretni. Oscar Wilde azt mondja, hogy az önszeretetünk egy életre szóló romantika. De ezt nem szabad összekeverni az egóval. Az ego szempontjából valóban speciális viszony, hogy az ember ott van a színpadon, de ha megnézzük, a nagy rajongás a koncert előtt negyedórával kezdődik, és negyedórával utána véget is ér. Három órával később már nem is vagy olyan érdekes.

- Érdekes lehet viszont, hogy nyíltan felvállalod, hogy csaknem egy évet egy rehabilitációs intézetben töltöttél. Népszerű zenészként a te példád segítséget nyújthat azoknak, akik éppen most küzdenek alkohol- vagy éppen drogproblémákkal.

- Nem vagyok az a zászlólobogtató, hogy én már túl vagyok a poklokon, aztán majd én megtérítem az embereket. Egyébként is, kemény meccs volt, és hosszú idő, szóval, nem arról van szó, hogy én milyen baromi ügyes vagyok, és egyik pillanatról a másikra tiszta lettem. Én is jártam a köreimet, mindenféle olyan úton, ami nem hozott változást, és aztán egyszer csak valami bevált. Nekem éppen egy hosszú távú terápia... De ez nehéz kérdés, mert ez is csak akkor segít, ha az emberben megszületik az egyéni döntés, hogy tényleg ki akar kerülni a dologból. Egy drogost vagy alkoholistát kívülről nem lehet lebeszélni, leszoktatni. Onnantól kezdve viszont, hogy valóban meghoztam a döntést, már mindenből tudtam tanulni, és el tudtam fogadni a segítséget. Amíg igazából nem akartam, csak úgy csináltam, s a környezetem kedvéért olyan lépéseket tettem, amelyek látványosan azt mutatták, hogy én szeretném abbahagyni, addig igazából mindenkit csak becsaptam. Másokat is, magamat is. Először dönteni kell, aztán már könnyebb.

- Az egyik dalszöveged szerint a koboldok dögkútja és a szentlélek koszorúja között van egy szimpatikus nyúlcsapás . Sikerült meg-találnod ezt a szimpatikus nyúlcsapást?

- Örökké azt remélem, hogy ezen megyek. Az ember az életében megismer szélsőségeket, és olykor nagyon messzire is elmegy, hogy megtudja: merre van az addig. Így találja meg a saját kereteit, amelyek között működni tud. Egy ideig akkor is megy, ha tudja, hogy nem érdemes, de mégis. Mert hajtja a kíváncsiság vagy a kalandvágy vagy a belső kényszer, ami miatt meg kell tapasztalni a kellemetlent, a rosszat is. És ezekből a tapasztalatokból születik az a bizonyos, nem túl széles nyúlcsapás, amin lehet menni, amin az ember jól érzi magát. Kételyek persze mindig vannak, hiszen az élet nyilván egy főpróba nélküli játék, béna is lenne, ha előre le lenne játszva vagy le lennének próbálva a jelenetek. Mert akkor mitől lenne személyes és egyéni a kaland?

- A zenélés mellett a képzőművészet is komoly szereppel bír az életedben, egyik nem megy a másik rovására?

- Lélekben nem gond összeegyeztetni a kettőt, időben viszont... Egyébként meg nagyon izgalmas átjárások vannak a műfajok között, szavakkal, ritmusokkal, színekkel játszani, nagyon jó. Ezzel együtt az is bennem van, hogy egyikben sem lehetek annyira tökéletes, mintha csak eggyel foglalkoznék. De én ilyen kalandozós típus vagyok, és szeretek így össze-vissza...

- Ehhez képest a Quimby mára feljött a föld alól, s undergroundból a fősodorhoz tartozó, vagyis mainstream zenekarrá lett.

- Vagy éppen az undergroundot szélesítjük... nem? A mainstreamnak mások a szabályai, jóval kiszámíthatóbb, profibb. Mi abban a fajta nyitottságban és szabadságban és kísérlezetőkedvben működünk jól, ami az undergroundra jellemző. Lehet, hogy népszerűbbek vagyunk egy átlagos underground zenekarnál, a hozzáállásunk azonban a mai napig ugyanolyan.

- Említetted a népszerűséget...

- Nem nyomja agyon a zenekart. Folyamatosan és fokozatos jutottunk el ide, nem váratlanul szakadt ránk a dolog. Közel húsz éve úgy kezdtük, hogy három ember volt a koncertünkön, és évekig boros kóla volt a gázsink, minden lépcsőfokot megjártunk, sőt, körbenyaltunk, és egyetlen emeletet sem mentünk lifttel. Szóval, volt időnk hozzászokni.

- Azért mégiscsak furcsa lehet, egyáltalán hogy viseled, hogy az ország gimnazista lányainak legalább a fele szerelmes beléd?

- Ez undorral vegyes kielégülés...  ...legalábbis az ego számára (nevet, aztán komolyra vált). Egyébként meg az az igazi, amikor az ember saját maga tud szeretni, szeretetet adni. Nekem sokkal fontosabb, hogy én tudjak szeretni vagy rajongani, engem ez tesz boldoggá... Ha megnézed, a világ sok embert szeretett, Elvistől Marilyn Monroe-ig, mégis belepusztultak a dologba, mert önmagukat nem tudták igazán szeretni. Oscar Wilde azt mondja, hogy az önszeretetünk egy életre szóló romantika. De ezt nem szabad összekeverni az egóval. Az ego szempontjából valóban speciális viszony, hogy az ember ott van a színpadon, de ha megnézzük, a nagy rajongás a koncert előtt negyedórával kezdődik, és negyedórával utána véget is ér. Három órával később már nem is vagy olyan érdekes.

- Érdekes lehet viszont, hogy nyíltan felvállalod, hogy csaknem egy évet egy rehabilitációs intézetben töltöttél. Népszerű zenészként a te példád segítséget nyújthat azoknak, akik éppen most küzdenek alkohol- vagy éppen drogproblémákkal.

- Nem vagyok az a zászlólobogtató, hogy én már túl vagyok a poklokon, aztán majd én megtérítem az embereket. Egyébként is, kemény meccs volt, és hosszú idő, szóval, nem arról van szó, hogy én milyen baromi ügyes vagyok, és egyik pillanatról a másikra tiszta lettem. Én is jártam a köreimet, mindenféle olyan úton, ami nem hozott változást, és aztán egyszer csak valami bevált. Nekem éppen egy hosszú távú terápia... De ez nehéz kérdés, mert ez is csak akkor segít, ha az emberben megszületik az egyéni döntés, hogy tényleg ki akar kerülni a dologból. Egy drogost vagy alkoholistát kívülről nem lehet lebeszélni, leszoktatni. Onnantól kezdve viszont, hogy valóban meghoztam a döntést, már mindenből tudtam tanulni, és el tudtam fogadni a segítséget. Amíg igazából nem akartam, csak úgy csináltam, s a környezetem kedvéért olyan lépéseket tettem, amelyek látványosan azt mutatták, hogy én szeretném abbahagyni, addig igazából mindenkit csak becsaptam. Másokat is, magamat is. Először dönteni kell, aztán már könnyebb.

- Az egyik dalszöveged szerint a koboldok dögkútja és a szentlélek koszorúja között van egy szimpatikus nyúlcsapás . Sikerült meg-találnod ezt a szimpatikus nyúlcsapást?

- Örökké azt remélem, hogy ezen megyek. Az ember az életében megismer szélsőségeket, és olykor nagyon messzire is elmegy, hogy megtudja: merre van az addig. Így találja meg a saját kereteit, amelyek között működni tud. Egy ideig akkor is megy, ha tudja, hogy nem érdemes, de mégis. Mert hajtja a kíváncsiság vagy a kalandvágy vagy a belső kényszer, ami miatt meg kell tapasztalni a kellemetlent, a rosszat is. És ezekből a tapasztalatokból születik az a bizonyos, nem túl széles nyúlcsapás, amin lehet menni, amin az ember jól érzi magát. Kételyek persze mindig vannak, hiszen az élet nyilván egy főpróba nélküli játék, béna is lenne, ha előre le lenne játszva vagy le lennének próbálva a jelenetek. Mert akkor mitől lenne személyes és egyéni a kaland?

- A zenélés mellett a képzőművészet is komoly szereppel bír az életedben, egyik nem megy a másik rovására?

- Lélekben nem gond összeegyeztetni a kettőt, időben viszont... Egyébként meg nagyon izgalmas átjárások vannak a műfajok között, szavakkal, ritmusokkal, színekkel játszani, nagyon jó. Ezzel együtt az is bennem van, hogy egyikben sem lehetek annyira tökéletes, mintha csak eggyel foglalkoznék. De én ilyen kalandozós típus vagyok, és szeretek így össze-vissza...

- Ehhez képest a Quimby mára feljött a föld alól, s undergroundból a fősodorhoz tartozó, vagyis mainstream zenekarrá lett.

- Vagy éppen az undergroundot szélesítjük... nem? A mainstreamnak mások a szabályai, jóval kiszámíthatóbb, profibb. Mi abban a fajta nyitottságban és szabadságban és kísérlezetőkedvben működünk jól, ami az undergroundra jellemző. Lehet, hogy népszerűbbek vagyunk egy átlagos underground zenekarnál, a hozzáállásunk azonban a mai napig ugyanolyan.

- Említetted a népszerűséget...

- Nem nyomja agyon a zenekart. Folyamatosan és fokozatos jutottunk el ide, nem váratlanul szakadt ránk a dolog. Közel húsz éve úgy kezdtük, hogy három ember volt a koncertünkön, és évekig boros kóla volt a gázsink, minden lépcsőfokot megjártunk, sőt, körbenyaltunk, és egyetlen emeletet sem mentünk lifttel. Szóval, volt időnk hozzászokni.

- Azért mégiscsak furcsa lehet, egyáltalán hogy viseled, hogy az ország gimnazista lányainak legalább a fele szerelmes beléd?

- Ez undorral vegyes kielégülés...  ...legalábbis az ego számára (nevet, aztán komolyra vált). Egyébként meg az az igazi, amikor az ember saját maga tud szeretni, szeretetet adni. Nekem sokkal fontosabb, hogy én tudjak szeretni vagy rajongani, engem ez tesz boldoggá... Ha megnézed, a világ sok embert szeretett, Elvistől Marilyn Monroe-ig, mégis belepusztultak a dologba, mert önmagukat nem tudták igazán szeretni. Oscar Wilde azt mondja, hogy az önszeretetünk egy életre szóló romantika. De ezt nem szabad összekeverni az egóval. Az ego szempontjából valóban speciális viszony, hogy az ember ott van a színpadon, de ha megnézzük, a nagy rajongás a koncert előtt negyedórával kezdődik, és negyedórával utána véget is ér. Három órával később már nem is vagy olyan érdekes.

- Érdekes lehet viszont, hogy nyíltan felvállalod, hogy csaknem egy évet egy rehabilitációs intézetben töltöttél. Népszerű zenészként a te példád segítséget nyújthat azoknak, akik éppen most küzdenek alkohol- vagy éppen drogproblémákkal.

- Nem vagyok az a zászlólobogtató, hogy én már túl vagyok a poklokon, aztán majd én megtérítem az embereket. Egyébként is, kemény meccs volt, és hosszú idő, szóval, nem arról van szó, hogy én milyen baromi ügyes vagyok, és egyik pillanatról a másikra tiszta lettem. Én is jártam a köreimet, mindenféle olyan úton, ami nem hozott változást, és aztán egyszer csak valami bevált. Nekem éppen egy hosszú távú terápia... De ez nehéz kérdés, mert ez is csak akkor segít, ha az emberben megszületik az egyéni döntés, hogy tényleg ki akar kerülni a dologból. Egy drogost vagy alkoholistát kívülről nem lehet lebeszélni, leszoktatni. Onnantól kezdve viszont, hogy valóban meghoztam a döntést, már mindenből tudtam tanulni, és el tudtam fogadni a segítséget. Amíg igazából nem akartam, csak úgy csináltam, s a környezetem kedvéért olyan lépéseket tettem, amelyek látványosan azt mutatták, hogy én szeretném abbahagyni, addig igazából mindenkit csak becsaptam. Másokat is, magamat is. Először dönteni kell, aztán már könnyebb.

- Az egyik dalszöveged szerint a koboldok dögkútja és a szentlélek koszorúja között van egy szimpatikus nyúlcsapás . Sikerült meg-találnod ezt a szimpatikus nyúlcsapást?

- Örökké azt remélem, hogy ezen megyek. Az ember az életében megismer szélsőségeket, és olykor nagyon messzire is elmegy, hogy megtudja: merre van az addig. Így találja meg a saját kereteit, amelyek között működni tud. Egy ideig akkor is megy, ha tudja, hogy nem érdemes, de mégis. Mert hajtja a kíváncsiság vagy a kalandvágy vagy a belső kényszer, ami miatt meg kell tapasztalni a kellemetlent, a rosszat is. És ezekből a tapasztalatokból születik az a bizonyos, nem túl széles nyúlcsapás, amin lehet menni, amin az ember jól érzi magát. Kételyek persze mindig vannak, hiszen az élet nyilván egy főpróba nélküli játék, béna is lenne, ha előre le lenne játszva vagy le lennének próbálva a jelenetek. Mert akkor mitől lenne személyes és egyéni a kaland?

- A zenélés mellett a képzőművészet is komoly szereppel bír az életedben, egyik nem megy a másik rovására?

- Lélekben nem gond összeegyeztetni a kettőt, időben viszont... Egyébként meg nagyon izgalmas átjárások vannak a műfajok között, szavakkal, ritmusokkal, színekkel játszani, nagyon jó. Ezzel együtt az is bennem van, hogy egyikben sem lehetek annyira tökéletes, mintha csak eggyel foglalkoznék. De én ilyen kalandozós típus vagyok, és szeretek így össze-vissza...

- Ehhez képest a Quimby mára feljött a föld alól, s undergroundból a fősodorhoz tartozó, vagyis mainstream zenekarrá lett.

- Vagy éppen az undergroundot szélesítjük... nem? A mainstreamnak mások a szabályai, jóval kiszámíthatóbb, profibb. Mi abban a fajta nyitottságban és szabadságban és kísérlezetőkedvben működünk jól, ami az undergroundra jellemző. Lehet, hogy népszerűbbek vagyunk egy átlagos underground zenekarnál, a hozzáállásunk azonban a mai napig ugyanolyan.

- Említetted a népszerűséget...

- Nem nyomja agyon a zenekart. Folyamatosan és fokozatos jutottunk el ide, nem váratlanul szakadt ránk a dolog. Közel húsz éve úgy kezdtük, hogy három ember volt a koncertünkön, és évekig boros kóla volt a gázsink, minden lépcsőfokot megjártunk, sőt, körbenyaltunk, és egyetlen emeletet sem mentünk lifttel. Szóval, volt időnk hozzászokni.

- Azért mégiscsak furcsa lehet, egyáltalán hogy viseled, hogy az ország gimnazista lányainak legalább a fele szerelmes beléd?

- Ez undorral vegyes kielégülés...  ...legalábbis az ego számára (nevet, aztán komolyra vált). Egyébként meg az az igazi, amikor az ember saját maga tud szeretni, szeretetet adni. Nekem sokkal fontosabb, hogy én tudjak szeretni vagy rajongani, engem ez tesz boldoggá... Ha megnézed, a világ sok embert szeretett, Elvistől Marilyn Monroe-ig, mégis belepusztultak a dologba, mert önmagukat nem tudták igazán szeretni. Oscar Wilde azt mondja, hogy az önszeretetünk egy életre szóló romantika. De ezt nem szabad összekeverni az egóval. Az ego szempontjából valóban speciális viszony, hogy az ember ott van a színpadon, de ha megnézzük, a nagy rajongás a koncert előtt negyedórával kezdődik, és negyedórával utána véget is ér. Három órával később már nem is vagy olyan érdekes.

- Érdekes lehet viszont, hogy nyíltan felvállalod, hogy csaknem egy évet egy rehabilitációs intézetben töltöttél. Népszerű zenészként a te példád segítséget nyújthat azoknak, akik éppen most küzdenek alkohol- vagy éppen drogproblémákkal.

- Nem vagyok az a zászlólobogtató, hogy én már túl vagyok a poklokon, aztán majd én megtérítem az embereket. Egyébként is, kemény meccs volt, és hosszú idő, szóval, nem arról van szó, hogy én milyen baromi ügyes vagyok, és egyik pillanatról a másikra tiszta lettem. Én is jártam a köreimet, mindenféle olyan úton, ami nem hozott változást, és aztán egyszer csak valami bevált. Nekem éppen egy hosszú távú terápia... De ez nehéz kérdés, mert ez is csak akkor segít, ha az emberben megszületik az egyéni döntés, hogy tényleg ki akar kerülni a dologból. Egy drogost vagy alkoholistát kívülről nem lehet lebeszélni, leszoktatni. Onnantól kezdve viszont, hogy valóban meghoztam a döntést, már mindenből tudtam tanulni, és el tudtam fogadni a segítséget. Amíg igazából nem akartam, csak úgy csináltam, s a környezetem kedvéért olyan lépéseket tettem, amelyek látványosan azt mutatták, hogy én szeretném abbahagyni, addig igazából mindenkit csak becsaptam. Másokat is, magamat is. Először dönteni kell, aztán már könnyebb.

- Az egyik dalszöveged szerint a koboldok dögkútja és a szentlélek koszorúja között van egy szimpatikus nyúlcsapás . Sikerült meg-találnod ezt a szimpatikus nyúlcsapást?

- Örökké azt remélem, hogy ezen megyek. Az ember az életében megismer szélsőségeket, és olykor nagyon messzire is elmegy, hogy megtudja: merre van az addig. Így találja meg a saját kereteit, amelyek között működni tud. Egy ideig akkor is megy, ha tudja, hogy nem érdemes, de mégis. Mert hajtja a kíváncsiság vagy a kalandvágy vagy a belső kényszer, ami miatt meg kell tapasztalni a kellemetlent, a rosszat is. És ezekből a tapasztalatokból születik az a bizonyos, nem túl széles nyúlcsapás, amin lehet menni, amin az ember jól érzi magát. Kételyek persze mindig vannak, hiszen az élet nyilván egy főpróba nélküli játék, béna is lenne, ha előre le lenne játszva vagy le lennének próbálva a jelenetek. Mert akkor mitől lenne személyes és egyéni a kaland?

- A zenélés mellett a képzőművészet is komoly szereppel bír az életedben, egyik nem megy a másik rovására?

- Lélekben nem gond összeegyeztetni a kettőt, időben viszont... Egyébként meg nagyon izgalmas átjárások vannak a műfajok között, szavakkal, ritmusokkal, színekkel játszani, nagyon jó. Ezzel együtt az is bennem van, hogy egyikben sem lehetek annyira tökéletes, mintha csak eggyel foglalkoznék. De én ilyen kalandozós típus vagyok, és szeretek így össze-vissza...

- Ehhez képest a Quimby mára feljött a föld alól, s undergroundból a fősodorhoz tartozó, vagyis mainstream zenekarrá lett.

- Vagy éppen az undergroundot szélesítjük... nem? A mainstreamnak mások a szabályai, jóval kiszámíthatóbb, profibb. Mi abban a fajta nyitottságban és szabadságban és kísérlezetőkedvben működünk jól, ami az undergroundra jellemző. Lehet, hogy népszerűbbek vagyunk egy átlagos underground zenekarnál, a hozzáállásunk azonban a mai napig ugyanolyan.

- Említetted a népszerűséget...

- Nem nyomja agyon a zenekart. Folyamatosan és fokozatos jutottunk el ide, nem váratlanul szakadt ránk a dolog. Közel húsz éve úgy kezdtük, hogy három ember volt a koncertünkön, és évekig boros kóla volt a gázsink, minden lépcsőfokot megjártunk, sőt, körbenyaltunk, és egyetlen emeletet sem mentünk lifttel. Szóval, volt időnk hozzászokni.

- Azért mégiscsak furcsa lehet, egyáltalán hogy viseled, hogy az ország gimnazista lányainak legalább a fele szerelmes beléd?

- Ez undorral vegyes kielégülés...  ...legalábbis az ego számára (nevet, aztán komolyra vált). Egyébként meg az az igazi, amikor az ember saját maga tud szeretni, szeretetet adni. Nekem sokkal fontosabb, hogy én tudjak szeretni vagy rajongani, engem ez tesz boldoggá... Ha megnézed, a világ sok embert szeretett, Elvistől Marilyn Monroe-ig, mégis belepusztultak a dologba, mert önmagukat nem tudták igazán szeretni. Oscar Wilde azt mondja, hogy az önszeretetünk egy életre szóló romantika. De ezt nem szabad összekeverni az egóval. Az ego szempontjából valóban speciális viszony, hogy az ember ott van a színpadon, de ha megnézzük, a nagy rajongás a koncert előtt negyedórával kezdődik, és negyedórával utána véget is ér. Három órával később már nem is vagy olyan érdekes.

- Érdekes lehet viszont, hogy nyíltan felvállalod, hogy csaknem egy évet egy rehabilitációs intézetben töltöttél. Népszerű zenészként a te példád segítséget nyújthat azoknak, akik éppen most küzdenek alkohol- vagy éppen drogproblémákkal.

- Nem vagyok az a zászlólobogtató, hogy én már túl vagyok a poklokon, aztán majd én megtérítem az embereket. Egyébként is, kemény meccs volt, és hosszú idő, szóval, nem arról van szó, hogy én milyen baromi ügyes vagyok, és egyik pillanatról a másikra tiszta lettem. Én is jártam a köreimet, mindenféle olyan úton, ami nem hozott változást, és aztán egyszer csak valami bevált. Nekem éppen egy hosszú távú terápia... De ez nehéz kérdés, mert ez is csak akkor segít, ha az emberben megszületik az egyéni döntés, hogy tényleg ki akar kerülni a dologból. Egy drogost vagy alkoholistát kívülről nem lehet lebeszélni, leszoktatni. Onnantól kezdve viszont, hogy valóban meghoztam a döntést, már mindenből tudtam tanulni, és el tudtam fogadni a segítséget. Amíg igazából nem akartam, csak úgy csináltam, s a környezetem kedvéért olyan lépéseket tettem, amelyek látványosan azt mutatták, hogy én szeretném abbahagyni, addig igazából mindenkit csak becsaptam. Másokat is, magamat is. Először dönteni kell, aztán már könnyebb.

- Az egyik dalszöveged szerint a koboldok dögkútja és a szentlélek koszorúja között van egy szimpatikus nyúlcsapás . Sikerült meg-találnod ezt a szimpatikus nyúlcsapást?

- Örökké azt remélem, hogy ezen megyek. Az ember az életében megismer szélsőségeket, és olykor nagyon messzire is elmegy, hogy megtudja: merre van az addig. Így találja meg a saját kereteit, amelyek között működni tud. Egy ideig akkor is megy, ha tudja, hogy nem érdemes, de mégis. Mert hajtja a kíváncsiság vagy a kalandvágy vagy a belső kényszer, ami miatt meg kell tapasztalni a kellemetlent, a rosszat is. És ezekből a tapasztalatokból születik az a bizonyos, nem túl széles nyúlcsapás, amin lehet menni, amin az ember jól érzi magát. Kételyek persze mindig vannak, hiszen az élet nyilván egy főpróba nélküli játék, béna is lenne, ha előre le lenne játszva vagy le lennének próbálva a jelenetek. Mert akkor mitől lenne személyes és egyéni a kaland?

- Lélekben nem gond összeegyeztetni a kettőt, időben viszont... Egyébként meg nagyon izgalmas átjárások vannak a műfajok között, szavakkal, ritmusokkal, színekkel játszani, nagyon jó. Ezzel együtt az is bennem van, hogy egyikben sem lehetek annyira tökéletes, mintha csak eggyel foglalkoznék. De én ilyen kalandozós típus vagyok, és szeretek így össze-vissza...

- Ehhez képest a Quimby mára feljött a föld alól, s undergroundból a fősodorhoz tartozó, vagyis mainstream zenekarrá lett.

- Vagy éppen az undergroundot szélesítjük... nem? A mainstreamnak mások a szabályai, jóval kiszámíthatóbb, profibb. Mi abban a fajta nyitottságban és szabadságban és kísérlezetőkedvben működünk jól, ami az undergroundra jellemző. Lehet, hogy népszerűbbek vagyunk egy átlagos underground zenekarnál, a hozzáállásunk azonban a mai napig ugyanolyan.

- Említetted a népszerűséget...

- Nem nyomja agyon a zenekart. Folyamatosan és fokozatos jutottunk el ide, nem váratlanul szakadt ránk a dolog. Közel húsz éve úgy kezdtük, hogy három ember volt a koncertünkön, és évekig boros kóla volt a gázsink, minden lépcsőfokot megjártunk, sőt, körbenyaltunk, és egyetlen emeletet sem mentünk lifttel. Szóval, volt időnk hozzászokni.

- Azért mégiscsak furcsa lehet, egyáltalán hogy viseled, hogy az ország gimnazista lányainak legalább a fele szerelmes beléd?

- Ez undorral vegyes kielégülés...  ...legalábbis az ego számára (nevet, aztán komolyra vált). Egyébként meg az az igazi, amikor az ember saját maga tud szeretni, szeretetet adni. Nekem sokkal fontosabb, hogy én tudjak szeretni vagy rajongani, engem ez tesz boldoggá... Ha megnézed, a világ sok embert szeretett, Elvistől Marilyn Monroe-ig, mégis belepusztultak a dologba, mert önmagukat nem tudták igazán szeretni. Oscar Wilde azt mondja, hogy az önszeretetünk egy életre szóló romantika. De ezt nem szabad összekeverni az egóval. Az ego szempontjából valóban speciális viszony, hogy az ember ott van a színpadon, de ha megnézzük, a nagy rajongás a koncert előtt negyedórával kezdődik, és negyedórával utána véget is ér. Három órával később már nem is vagy olyan érdekes.

- Érdekes lehet viszont, hogy nyíltan felvállalod, hogy csaknem egy évet egy rehabilitációs intézetben töltöttél. Népszerű zenészként a te példád segítséget nyújthat azoknak, akik éppen most küzdenek alkohol- vagy éppen drogproblémákkal.

- Nem vagyok az a zászlólobogtató, hogy én már túl vagyok a poklokon, aztán majd én megtérítem az embereket. Egyébként is, kemény meccs volt, és hosszú idő, szóval, nem arról van szó, hogy én milyen baromi ügyes vagyok, és egyik pillanatról a másikra tiszta lettem. Én is jártam a köreimet, mindenféle olyan úton, ami nem hozott változást, és aztán egyszer csak valami bevált. Nekem éppen egy hosszú távú terápia... De ez nehéz kérdés, mert ez is csak akkor segít, ha az emberben megszületik az egyéni döntés, hogy tényleg ki akar kerülni a dologból. Egy drogost vagy alkoholistát kívülről nem lehet lebeszélni, leszoktatni. Onnantól kezdve viszont, hogy valóban meghoztam a döntést, már mindenből tudtam tanulni, és el tudtam fogadni a segítséget. Amíg igazából nem akartam, csak úgy csináltam, s a környezetem kedvéért olyan lépéseket tettem, amelyek látványosan azt mutatták, hogy én szeretném abbahagyni, addig igazából mindenkit csak becsaptam. Másokat is, magamat is. Először dönteni kell, aztán már könnyebb.

- Az egyik dalszöveged szerint a koboldok dögkútja és a szentlélek koszorúja között van egy szimpatikus nyúlcsapás . Sikerült meg-találnod ezt a szimpatikus nyúlcsapást?

- Örökké azt remélem, hogy ezen megyek. Az ember az életében megismer szélsőségeket, és olykor nagyon messzire is elmegy, hogy megtudja: merre van az addig. Így találja meg a saját kereteit, amelyek között működni tud. Egy ideig akkor is megy, ha tudja, hogy nem érdemes, de mégis. Mert hajtja a kíváncsiság vagy a kalandvágy vagy a belső kényszer, ami miatt meg kell tapasztalni a kellemetlent, a rosszat is. És ezekből a tapasztalatokból születik az a bizonyos, nem túl széles nyúlcsapás, amin lehet menni, amin az ember jól érzi magát. Kételyek persze mindig vannak, hiszen az élet nyilván egy főpróba nélküli játék, béna is lenne, ha előre le lenne játszva vagy le lennének próbálva a jelenetek. Mert akkor mitől lenne személyes és egyéni a kaland?

- Lélekben nem gond összeegyeztetni a kettőt, időben viszont... Egyébként meg nagyon izgalmas átjárások vannak a műfajok között, szavakkal, ritmusokkal, színekkel játszani, nagyon jó. Ezzel együtt az is bennem van, hogy egyikben sem lehetek annyira tökéletes, mintha csak eggyel foglalkoznék. De én ilyen kalandozós típus vagyok, és szeretek így össze-vissza...

- Ehhez képest a Quimby mára feljött a föld alól, s undergroundból a fősodorhoz tartozó, vagyis mainstream zenekarrá lett.

- Vagy éppen az undergroundot szélesítjük... nem? A mainstreamnak mások a szabályai, jóval kiszámíthatóbb, profibb. Mi abban a fajta nyitottságban és szabadságban és kísérlezetőkedvben működünk jól, ami az undergroundra jellemző. Lehet, hogy népszerűbbek vagyunk egy átlagos underground zenekarnál, a hozzáállásunk azonban a mai napig ugyanolyan.

- Említetted a népszerűséget...

- Nem nyomja agyon a zenekart. Folyamatosan és fokozatos jutottunk el ide, nem váratlanul szakadt ránk a dolog. Közel húsz éve úgy kezdtük, hogy három ember volt a koncertünkön, és évekig boros kóla volt a gázsink, minden lépcsőfokot megjártunk, sőt, körbenyaltunk, és egyetlen emeletet sem mentünk lifttel. Szóval, volt időnk hozzászokni.

- Azért mégiscsak furcsa lehet, egyáltalán hogy viseled, hogy az ország gimnazista lányainak legalább a fele szerelmes beléd?

- Ez undorral vegyes kielégülés...  ...legalábbis az ego számára (nevet, aztán komolyra vált). Egyébként meg az az igazi, amikor az ember saját maga tud szeretni, szeretetet adni. Nekem sokkal fontosabb, hogy én tudjak szeretni vagy rajongani, engem ez tesz boldoggá... Ha megnézed, a világ sok embert szeretett, Elvistől Marilyn Monroe-ig, mégis belepusztultak a dologba, mert önmagukat nem tudták igazán szeretni. Oscar Wilde azt mondja, hogy az önszeretetünk egy életre szóló romantika. De ezt nem szabad összekeverni az egóval. Az ego szempontjából valóban speciális viszony, hogy az ember ott van a színpadon, de ha megnézzük, a nagy rajongás a koncert előtt negyedórával kezdődik, és negyedórával utána véget is ér. Három órával később már nem is vagy olyan érdekes.

- Érdekes lehet viszont, hogy nyíltan felvállalod, hogy csaknem egy évet egy rehabilitációs intézetben töltöttél. Népszerű zenészként a te példád segítséget nyújthat azoknak, akik éppen most küzdenek alkohol- vagy éppen drogproblémákkal.

- Nem vagyok az a zászlólobogtató, hogy én már túl vagyok a poklokon, aztán majd én megtérítem az embereket. Egyébként is, kemény meccs volt, és hosszú idő, szóval, nem arról van szó, hogy én milyen baromi ügyes vagyok, és egyik pillanatról a másikra tiszta lettem. Én is jártam a köreimet, mindenféle olyan úton, ami nem hozott változást, és aztán egyszer csak valami bevált. Nekem éppen egy hosszú távú terápia... De ez nehéz kérdés, mert ez is csak akkor segít, ha az emberben megszületik az egyéni döntés, hogy tényleg ki akar kerülni a dologból. Egy drogost vagy alkoholistát kívülről nem lehet lebeszélni, leszoktatni. Onnantól kezdve viszont, hogy valóban meghoztam a döntést, már mindenből tudtam tanulni, és el tudtam fogadni a segítséget. Amíg igazából nem akartam, csak úgy csináltam, s a környezetem kedvéért olyan lépéseket tettem, amelyek látványosan azt mutatták, hogy én szeretném abbahagyni, addig igazából mindenkit csak becsaptam. Másokat is, magamat is. Először dönteni kell, aztán már könnyebb.

- Az egyik dalszöveged szerint a koboldok dögkútja és a szentlélek koszorúja között van egy szimpatikus nyúlcsapás . Sikerült meg-találnod ezt a szimpatikus nyúlcsapást?

- Örökké azt remélem, hogy ezen megyek. Az ember az életében megismer szélsőségeket, és olykor nagyon messzire is elmegy, hogy megtudja: merre van az addig. Így találja meg a saját kereteit, amelyek között működni tud. Egy ideig akkor is megy, ha tudja, hogy nem érdemes, de mégis. Mert hajtja a kíváncsiság vagy a kalandvágy vagy a belső kényszer, ami miatt meg kell tapasztalni a kellemetlent, a rosszat is. És ezekből a tapasztalatokból születik az a bizonyos, nem túl széles nyúlcsapás, amin lehet menni, amin az ember jól érzi magát. Kételyek persze mindig vannak, hiszen az élet nyilván egy főpróba nélküli játék, béna is lenne, ha előre le lenne játszva vagy le lennének próbálva a jelenetek. Mert akkor mitől lenne személyes és egyéni a kaland?

- Ehhez képest a Quimby mára feljött a föld alól, s undergroundból a fősodorhoz tartozó, vagyis mainstream zenekarrá lett.

- Vagy éppen az undergroundot szélesítjük... nem? A mainstreamnak mások a szabályai, jóval kiszámíthatóbb, profibb. Mi abban a fajta nyitottságban és szabadságban és kísérlezetőkedvben működünk jól, ami az undergroundra jellemző. Lehet, hogy népszerűbbek vagyunk egy átlagos underground zenekarnál, a hozzáállásunk azonban a mai napig ugyanolyan.

- Említetted a népszerűséget...

- Nem nyomja agyon a zenekart. Folyamatosan és fokozatos jutottunk el ide, nem váratlanul szakadt ránk a dolog. Közel húsz éve úgy kezdtük, hogy három ember volt a koncertünkön, és évekig boros kóla volt a gázsink, minden lépcsőfokot megjártunk, sőt, körbenyaltunk, és egyetlen emeletet sem mentünk lifttel. Szóval, volt időnk hozzászokni.

- Azért mégiscsak furcsa lehet, egyáltalán hogy viseled, hogy az ország gimnazista lányainak legalább a fele szerelmes beléd?

- Ez undorral vegyes kielégülés...  ...legalábbis az ego számára (nevet, aztán komolyra vált). Egyébként meg az az igazi, amikor az ember saját maga tud szeretni, szeretetet adni. Nekem sokkal fontosabb, hogy én tudjak szeretni vagy rajongani, engem ez tesz boldoggá... Ha megnézed, a világ sok embert szeretett, Elvistől Marilyn Monroe-ig, mégis belepusztultak a dologba, mert önmagukat nem tudták igazán szeretni. Oscar Wilde azt mondja, hogy az önszeretetünk egy életre szóló romantika. De ezt nem szabad összekeverni az egóval. Az ego szempontjából valóban speciális viszony, hogy az ember ott van a színpadon, de ha megnézzük, a nagy rajongás a koncert előtt negyedórával kezdődik, és negyedórával utána véget is ér. Három órával később már nem is vagy olyan érdekes.

- Érdekes lehet viszont, hogy nyíltan felvállalod, hogy csaknem egy évet egy rehabilitációs intézetben töltöttél. Népszerű zenészként a te példád segítséget nyújthat azoknak, akik éppen most küzdenek alkohol- vagy éppen drogproblémákkal.

- Nem vagyok az a zászlólobogtató, hogy én már túl vagyok a poklokon, aztán majd én megtérítem az embereket. Egyébként is, kemény meccs volt, és hosszú idő, szóval, nem arról van szó, hogy én milyen baromi ügyes vagyok, és egyik pillanatról a másikra tiszta lettem. Én is jártam a köreimet, mindenféle olyan úton, ami nem hozott változást, és aztán egyszer csak valami bevált. Nekem éppen egy hosszú távú terápia... De ez nehéz kérdés, mert ez is csak akkor segít, ha az emberben megszületik az egyéni döntés, hogy tényleg ki akar kerülni a dologból. Egy drogost vagy alkoholistát kívülről nem lehet lebeszélni, leszoktatni. Onnantól kezdve viszont, hogy valóban meghoztam a döntést, már mindenből tudtam tanulni, és el tudtam fogadni a segítséget. Amíg igazából nem akartam, csak úgy csináltam, s a környezetem kedvéért olyan lépéseket tettem, amelyek látványosan azt mutatták, hogy én szeretném abbahagyni, addig igazából mindenkit csak becsaptam. Másokat is, magamat is. Először dönteni kell, aztán már könnyebb.

- Az egyik dalszöveged szerint a koboldok dögkútja és a szentlélek koszorúja között van egy szimpatikus nyúlcsapás . Sikerült meg-találnod ezt a szimpatikus nyúlcsapást?

- Örökké azt remélem, hogy ezen megyek. Az ember az életében megismer szélsőségeket, és olykor nagyon messzire is elmegy, hogy megtudja: merre van az addig. Így találja meg a saját kereteit, amelyek között működni tud. Egy ideig akkor is megy, ha tudja, hogy nem érdemes, de mégis. Mert hajtja a kíváncsiság vagy a kalandvágy vagy a belső kényszer, ami miatt meg kell tapasztalni a kellemetlent, a rosszat is. És ezekből a tapasztalatokból születik az a bizonyos, nem túl széles nyúlcsapás, amin lehet menni, amin az ember jól érzi magát. Kételyek persze mindig vannak, hiszen az élet nyilván egy főpróba nélküli játék, béna is lenne, ha előre le lenne játszva vagy le lennének próbálva a jelenetek. Mert akkor mitől lenne személyes és egyéni a kaland?

- Ehhez képest a Quimby mára feljött a föld alól, s undergroundból a fősodorhoz tartozó, vagyis mainstream zenekarrá lett.

- Vagy éppen az undergroundot szélesítjük... nem? A mainstreamnak mások a szabályai, jóval kiszámíthatóbb, profibb. Mi abban a fajta nyitottságban és szabadságban és kísérlezetőkedvben működünk jól, ami az undergroundra jellemző. Lehet, hogy népszerűbbek vagyunk egy átlagos underground zenekarnál, a hozzáállásunk azonban a mai napig ugyanolyan.

- Említetted a népszerűséget...

- Nem nyomja agyon a zenekart. Folyamatosan és fokozatos jutottunk el ide, nem váratlanul szakadt ránk a dolog. Közel húsz éve úgy kezdtük, hogy három ember volt a koncertünkön, és évekig boros kóla volt a gázsink, minden lépcsőfokot megjártunk, sőt, körbenyaltunk, és egyetlen emeletet sem mentünk lifttel. Szóval, volt időnk hozzászokni.

- Azért mégiscsak furcsa lehet, egyáltalán hogy viseled, hogy az ország gimnazista lányainak legalább a fele szerelmes beléd?

- Ez undorral vegyes kielégülés...  ...legalábbis az ego számára (nevet, aztán komolyra vált). Egyébként meg az az igazi, amikor az ember saját maga tud szeretni, szeretetet adni. Nekem sokkal fontosabb, hogy én tudjak szeretni vagy rajongani, engem ez tesz boldoggá... Ha megnézed, a világ sok embert szeretett, Elvistől Marilyn Monroe-ig, mégis belepusztultak a dologba, mert önmagukat nem tudták igazán szeretni. Oscar Wilde azt mondja, hogy az önszeretetünk egy életre szóló romantika. De ezt nem szabad összekeverni az egóval. Az ego szempontjából valóban speciális viszony, hogy az ember ott van a színpadon, de ha megnézzük, a nagy rajongás a koncert előtt negyedórával kezdődik, és negyedórával utána véget is ér. Három órával később már nem is vagy olyan érdekes.

- Érdekes lehet viszont, hogy nyíltan felvállalod, hogy csaknem egy évet egy rehabilitációs intézetben töltöttél. Népszerű zenészként a te példád segítséget nyújthat azoknak, akik éppen most küzdenek alkohol- vagy éppen drogproblémákkal.

- Nem vagyok az a zászlólobogtató, hogy én már túl vagyok a poklokon, aztán majd én megtérítem az embereket. Egyébként is, kemény meccs volt, és hosszú idő, szóval, nem arról van szó, hogy én milyen baromi ügyes vagyok, és egyik pillanatról a másikra tiszta lettem. Én is jártam a köreimet, mindenféle olyan úton, ami nem hozott változást, és aztán egyszer csak valami bevált. Nekem éppen egy hosszú távú terápia... De ez nehéz kérdés, mert ez is csak akkor segít, ha az emberben megszületik az egyéni döntés, hogy tényleg ki akar kerülni a dologból. Egy drogost vagy alkoholistát kívülről nem lehet lebeszélni, leszoktatni. Onnantól kezdve viszont, hogy valóban meghoztam a döntést, már mindenből tudtam tanulni, és el tudtam fogadni a segítséget. Amíg igazából nem akartam, csak úgy csináltam, s a környezetem kedvéért olyan lépéseket tettem, amelyek látványosan azt mutatták, hogy én szeretném abbahagyni, addig igazából mindenkit csak becsaptam. Másokat is, magamat is. Először dönteni kell, aztán már könnyebb.

- Az egyik dalszöveged szerint a koboldok dögkútja és a szentlélek koszorúja között van egy szimpatikus nyúlcsapás . Sikerült meg-találnod ezt a szimpatikus nyúlcsapást?

- Örökké azt remélem, hogy ezen megyek. Az ember az életében megismer szélsőségeket, és olykor nagyon messzire is elmegy, hogy megtudja: merre van az addig. Így találja meg a saját kereteit, amelyek között működni tud. Egy ideig akkor is megy, ha tudja, hogy nem érdemes, de mégis. Mert hajtja a kíváncsiság vagy a kalandvágy vagy a belső kényszer, ami miatt meg kell tapasztalni a kellemetlent, a rosszat is. És ezekből a tapasztalatokból születik az a bizonyos, nem túl széles nyúlcsapás, amin lehet menni, amin az ember jól érzi magát. Kételyek persze mindig vannak, hiszen az élet nyilván egy főpróba nélküli játék, béna is lenne, ha előre le lenne játszva vagy le lennének próbálva a jelenetek. Mert akkor mitől lenne személyes és egyéni a kaland?

- Ehhez képest a Quimby mára feljött a föld alól, s undergroundból a fősodorhoz tartozó, vagyis mainstream zenekarrá lett.

- Vagy éppen az undergroundot szélesítjük...