Kultúra

2009.11.25. 03:28

Komolyzene és dzsessz: határvillongások Vukán Györggyel

Hét? Fél nyolc? Gyakorlatilag senki, még a rendezők sem tudták pontosan, mikor kezdődik Vukán György zongorista és a Budapest Saxo-phone Quartet koncertje hétfő este a vár - egyben a művelődési ház - dísztermében.

Peltzer Géza

A koncertet felkonferáló Markó Péter, a művelődési ház igazgatóhelyettese egy másik, ennél mélyebb problémát is feltárt: a komolyzene és a dzsessz határkonfliktusairól beszélt. Közismert, hogy Vukán György mindkét műfajban jártas, és ez már magában is rejti a határvillongásokat . Ha viszont így lesz, a dzsesszrajongók és a komolyzenét kedvelők egyaránt csalódottak lesznek, mondta. Mivel a kiadott műsor szerint több Gerschwin-mű is elhangzik majd, ez tovább fokozta az érdeklődést.

A Kék rapszódia meghökkentő volt. A kvartett kristálytisztán, egységesen és vastagon szólt, Vukán játéka - az első, kissé összekent futamok után kitisztult, végül határozott, markáns volt. A művész itt-ott bele is improvizált a mű folyamába, ami látszólag sikert aratott - a nem tapsolók azonban érezhetően kételyeikkel küzdöttek. Ez a néhány hang is felvetette az este fő problémáját: van-e, lehet-e a komolyzene és a dzsessz között értékes zenei tartalom, önálló érték. A kitűnő szaxofonkvartett három darabbal zárta az első részt. Különösen a tizenegy nyolcadban íródott bolgár kompozíció győzte meg a hallgatóságot arról, hogy itt minden és mindenki a helyén van. A hangszerek telten, vastagon szóltak, az intonálás egységes és kristálytiszta volt, az előadásmódból nem hiányzott a lendület, az erő.

Vukán kezdte a második részt. Chopint játszott, majd improvizált - a létező legsűrűbb szvingig eltolva a lírai darab harmóniamenetét. Mintha otthon gyakorolt volna - szokták ilyenkor mondani: ő jól elvolt a zongora mellett, mi meg a nézőtéren. Gyakorolt egyet, közben mi végiggondoltuk napunkat, megválaszoltuk lehalkított telefonkészülékeinken az SMS-eket. Majd ha visszatér Chopin, újra figyelni fogunk - morogtuk magunkban. Visszatér a kérdés is: van-e valami a klasszikus és a dzsesszzene között? Azok a zenészek, akik jártasak mindkét műfajban, azt állítják, igen - ezzel juttatva magukat előnyhöz a zenei piacon. De aki komolyan veszi mindkettőt, meg kell állapítsa, hogy ezt még csak firtatni sem érdemes: két önálló, egymástól markánsan elkülönülő irányzatról van szó, és a keveredés árt mindkettőnek.

Ismét üdítő pillanat: jön a szaxofonkvartett, és Vukánnal együtt ismert amerikai dzsessz-örökzöldekből játszanak kiválóan meghangszerelt egyveleget. Duke Ellington, Gerschwin és mások legszebb, legismertebb melódiáiból válogatott a hang- szerelő. A feldolgozás különös keveréke a tradicionális big-bandes feldolgozásra jellemző stílusjegyeknek és a váratlan, meghökkentő, sokszor kortárs zenére jellemző megoldásoknak. Az interpretálás hitelességére egyetlen rossz szót sem lehet mondani, a zongorajáték ezúttal jól és ízlésesen egészítette ki a fúvósokat.

Igen, ez már igazi, tiszta dzsessz - már csak az improvizáció hiányzik - moroghatta magában elégedetten a hallgató, aki dzsesszre jött.

A koncertet felkonferáló Markó Péter, a művelődési ház igazgatóhelyettese egy másik, ennél mélyebb problémát is feltárt: a komolyzene és a dzsessz határkonfliktusairól beszélt. Közismert, hogy Vukán György mindkét műfajban jártas, és ez már magában is rejti a határvillongásokat . Ha viszont így lesz, a dzsesszrajongók és a komolyzenét kedvelők egyaránt csalódottak lesznek, mondta. Mivel a kiadott műsor szerint több Gerschwin-mű is elhangzik majd, ez tovább fokozta az érdeklődést.

A Kék rapszódia meghökkentő volt. A kvartett kristálytisztán, egységesen és vastagon szólt, Vukán játéka - az első, kissé összekent futamok után kitisztult, végül határozott, markáns volt. A művész itt-ott bele is improvizált a mű folyamába, ami látszólag sikert aratott - a nem tapsolók azonban érezhetően kételyeikkel küzdöttek. Ez a néhány hang is felvetette az este fő problémáját: van-e, lehet-e a komolyzene és a dzsessz között értékes zenei tartalom, önálló érték. A kitűnő szaxofonkvartett három darabbal zárta az első részt. Különösen a tizenegy nyolcadban íródott bolgár kompozíció győzte meg a hallgatóságot arról, hogy itt minden és mindenki a helyén van. A hangszerek telten, vastagon szóltak, az intonálás egységes és kristálytiszta volt, az előadásmódból nem hiányzott a lendület, az erő.

Vukán kezdte a második részt. Chopint játszott, majd improvizált - a létező legsűrűbb szvingig eltolva a lírai darab harmóniamenetét. Mintha otthon gyakorolt volna - szokták ilyenkor mondani: ő jól elvolt a zongora mellett, mi meg a nézőtéren. Gyakorolt egyet, közben mi végiggondoltuk napunkat, megválaszoltuk lehalkított telefonkészülékeinken az SMS-eket. Majd ha visszatér Chopin, újra figyelni fogunk - morogtuk magunkban. Visszatér a kérdés is: van-e valami a klasszikus és a dzsesszzene között? Azok a zenészek, akik jártasak mindkét műfajban, azt állítják, igen - ezzel juttatva magukat előnyhöz a zenei piacon. De aki komolyan veszi mindkettőt, meg kell állapítsa, hogy ezt még csak firtatni sem érdemes: két önálló, egymástól markánsan elkülönülő irányzatról van szó, és a keveredés árt mindkettőnek.

Ismét üdítő pillanat: jön a szaxofonkvartett, és Vukánnal együtt ismert amerikai dzsessz-örökzöldekből játszanak kiválóan meghangszerelt egyveleget. Duke Ellington, Gerschwin és mások legszebb, legismertebb melódiáiból válogatott a hang- szerelő. A feldolgozás különös keveréke a tradicionális big-bandes feldolgozásra jellemző stílusjegyeknek és a váratlan, meghökkentő, sokszor kortárs zenére jellemző megoldásoknak. Az interpretálás hitelességére egyetlen rossz szót sem lehet mondani, a zongorajáték ezúttal jól és ízlésesen egészítette ki a fúvósokat.

Igen, ez már igazi, tiszta dzsessz - már csak az improvizáció hiányzik - moroghatta magában elégedetten a hallgató, aki dzsesszre jött.

A Kék rapszódia meghökkentő volt. A kvartett kristálytisztán, egységesen és vastagon szólt, Vukán játéka - az első, kissé összekent futamok után kitisztult, végül határozott, markáns volt. A művész itt-ott bele is improvizált a mű folyamába, ami látszólag sikert aratott - a nem tapsolók azonban érezhetően kételyeikkel küzdöttek. Ez a néhány hang is felvetette az este fő problémáját: van-e, lehet-e a komolyzene és a dzsessz között értékes zenei tartalom, önálló érték. A kitűnő szaxofonkvartett három darabbal zárta az első részt. Különösen a tizenegy nyolcadban íródott bolgár kompozíció győzte meg a hallgatóságot arról, hogy itt minden és mindenki a helyén van. A hangszerek telten, vastagon szóltak, az intonálás egységes és kristálytiszta volt, az előadásmódból nem hiányzott a lendület, az erő.

Vukán kezdte a második részt. Chopint játszott, majd improvizált - a létező legsűrűbb szvingig eltolva a lírai darab harmóniamenetét. Mintha otthon gyakorolt volna - szokták ilyenkor mondani: ő jól elvolt a zongora mellett, mi meg a nézőtéren. Gyakorolt egyet, közben mi végiggondoltuk napunkat, megválaszoltuk lehalkított telefonkészülékeinken az SMS-eket. Majd ha visszatér Chopin, újra figyelni fogunk - morogtuk magunkban. Visszatér a kérdés is: van-e valami a klasszikus és a dzsesszzene között? Azok a zenészek, akik jártasak mindkét műfajban, azt állítják, igen - ezzel juttatva magukat előnyhöz a zenei piacon. De aki komolyan veszi mindkettőt, meg kell állapítsa, hogy ezt még csak firtatni sem érdemes: két önálló, egymástól markánsan elkülönülő irányzatról van szó, és a keveredés árt mindkettőnek.

Ismét üdítő pillanat: jön a szaxofonkvartett, és Vukánnal együtt ismert amerikai dzsessz-örökzöldekből játszanak kiválóan meghangszerelt egyveleget. Duke Ellington, Gerschwin és mások legszebb, legismertebb melódiáiból válogatott a hang- szerelő. A feldolgozás különös keveréke a tradicionális big-bandes feldolgozásra jellemző stílusjegyeknek és a váratlan, meghökkentő, sokszor kortárs zenére jellemző megoldásoknak. Az interpretálás hitelességére egyetlen rossz szót sem lehet mondani, a zongorajáték ezúttal jól és ízlésesen egészítette ki a fúvósokat.

Igen, ez már igazi, tiszta dzsessz - már csak az improvizáció hiányzik - moroghatta magában elégedetten a hallgató, aki dzsesszre jött.

A Kék rapszódia meghökkentő volt. A kvartett kristálytisztán, egységesen és vastagon szólt, Vukán játéka - az első, kissé összekent futamok után kitisztult, végül határozott, markáns volt. A művész itt-ott bele is improvizált a mű folyamába, ami látszólag sikert aratott - a nem tapsolók azonban érezhetően kételyeikkel küzdöttek. Ez a néhány hang is felvetette az este fő problémáját: van-e, lehet-e a komolyzene és a dzsessz között értékes zenei tartalom, önálló érték. A kitűnő szaxofonkvartett három darabbal zárta az első részt. Különösen a tizenegy nyolcadban íródott bolgár kompozíció győzte meg a hallgatóságot arról, hogy itt minden és mindenki a helyén van. A hangszerek telten, vastagon szóltak, az intonálás egységes és kristálytiszta volt, az előadásmódból nem hiányzott a lendület, az erő.

Vukán kezdte a második részt. Chopint játszott, majd improvizált - a létező legsűrűbb szvingig eltolva a lírai darab harmóniamenetét. Mintha otthon gyakorolt volna - szokták ilyenkor mondani: ő jól elvolt a zongora mellett, mi meg a nézőtéren. Gyakorolt egyet, közben mi végiggondoltuk napunkat, megválaszoltuk lehalkított telefonkészülékeinken az SMS-eket. Majd ha visszatér Chopin, újra figyelni fogunk - morogtuk magunkban. Visszatér a kérdés is: van-e valami a klasszikus és a dzsesszzene között? Azok a zenészek, akik jártasak mindkét műfajban, azt állítják, igen - ezzel juttatva magukat előnyhöz a zenei piacon. De aki komolyan veszi mindkettőt, meg kell állapítsa, hogy ezt még csak firtatni sem érdemes: két önálló, egymástól markánsan elkülönülő irányzatról van szó, és a keveredés árt mindkettőnek.

Ismét üdítő pillanat: jön a szaxofonkvartett, és Vukánnal együtt ismert amerikai dzsessz-örökzöldekből játszanak kiválóan meghangszerelt egyveleget. Duke Ellington, Gerschwin és mások legszebb, legismertebb melódiáiból válogatott a hang- szerelő. A feldolgozás különös keveréke a tradicionális big-bandes feldolgozásra jellemző stílusjegyeknek és a váratlan, meghökkentő, sokszor kortárs zenére jellemző megoldásoknak. Az interpretálás hitelességére egyetlen rossz szót sem lehet mondani, a zongorajáték ezúttal jól és ízlésesen egészítette ki a fúvósokat.

Igen, ez már igazi, tiszta dzsessz - már csak az improvizáció hiányzik - moroghatta magában elégedetten a hallgató, aki dzsesszre jött.

Vukán kezdte a második részt. Chopint játszott, majd improvizált - a létező legsűrűbb szvingig eltolva a lírai darab harmóniamenetét. Mintha otthon gyakorolt volna - szokták ilyenkor mondani: ő jól elvolt a zongora mellett, mi meg a nézőtéren. Gyakorolt egyet, közben mi végiggondoltuk napunkat, megválaszoltuk lehalkított telefonkészülékeinken az SMS-eket. Majd ha visszatér Chopin, újra figyelni fogunk - morogtuk magunkban. Visszatér a kérdés is: van-e valami a klasszikus és a dzsesszzene között? Azok a zenészek, akik jártasak mindkét műfajban, azt állítják, igen - ezzel juttatva magukat előnyhöz a zenei piacon. De aki komolyan veszi mindkettőt, meg kell állapítsa, hogy ezt még csak firtatni sem érdemes: két önálló, egymástól markánsan elkülönülő irányzatról van szó, és a keveredés árt mindkettőnek.

Ismét üdítő pillanat: jön a szaxofonkvartett, és Vukánnal együtt ismert amerikai dzsessz-örökzöldekből játszanak kiválóan meghangszerelt egyveleget. Duke Ellington, Gerschwin és mások legszebb, legismertebb melódiáiból válogatott a hang- szerelő. A feldolgozás különös keveréke a tradicionális big-bandes feldolgozásra jellemző stílusjegyeknek és a váratlan, meghökkentő, sokszor kortárs zenére jellemző megoldásoknak. Az interpretálás hitelességére egyetlen rossz szót sem lehet mondani, a zongorajáték ezúttal jól és ízlésesen egészítette ki a fúvósokat.

Igen, ez már igazi, tiszta dzsessz - már csak az improvizáció hiányzik - moroghatta magában elégedetten a hallgató, aki dzsesszre jött.

Vukán kezdte a második részt. Chopint játszott, majd improvizált - a létező legsűrűbb szvingig eltolva a lírai darab harmóniamenetét. Mintha otthon gyakorolt volna - szokták ilyenkor mondani: ő jól elvolt a zongora mellett, mi meg a nézőtéren. Gyakorolt egyet, közben mi végiggondoltuk napunkat, megválaszoltuk lehalkított telefonkészülékeinken az SMS-eket. Majd ha visszatér Chopin, újra figyelni fogunk - morogtuk magunkban. Visszatér a kérdés is: van-e valami a klasszikus és a dzsesszzene között? Azok a zenészek, akik jártasak mindkét műfajban, azt állítják, igen - ezzel juttatva magukat előnyhöz a zenei piacon. De aki komolyan veszi mindkettőt, meg kell állapítsa, hogy ezt még csak firtatni sem érdemes: két önálló, egymástól markánsan elkülönülő irányzatról van szó, és a keveredés árt mindkettőnek.

Ismét üdítő pillanat: jön a szaxofonkvartett, és Vukánnal együtt ismert amerikai dzsessz-örökzöldekből játszanak kiválóan meghangszerelt egyveleget. Duke Ellington, Gerschwin és mások legszebb, legismertebb melódiáiból válogatott a hang- szerelő. A feldolgozás különös keveréke a tradicionális big-bandes feldolgozásra jellemző stílusjegyeknek és a váratlan, meghökkentő, sokszor kortárs zenére jellemző megoldásoknak. Az interpretálás hitelességére egyetlen rossz szót sem lehet mondani, a zongorajáték ezúttal jól és ízlésesen egészítette ki a fúvósokat.

Igen, ez már igazi, tiszta dzsessz - már csak az improvizáció hiányzik - moroghatta magában elégedetten a hallgató, aki dzsesszre jött.

Ismét üdítő pillanat: jön a szaxofonkvartett, és Vukánnal együtt ismert amerikai dzsessz-örökzöldekből játszanak kiválóan meghangszerelt egyveleget. Duke Ellington, Gerschwin és mások legszebb, legismertebb melódiáiból válogatott a hang- szerelő. A feldolgozás különös keveréke a tradicionális big-bandes feldolgozásra jellemző stílusjegyeknek és a váratlan, meghökkentő, sokszor kortárs zenére jellemző megoldásoknak. Az interpretálás hitelességére egyetlen rossz szót sem lehet mondani, a zongorajáték ezúttal jól és ízlésesen egészítette ki a fúvósokat.

Igen, ez már igazi, tiszta dzsessz - már csak az improvizáció hiányzik - moroghatta magában elégedetten a hallgató, aki dzsesszre jött.

Ismét üdítő pillanat: jön a szaxofonkvartett, és Vukánnal együtt ismert amerikai dzsessz-örökzöldekből játszanak kiválóan meghangszerelt egyveleget. Duke Ellington, Gerschwin és mások legszebb, legismertebb melódiáiból válogatott a hang- szerelő. A feldolgozás különös keveréke a tradicionális big-bandes feldolgozásra jellemző stílusjegyeknek és a váratlan, meghökkentő, sokszor kortárs zenére jellemző megoldásoknak. Az interpretálás hitelességére egyetlen rossz szót sem lehet mondani, a zongorajáték ezúttal jól és ízlésesen egészítette ki a fúvósokat.

Igen, ez már igazi, tiszta dzsessz - már csak az improvizáció hiányzik - moroghatta magában elégedetten a hallgató, aki dzsesszre jött.

Igen, ez már igazi, tiszta dzsessz - már csak az improvizáció hiányzik - moroghatta magában elégedetten a hallgató, aki dzsesszre jött.

Igen, ez már igazi, tiszta dzsessz - már csak az improvizáció hiányzik - moroghatta magában elégedetten a hallgató, aki dzsesszre jött.

Ezek is érdekelhetik