Robin Hood: Russel Crowe útja a sherwoodi erdőig (Filmjegyzet)

Miután Ridley Scott istenkirály rendezőnek nagyon bejött a Gladiátor, maradt a történelmi vonalak mellett és a Mennyei királysággal beleszáguldott a középkorba. Maradjunk annyiban, hogy talán nem kellett volna rámenni keresztes hadjáratokra, ugyanis sikerült az olasz spagettiwesternt, a szovjet háborús eposzokat, valamint japán szamurájfilmeket összegyűrni, és Orlando Bloommal súlyosbítani. (Ha valaki nem ismerné: ő az, akit Johnny Depp sok részen keresztül aláz színészileg a Karib-tenger kalózaiban, viszont a csajok szeretik ahogy kardoz meg néz.)

Több egyéb darab után, ismét felkapva a históriás énekek fonalát, a mester nekilátott a Robin Hood-legenda feldolgozásának, ami legalább annyira szokványos téma, mint egy kettős behatolás egy pornófilm orgiába fajuló fináléja előtt: lehet szépen és művészein láttatni, de a keretek miatt nagyon nehéz újat belevinni. Mi több, egyszer már Kevin Costner is eljátszotta a főszerepet. Mint  az köztudott, ő dupla kopoltyúkkal táncolt tankhajókkal, sőt abszolút csúcsra érve a nemzet postásaként is homorított, valami brutálisan elkufircolt posztkatasztrófa-filmben. Mentségére szólva azért példamutató módon ledöfte a notthinghami seriffet, mert Amerikában illik meglakolnia annak, aki nem ismeri fel idejekorán a szabadversenyes kapitalizmus lényegét, és állati, feudális, zsarnoki módon zsákmányolja ki a leendő polgárságot.

Szóval, Ridley Scott legújabb munkája  kétesélyesnek hatott már látatlanban is, bár az már jó jelnek tűnt, hogy  a rendező Russel Crowe-t aktiválta, mert  nyilván úgy érezhette, hogy az Orlando Bloomból faragott pehelysúlyú Robin Hoodot a nézők elássák egy kazal pattogatott kukoricába. (És különben is, a Gyűrűk urában, Legolasként legalább 1700 köbméter orkot nyilazott már halomra.)

A forgatókönyvíró a történeten is csavart is egyet, voltaképpen előzményfilmet látunk, tehát megússzuk a kifosztotta a hülye gazdagokat, hogy szétossza a vagyonukat a szegények között című legendákat. (Ami politikailag is elég necces, mert voltaképpen a sherwoodi Lenin is működhetett volna hasonlóan módon, és a még a palota téli ostroma is beleférne - a központi újraosztás túlhangsúlyozásáról nem is beszélve. )

Scott az akciójelenetekben erős, ezt már a Gladiátor óta tudjuk, itt sincsen másképp, mindjárt be is szállhatunk egy húzós várostromba, hogy aztán átbillenjünk a nagyhatalmi politika és az ármány világába. (Amúgy van erdei harci jelenet is, mint tudjuk, a rendező alapvetése szerint nagyot küzdeni csak fák között lehet.) Mivel Robin a film elején még egyszerű íjász, várnunk kell legalább egy órát, mire lovaggá és Török Gábor szintű politológussá képzi magát, hogy aztán a végére törvénykívüli legyen belőle - szóval ott végződik a film, ahol többi Szőr Lakszli kalandfilmek kezdődnek. (A társadalompolitikai szálat hagyjuk, olyan oroszórás fílingje van, nagyjából sejtjük miről van szó, de nagyon jól elvagyunk nélküle, amúgy.)

Szép lassan gördül a történet – ha valaki a Delfin-könyvek sorozatában kiadott darab sztoriját keresné, nos az csalódni fog: nincs íjászverseny, se megakadályozott akasztás, Kevin Costner is kimaradt, ahogy vízilóbőr postástáskában kikézbesíti a legújabb magyar reflexíjat a sherwoodi bujdosóknak.

Megtartották viszont az erősen korlátolt János királyt, aki remekül példázza az alábbiakat: 1. tízből nyolcszor a hülyék ülnek trónra 2. de utána rögvest végtelenül okosaknak gondolják magukat 3. ellenben fingjuk sincs a világról és általában semmiről 4. önbizalmuk végtelen, arcuk nagyobb bármelyik csillagrendszernél  5. ezért sohasem lesznek nagy királyok. Egyszerűbben: amerikai kutatók kiderítették, minél butább valaki, annál nagyobb karriert futhat be.

Új elemként egy kis francia kapcsolat is belekeveredett a cselekménybe, Frankföld lakóiról azt kell tudni a filmben, hogy nagyon-nagyon gonoszak és kell nekik egész Anglia, és ha nem akarnák megszállni az egész országot, akkor nem lenne a  film végén valami bazi nagy csata a tengerparton. Így viszont lehet nyilazni, lovasrohamozni, vízbe fojtani és lándzsázni a homokon, sőt  a sötét ruhás figurának ki lehet utalni a leglátványosabb halálnemet.

Az összbenyomás egyébiránt jó, annyira ugyan nem karakteres a film, mint a Gladiátor, viszont szépen felvezeti a legenda születését, most már csak az a kérdés, hogy a mester belevág az igazi Robin Hood-sztoriba, második felvonásként, pusztán a kaland kedvéért.