Kultúra

2011.06.26. 10:30

Az ember szépre születik ám, csak elrontják

Az ember mindig rohan, teszi a dolgát, nem figyel a környezetére, megfeledkezik dolgokról. Amikor Sodics László festőművésszel beszélgettem, én is sok mindenről megfeledkeztem, de ez valahogy más volt. Az ő világába csöppenhetünk, hallgathatjuk történeteit. Megéri.

Ambrózai Zsuzsanna

A Vitalitas Galériában találkozunk. Nem véletlen, hiszen a művésznek itt nyílott kiállítása június 17-én. Belépünk, körülnézünk. A rengeteg érték közt szinte elvesznek a festmények, de a szó jó értelmében.

- Valahogy ez a miliő önmagáért beszél, a környezet csodálatos. Hihetetlen nagy megtiszteltetés nekem, hogy ilyen szép közegben állíthattam ki a festményeimet. Nagyszerű lehetőség ez, előttem már sok neves művész, megyén túliak is állítottak már itt ki, úgy hogy illik szerényen fogalmazni - mosolyog. Ő ilyen: szerény, visszahúzódó, ugyanakkor szívesen tréfálkozik, élcelődik.

Tizenhat képet hozott magával, olajfestményeket. A természet, az utak, a házak és tájak jönnek elő témaként. Azt mondja, azt festi meg, ami tetszik neki és amit az utazásai során lát. A festmények persze előválogatáson estek át. Hogy ez mit jelent pontosan?

- Drága volt főiskolai tanárom nyitotta meg a kiállításomat, ő Horváth János. Mai napig őt tekintem mesteremnek, éppen ezért kértem meg, mielőtt kikerülnek a festmények, nézze át őket. Nehogy olyan kép kerüljön ki, ami illetéktelen lenne -  mondja.

Szemében látom, mélységes tisztelettel viseltetik mestere iránt.

- Olyan fajta szeretetet kaptam tőle, ami nem mindennapi. Ha kellett, megdorgált, de annál nagyobb értéket jelentett, ha megdicsért. Hiteles segítséget kaptam tőle az életben, ami sokat számít, mert híglevűt aztán kap az ember eleget.

 

Miközben arról beszélgetünk, hogy az impresszionisták hatnak rá leginkább, egyszer csak valahogy a méhekre terelődik a szó. Megosztom vele, hogy én jómagam rettegek tőlük, erre ő viccesen megjegyzi, az emberektől néha jobban fél. Aztán komolyan mesélni kezd a méhészetről.

 - Tulajdonképpen régebb óta foglalkozom méhekkel, mint festészettel, tanítással. Bár azt sem tegnap kezdtem. A méhekkel valahogy más. Egyébként nem szabad illatfelhővel közelíteni feléjük, attól bolondulnak meg  - mondja.

Csak hallgatom, ahogy a téli teendőket ecseteli, a méhkirálynőről mesél, történeteket hoz elő, és azon kapom magam, hogy lélekben ott járok vele én is a természetben.

 - Amikor negyvenhét évvel ezelőtt elkezdtem, még csak egyféle betegség tizedelte őket. Manapság, ha nem foglalkoznék velük, nem költenék évente több százezer forintot gyógyszerekre, a mostani nyolcvan családomból két éven belül nyolc se maradna - mondja. - Hiába, változik a világ és nem mindig jó irányba - teszi hozzá.

A méhészet mellett központi témánk a tanítás. 

- 1963-ban végeztem tanító szakon, majd Pécsen szereztem rajz tanári diplomát. Jeles és becsületes tanáraim voltak, akik megkövetelték a tudást. Szerintem az a tanár, aki nem követel, az nem is tanár. Sokszor azon gondolkodom, talán én is adtam valamit a gyereknek, hiszen jómagam is rengeteget kaptam tanáraimtól. De igazán arra vagyok a legbüszkébb, hogy tanítottam kicsiket írni-olvasni. Azok a picik még úgy hiszik az igét... Az ember szépre születik ám, csak elrontják  - mondja.

Fölvetődik bennem a kérdés, nem hiányzik-e neki a tanítás.

- Nézze, aki negyvenhat évet tanított és hiányzik neki, az nem tanított rendesen -  mosolyog, majd folytatja: most már más a fontos. - Jó együtt lenni a családommal, mindig közösen nyaralunk. Háromszoros büszke nagypapa és szomorú apa vagyok. A nagyobbik fiamat idejekorán elveszítettem. 2002-ben hunyt el autóbalesetben. Nem jól van ez így. Nem természetes, hogy az ember túléli a saját gyerekét... Ezt nem kívánom senkinek sem...

- Azt viszont sokkal inkább - vált érthető módón gyorsan témát  - hogy tapasztalják meg, milyen nagyszerű érzés egy ilyen galériában kiállítani. Itt a művészet a művészet közelében van. Csak köszönettel tartozom a befogadónak és a galériának, hogy itt lehetek. Tudja, én azt mondom, minden úgy van jól, ahogy az ember érzi. Örülök, hogy itt vagyok, és úgy érzem, méltó helyen mutathatom meg munkáimat.
 

Valamikor 1952-ben, tizenkét évesen László betévedt a csepregi műszaki boltba, hogy olajfestéket vegyen. Akvarellel nem érte el azt a hatást, amit szeretett volna.  - Rengeteget kínlódtam az olajjal, nem tudtam, hogyan kell használni, az ecsetek mindig beszáradtak - meséli kedélyesen a történetet.  Ötvenkilenc évvel később ez már csak egy megmosolyogtató történet, hiszen az olajfestékkel már több mint kiválóan bánik. Aki nem hiszi, járjon utána. Július 15-ig megteheti.

Ezek is érdekelhetik

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a vaol.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!