Emberek, festmények, tervek - Randevú Veszeli Lajos festőművésszel

A csárda - nevéből is adódóan - közel van a főúthoz, annak zaját mégis csak az első percekben veszem észre. Azokat a perceket úgyis elviszi az italrendelés: Lajos rizlingfröccsöt kér, biztos hűtő- ital a melegben. Meghozzák az étlapot is, még várniuk kell, mire rendelünk, mert az egykori kolléga gyorsan elmeséli: megszervezte az igazi kultúrrovat találkozóját, azokkal, akikkel éveken át együtt dolgozott a Napló szerkesztőségében. Nagyon jól sikerült - mondja. Azután már veszi is elő a meghívókat a legutóbbi négy kiállításról, melyekben része volt. A múlt év decemberében Balatonalmádiban jótékonysági árverést szervezett a vörösiszap károsultjainak, idén májusban hasonlót a japán földrengés és szökőár-katasztrófa károsultjaiért. Ezt követte saját kiállítása Badacsonyban, az Egry múzeumban. Tegnap nyílt az ő szervezésében a Sík-plasztikák címet viselő az almádi Padlás Galériában. Ezekről még szó esik később, de előbb mutatja a csomagnyi e-mailt. Ő nem foglalkozik a számítógépes levelekkel, segítője ma nyomtatta a legfrissebbeket. Ezek többsége jelentkezés legújabb fantasztikus ötletére, a fűzfőgyártelepi föld alatti kiállításra. Most azonban még arról mesél, hogy reggel kitalálta: az almádi kiállítás installációjához óriási lepedőket használ, másra nincs pénz. De érzi, tapasztalja: a művészgárda meg a jóra összeesküvők összeadják, ami kell, legfőképpen kétkezi munkát.

A vendéglős újra az asztal mellett terem, feltétlenül kézbe kell venni az étlapokat. Lajos közben mondja: levest régen evett  (néha  másra sincs ideje, s csak meglepődik, hogy megjelenik asztalán egytálnyi étel a szomszédból vagy egy baráttól). Ezért most a tárkonyos szárnyasraguleves mellett dönt. Én grillezett szárnyast választok salátával, ő a másodiknál már vacillál: halra kér  javaslatot a főnök- től, marinírozott halról cserélnek eszmét elméletben. Szárnyasból választana, tokaji aszúban forgatott csirkemell a javaslat, de Lajos csirkecombot enne: az nincs. Marad a cordon bleu-nél hasábburgonyával, tejfeles uborkasalátával. Ennyit az étkekről, s már folytatja is az utóbbi időben történtek mesélését. Elsőként jótékonysági árverésekről, mert mondom neki, hogy nem csodálkozom, magától értetődő ezekben az ő  részvétele. Nem volt véletlen, hogy 1989 decemberében, a romániai forradalom idején ő indult először kamionnyi Veszprém megyei adománnyal Sepsiszentgyörgyre. Visszatérve a jelenbe meséli:

- Hallottam egy asszonyt a rádióban, aki nem panaszkodott, hanem csak elmondta a tényeket. Szárazon arról beszélt, mi történt a vörösiszap-ömléskor, mit vesztettek ők. Elhatároztam, én nekik fogok segíteni, erre mozgósítom az embereket, a művészeket. Utánaérdeklődtem, egy cigányasszonyról volt szó, mondták, nagyon dolgos család, és nem maradt semmijük sem. Irdatlan munkám volt benne, nemcsak a telefonok, hanem az értetlenség sokszor. De mindez elfelejtődött: Almádi annyira jelesre vizsgázott, a művészek és akik vásároltak. Ötkor kezdődött a jótékonysági kiállítás, este 11-kor azt mondta valaki: ha már itt vagyunk, vegyünk meg mindent. Mindenki érezhette: ennek súlya van. A végén egy házat tudtunk venni. Aminek révén megint kellemes élményem volt, a család mellett még két csodálatos embert ismerhettem meg, a devecseri polgármestert és alpolgármestert. Csodáltam a munkabírásukat, az elszántságukat. Közben ott vannak az ember saját dolgai. Én például úgy érzem, 32 év után hazatértem Almádiba, a Balatonhoz. Sok minden történt, most ért meg, tisztult le egy csomó dolog. A szélfútta világban, amiben mindannyian élünk, most otthon vagyok. Szombathely, mint gyermek- és ifjúkorom városa, mindig a szívem csücske marad, de már Almádiban van a helyem. Az nagyon gyönyörű volt, amikor valaki azt mondta: úgy hozzátartozol Almádihoz, mint a vöröskő.

Megérkezik a tárkonyos szárnyasragu, de Lajos megint rágyújt, mondja, hűljön a leves. Most izgalmasabb az egy hete nyílt badacsonyi tárlat. Ezért beszél érzéseiről:

- Eljutni oda, hogy Egry József képeivel együtt láthatók az enyémek is, fantasztikus. Nyomasztott: mit vigyek oda, amivel nem hivalkodom, de az egyéniségemet sem adom fel. Amikor egy ilyen géniusszal egy légtérben vagyok, nekem elkezd remegni a lábam. Látni, hogy Udvardy Erzsébet bejön, az én kiállításommal foglalkozik elismeréssel és magyaráz Tordy Gézának az akvarelljeimről. Nem szólva arról, hogy mennyien voltak! Elkísért a balatonalmádi kórus, eljött Szig- ligetről a Bokros házsapár, jöttek Budapestről, Szombathelyről, Veszprémből. Mindez erkölcsi és szakmai elismerést is jelentett.

Közbevetem: hozzászokhatott a nagy közönséghez. A rendszerváltást nem sokkal megelőzően, az akkoriban igen tágas veszprémi képcsarnokban az ő kiállításán, télen még az utcán is álltak a megnyitóra érkezők.

- Az egy csoda volt. Én grafikusként működtem évekig, akkoriban kezdtem újra a festést. Ez is érdekes, mert egy idős mester azt mondta: Lajos, te a fejedben hordod a képet. Engem először nem vettek fel főiskolára - később többet is végeztem -, apám körjegyző volt, deklasszált családnak számítottunk. De milyen érdekes, amikor már utazhattam külföldre, én soha nem akartam bemenni Felsőpulyára, Obenpullendorfba, ahol Trianonig a nagyapám volt a főjegyző. Az ottaniak kerestek meg, most ősszel a nagyapám, nagyanyám emlékére lesz ott kiállításom. Úgy érzem, minden családnak megvolt a keresztje, a miénknek is, ezt nem lehet elfelejteni, de a munkával, hittel és kitartással lehet bizonyítani sok mindent. Tavaly a budapesti WAM Designban volt hatalmas kiállítás, 750 ember  volt a megnyitón. Azt mondták: ilyen nincs. Én vidéki vagyok! És most budapesti művészek jönnek ide, Almádiba  kiállítani. Ez természetes, nem mehet másként. Rá kell jönnünk, hogy vannak csodák az életben, ezek megismételhetetlenek. Ezért meg kell becsülni minden pillanatot.

Ekkor elfelhősödik a tekintete, tudom, egy éve elhunyt társára, Évára gondol. És sorolja a csodákat:

- Éva 21 éven keresztül volt mellettem és a háttérben. Nagy munkáim vagy kiállítások előtt éjszakánként is dolgoztam, az adrenalin mindig gyűlt bennem.  Ő csak csendben olvasott. Amikor dühöngtem, odajött, biztatott, biztosan van közöttük jó, nézzük át még egyszer. Csoda volt ő, és az is, hogy a szívműtétem után vissza tudtam jönni az életbe. Októberben lesz hat éve, hogy műtöttek. Bodor professzor felhívott a múltkoriban, kérdezte, hogy vagyok. Mondtam, követ pakolok, sokat dolgozom, kiállításra készülök. Erre ő: nem végzünk fércmunkát. Szerencsére Füreddel is jó a kapcsolatom, ha valami probléma van, Tihanyi főorvos urat fölhívhatom. És a lányomék: bár Budapesten élnek, mindig számíthatok rájuk. Jázmin unokám ötéves.

Az idei év úgy indult Veszeli Lajos számára, hogy elment Zsennyére, az alkotóházba. Fájt, hogy egyedül kellett ott lennie, de tudott dolgozni, a Badacsonyba vitt képek nagy részét ott festette. Élvezte a vasi levegőt, az ízeket, mintha édesanyja főztjét ette volna. S milyen a világ: a zsennyeiek is ott voltak a badacsonyi megnyitón. Mindez örömöt szerez neki, miközben tudja, milyen gondok vannak a világban. Pontosabban: érzékeli a környezetében történteket, mert egyébként a rádiót sem kapcsolja be. De dühíti, hogy miközben a művészek nem kérdezik, mit fizetnek egy munkájukért, addig azok, akik fizetést kapnak, nem, vagy alig végzik el a saját munkájukat. Ezért is tartja nagy megtiszteltetésnek, hogy Szakolczay Lajos József Attila-díjas irodalomtörténész, kritikus elvállalta az almádi kiállítás megnyitóját. Ráadásul egy nappal korábban eljött, hogy megismerje a kiállítandó műveket, mert csak így tud róluk beszélni. Lajos ezért is izgult, milyen idő várható a kiállítás napjára, mert halászlé vacsorával készült barátaival együtt az irodalomtörténész és felesége Faragó Laura énekművész, illetve a kiállító művészek megvendégelésére.

Apropó, barátok, belőlük jó párral bír Veszeli Lajos. Húsz évig építette házát - ugyancsak sok baráti segítséggel -, most meg azt mondja: alig bírja fenntartani. Mondom: sok mindent kezdett itt, Almádiban, mindig voltak, akik vele együtt tették a fontos dolgokat.

- Nem a melléállással, hanem a hozzáállással van a gond. A kulturális eseményeket nem kipipálni kell, hanem súlyának kell lennie. Fantasztikus volt, amikor az almádi művészek ellátogattak Érdre, úgy fogadtak bennünket, mint a testvéreket. A múltkoriban megyek haza, látom, az utca sarkán egy régóta elhanyagolt telken valaki küzd a gazzal. Nagy örömömre kiderült, hogy Jung Zseni, a fotóművész az. Ideköltözik egy újabb művész! Lajos rezignáltan sorolja: a művésztelep és a múzeum nem jött össze. De nem ő lenne a Veszeli Lajos, ha nem talált volna ki már mást, egy újabb kihívást.

- A múltkoriban meghívtak a vörösberényi nyugdíjasok, jót beszélgettünk, s felvetődött, annyi értéket, emléket őríznek otthon. Ha már nem lesz múzeum, lesz helyette helytörténeti gyűjtemény Vörösberényben. És beszéltünk arról is, hogy fel kellene újítani a vörösberényi művésztelepet. A réginek megvan a hagyománya, az évek során százvalahány ember töltött ott hosszabb-rövidebb időt. Levelet írunk a családjaiknak, ha csak egy-két művet kapunk, milyen kincsünk lenne itt! - mondja újabb nagy hévvel.

Még jó, hogy működik a diktafon, rögzíti a sok-sok nevet, akit említ, mint segítőt Almádiból, Veszprémből, s mindenhonnan, ahol ő megfordul. Rögzíti a terveit is, mert ő büszke a helyre, ahol él, az emberekre, akikkel jóra tud szövetkezni. És meg akarja mutatni az értékeket - különösen ebben a gagyira fogékony világban -, amelyek köröttünk vannak, itt, a Balatonnál, múltjában és jelenében.