Mertz Tibor nem csak játszani, esni is tud

Már csak azért is, mert Mertz Tibor olyan emberekről írta bejegyzéseit, akik a közelmúltban mentek el, végleg. Ennek ellenére Linda nem csak a blogról kérdezte, olyan mozzanatokat is megosztott a közönséggel a színész, melyek szorosan kapcsolódnak életéhez, akár magánéletéhez is.

(Fotó: Kiss Teodóra)

- Ha jól tudom, két dolog között hezitáltál, amikor a pályaválasztásról volt szó. Végül színész lettél és nem pilóta - állapítja meg harsány, jóízű kacajjal megtoldva Linda.

Tibor egy mosollyal konstatálja, tőle már ez is sok, erről a későbbiekben majd, addig viszont válaszol a feltett kérdésre.

- Valóban, pilótának készültem. Sokat gondolkodtam, mert, hogy vitorlázó repülős voltam, de emellett amatőr színészettel is foglalkoztam. Végül a földtől való elrugaszkodásnak ezen formáját választottam  emlékszik vissza Tibor, majd hozzáteszi: az is megfordult a fejemben, vadászpilóta leszek, még az alkalmassági vizsgára is elmentem, ennyire nem tudtam, mit kezdjek magammal - ismét megereszt egy mosolyt, majd végül a főiskolai évek kerülnek szóba. A színész elárulja, nem a legszívesebben emlékszik vissza ezekre az évekre.

- Nem voltunk jó osztály, kifejezetten jó közösség. Sokan, sokfélék voltunk, máshogy gondolkodtunk a színházról, az életről.

A főiskola után a budapesti József Attila Színházhoz került, de csak egy évig volt ott, azokban a berkekben.

- Sosem voltam kibékülve a pesti légkörrel, már ami a színházat illeti. Sokkal inkább vagyok egy vidéki alakulatnál. Itt van műhelymunka, Pesten meg csak a rohanás, az embernek nincs ideje megélni teljes egészében, mit is jelent valójában a színházi munka.

Kiderül az is, Tibor ezidáig ötször mondott fel életében, sokkal jobban feküdt neki a szabadúszás, bár hozzáteszi, mostanában nem tervezi. 2011 óta van a társulattal, nagyon jól érzi magát a Weörös Sándor Színházban.

- Úgy vélem, azért jó dolog, ha az ember néha vált, mert idő után beleszürkül, megszokássá válik, az pedig nem jó - így a színész. Hogy ezt igazolja, hoz is rá jó néhány példát, legfőképp olyan szituációkról mesél, melyek előadás közben zökkentették ki.

- Nem vagyok egy nevetős színész, de Garas Dezsőnek sikerült a színpad kellős közepén elérnie, hogy szinte hahotázzak. A száz év magányt játszottuk, Garas volt az apám, Törőcsik az anyám. Az egyik jelenetben hosszasan szemléltük egymást  miközben az anyám, Mari a háttérben a szerep szerint őrjöngött az egyik döntésem miatt. Dezső elkezdett a szemével játszani, a közönség ebből persze mit sem érzékelt. Az egyik előadás előtt azt mondta: ma nem csinálok semmit. Én már el is felejtettem, de amikor ehhez a jelenethez értünk, halkan elkezdte mondogatni, ma nem csinálok semmit, ma nem csinálok semmit. Belőlem feltört a nevetés - emlékszik vissza Tibor, miközben nem csak a közönség, de ő is jót mosolyog a történeten.

- Garas Dezső volt az egyik, akiről írtál - mondja Linda, majd megkérdezi, vannak-e rituális mozdulatai, kabalái, amelyek elmaradhatatlan kellékei az előadás előtti időszaknak? Tibor így felel: nincsenek, de azt valahogy az élet hozta úgy, hogy minden előadás előtt Dezsővel beszélgettünk. Először jólesett, aztán másnap is, harmadnap pedig már hiányzott. Onnantól kezdve, mindig két szék volt bekészítve a takarásba.

De hogy nem csak ember tudja Mertz Tibort kibillenteni, arról a szentendrei fellépés tanúskodott, amikor egy emeletnyi magas vaslétráról zuhant le. Néhány zúzódással, horzsolással megúszta a történetet, de ehhez kellett, hogy helyén legyen az esze, s egy pillanat alatt visszaemlékezzen a főiskolán tanultakra.

Nem hiába, nem csak játszani, esni is tudni kell...