Érezd a mesét, ne irányítsd

Az üvegtemplom szövegkönyvét Benkő Ágnes, Sipos László és Stangl Franciska jegyzi. Benkő Ágnes rendezőként-koreográfusként a cigány kultúra iránti érdeklődéséből indult ki, és tényleg: az előadás elementáris hatása nem kis mértékben a benne szépen és átélten megszólaló dalokban (például a sodró cigány himnuszban), a mélyen lüktető ritmusban, a metaforikus vándoréletből fakadó fájdalmas boldogságban, égi-földi vágyakozásban, életszeretetben gyökerezik. A sokféle motívumból építkező vadonatúj, „posztmodern" mese pedig olyan mechanizmust működtet, amely nemcsak a színház létmódjáról állít valami fontosat, hanem a mesélés legbelső lényegét is megragadja. („Tematizálja a mesélést.") Zene, akrobatika, mutatvány. Nagy teljesítmény. A játéktérben két síkon halad a történet. Az első a jelenkori hétköznapok síkja: a kusturicás hangulatú cigánytáborban esküvőre készülnek: a lány eltűnik, a fiú duzzog. (Itt kell vigyázni arra, hogy az abszolút mai életképben ne kerekedjenek fölül a cigánysághoz kapcsolódó, egyszerűsítő sztereotípiák.) A második, párhuzamos sík a meséé, a varázslaté. Ezen a síkon („varázsütésre") eltűnik a sztereotípiáknak még az árnyéka is (nincs rájuk szükség), és működésbe lép az egyetemes, éppen ezért személyre szóló mese. Ráadásul valószínűleg pont úgy lép működésbe, ahogy sokezer évvel ezelőtt, amikor az életet nem értő, szorongó ember először mondta föl, mesélte el újra a véget érő nap történéseit. És ahogy újra végigmondta, rendbe is szedte, értelmet talált neki. A szóbeliséghez máig közelebb lévő cigány kultúrában még születnek így mesék. Az üvegtemplomban az esküvője napján inkább a felhők nyomába eredő Lány (Boznánszky Anna) alakja így tűnik, hintázik át át Biszerka (Ziembicki Dóra) meséje nyomán a Világszép Ána alakjába. A mese értelmezi a valót, a való szövi tovább a mesét. Szép hintajáték: ég és föld, égi való és földi való között. (Mint a Holdbeli csónakosban vagy a Szentivánéji álomban.) A két sík találkozásának talán legszebb példája, amikor a Fiú (a mesében Káló), vagyis B. Péter Pál az üvegtemplomot őrző Lidérccel megmérkőzve a saját apjával kel birokra (ez is az is, Bruckner Roland): szakadnak föl a régi sebek. A gyógyír: a szó. „Jó volna, ha néha mesélnél róla." A trollok (még egy kultúra) kőszívét a mese lágyítja meg. És a végigmondott mese hozza meg a belátást, a megoldást is: a Lány és a talált gyerek, a cigányok közé befogadott Tupka az igazán egymásnak valók. Bora Levente ráadásul tényleg „talált gyerek": vendégként, de magától értetődő otthonossággal vesz részt az előadásban. Ő a szerzője a cigány eredetlegenda-motívumra építő „voltunk madarak"-dalnak is, amely mintegy a magasba röpíti, hitelesíti a történetet. (A Mesebolt Bábszínház szépséges Madarak voltunk-előadása a párja.) Mint minden rendes mese, Az üvegtemplom is lakodalommal ér véget. De itt van folytatás is: a felnőtté vált Fiú elindul, hogy megtalálja a saját útját. „Megint repülünk, szabad madárként újjászületünk."

A vasárnapi évadnyitó előadás végén valósággal kiszakadó, hosszan hullámzó taps is azt ígéri, hogy a mese nem érhet soha véget.