Kultúra

2013.10.07. 09:45

Amikor más lesz az esernyő

„Más lett az esernyő: nem emberi holmi; /más lett a lány is: ember asszonya; piros vitorla és kormányosa / hajdan együtt suhant bolyongani, / míg darazsakat csábított zajongani / sok mámorosan habzó szilvafa / s kezdett rakoncátlan zsibongani / belül a lány-kebel dongó raja; / azóta szorgos lett e vad sereg: az asszonyszív alatt várat építenek.”

Ölbei Lívia

És így tovább: még sokáig hömpölyög Az elveszített napernyő című Weöres Sándor-vers (de jó, hogy 100 éves lett, mindenről ő juthat eszünkbe), amelyről, amelynek ürügyén Tornai József egyszer azt írta: „ (...) Csakhogy az ember mindig rettegni fog a halálától, amíg abban a hitben él, hogy van bármi a létben, ami múlhatatlan. Irtózatát egyedi megsemmisülésétől csak úgy győzheti le, ha megemészti, zsigerig megérti, gondolatban is azonossá válik azzal, amit Az elveszített napernyő elé tár: a létnek nincs önmagától megmaradó része, formája, csak örökös, boldog alakváltozása. Elveszítjük a napernyőt, lényünk egyik átmeneti formáját, s megkapjuk helyette a lét egészét, melyben nincs idő sem. Ezért nem érezzük hosszúnak ezt a háromszáz soros költeményt, ezért nagy filozófiai mű ez az el nem múlásról beszélő képi és nyelvi varázslat. Weöres Sándor azt mondja, mert így éli meg, hogy az elenyészés éppúgy látszat, mint a keletkezés”.

Egyszer csak más lett – és mássá kezdett lenni – az esernyő a legutóbbi ködszurkálós, szemerkélős, októberi (úgy, ahogy az az októberi nagy könyvben meg van írva) vasárnapon, az 1848/1849-es forradalom és szabadságharc aradi vértanúinak borongós, hulló fények áztatta, rozsdás avarban bandukoló emléknapján, amelyről természetesen Celldömölkön is megemlékeztek: az első felelős magyar kormány miniszterelnöke, Batthyány Lajos szobránál. Közben valaki egy fatörzshöz támasztotta hosszú, komoly, fekete esernyőjét. Ott talán nem hagyta végleg. Bár az esernyő elvesztése valahogy hozzá tartozik a mindennapokhoz. Mint egy apró tűszúrás. Volt, nincs. Fáj, de mégse. A fotós mindenesetre észrevette, megörökítette a képet. (Bár, ahogy Weöres írja, nincs örökkévalóság, csak örök változás. Igaz is: de mi történik a virtuális térben? Az ott miféle lét?)

A fekete esernyő a fának támasztva, mégiscsak kiemelve az időből: lám, maga az ősz. Vagy az egyedüllét. Vagy a gyász. Vagy emlékmű, akár az aradi tizenháromnak. Tényleg: egyszer meg is lehetne egyszer csinálni.

Belehelyezni az őszi fának támasztott, elveszített fekete ernyőt – csukott szárnyú, fájdalmát rejtő madarat – abba a nagy, végeérhetetlen körforgásba, amelyben egyszer csak „Az esernyő nincs többé: a tárt világba / morzsánként útra tért, / mindent újjá cserélt; / ezerszemű, ki még nyomát találja, / megúszva fényt, / lekúszva árnyba; / maradt egyetlen, csöppnyi szála, / fedi szedertövis hegyét, / pehely csak, szinte láthatatlan; tű-csúcsról felrepült, vihar hátára pattan. (...) és majdnem megtapad egy kisborjú fülén(....)”

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a vaol.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!

Ezek is érdekelhetik

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a vaol.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!