In memoriam: Maár Gyula nem akart egészen másként filmezni

Bejöttek, maradtak. 1973-at írtak ekkor. A harminckilenc éves filmrendező és élete párja, korunk legnagyobb magyar színésznője rögvest eldöntötte: Velemben szeretnének élni.

Maár Gyulát akkor még nem ismerte a szélesebb közvélemény, jóllehet 1971-ben már elkészítette az első jelentősebb szakmai visszhangot kiváltó filmjét, a Prést. 1973-ban Kőszegre hívták, történetesen televíziós ifjúsági filmszemlére. S ha már e vidéken jártak – elkísérte a felesége -; meglátni és...

Azóta számtalan karácsonyt és szilvesztert is Velemben töltöttek gyermekeikkel.

Mostantól, fájdalom, már nem lesz erre mód; a Kossuth-díjas, Balázs Béla-díjas filmrendező életcelluloidja elszakadt.

Maár Gyula filmrendezőként mindig abból indult ki, hogy ami őt érdekli, érdekelhet mást is. Fotó: Archív

„Kevés kivétellel úgy dolgoztam, hogy azt készítettem el, amihez valamilyen értelemben személyes közöm volt. S azt tartottam, hogy nekem az a kötelességem, hogy minél teljesebben vagy minél jobban tudjam kifejezni azt, amit tulajdonképpen én a saját látásommal el akarok mondani, vagy el akarom képzelni. Ez abból a hitből indult ki, hogy ami engem érdekel, az tulajdonképpen érdekelhet másokat is", beszélt minderről e hasábokon.

A Teketória (1976) forgatása után különösen foglalkoztatta a kérdés, hogy át lehet-e menni azon a „betonfalon", ami mondjuk az úgynevezett művészfilm vagy történetesen a populárisabb film között van.

1976 amúgy is nevezetes dátum a számára. A Déryné, hol van? című alkotásának főszerepéért Törőcsik Mari megkapta a cannes-i filmfesztiválon a legjobb női alakítás díját. A zsűri elnöke, Tennessee Williams világhírű amerikai drámaíró (1911-1983) a Le Monde-ban, a közismerten előkelő helyen jegyzett sajtóorgánumban azt nyilatkozta, hogy e film olyan erkölcsi érték, hogy neki fölül kell vizsgálnia saját munkásságát.

Rímel erre az amúgy irodalmárnak, közgondolkodónak is príma Maár Gyula Zimre Péterrel közösen írt Sértődött utazás című műből (Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest – 1970) való idézet; a főhőshöz ekképpen szól a hitvese: „Te azért tudsz kitalálni dolgokat, mert különbözöl az átlagtól. Ha pedig különbözöl tőlük, akkor ennek nyilvánvalóan ára van... Ha veled találkoznak, vagy az egész életükkel le kell számolniuk, vagy téged kell megtagadniuk. Világos, nem?".

A kritika soha nem bánt kesztyűs kézzel Maár Gyulával és alkotásaival sem. „Én nem tartoztam semmiféle csoportosuláshoz, következésképpen nem volt valamiféle háttér országom, amit esetleg respektáltak volna. Másrészt nem nagyon tudták – hiszen az úgynevezett tűrt kategóriában voltam –, hogy ezt most szeretni kell, nem kell szeretni, mit kell vele pontosan csinálni... Engem a naiv hitem vezérelt: hát ezt most megöltétek, de a következőt talán már nem tudjátok! És ebben – tévesen – mindig reménykedtem..."

Mindezzel együtt is fődíjat hozott el a mannheimi és a touloni filmfesztiválról (1974, 1975), az új-delhi megmérettetésen (1984) különdíjat kapott.

Cannes-ban egy német producer azzal fordult hozzá, hogy neki borzasztóan tetszik a Déryné hol van?, és nagyon szívesen venné, ha együtt dolgoznának. Ám ez akkor lehetséges, ha egészen másként filmezik. Maár Gyula fölállt az asztaltól, közölte vele, hogy nem tud és nem is akar egészen másként filmezni.

Holott a kisujjában volt a szakma. Merthogy olyanokat is alkotott, amiket milliók – nem túlzás – faltak jóízűen. Az általa rendezett az Én és a kisöcsém című – televíziós – operett közönségdíjas lett televíziós fesztiválon. A Montmartre-i ibolyájával is azt húzta alá, hogy az ég egy adta világon mindennek rangot lehet és tud is adni.

Két olyan show-t rendezett képernyőre Törőcsik Marival, hogy mindmáig nem győzik műsorra tűzni azokat.

A színészekben mindig a saját személyiségük érdekelte, a saját személyiségüknek a jelentése és az idegállapotuk. Amúgy a levegőt is ott kellett venniük, ahol azt ő rendezőként akarta. Mégsem érezte ezt senki sem diktatórikus dolognak, mert az érvényessége kizárólag csak akkor állt fenn, hogyha a többiek – a partnerek – önként, ennek szívesen úgymond alámentek. „Mert egyébként egy hülye vagy, aki parancsolgat össze-vissza, és mond mindenfélét.".

Velemben így morfondírozott: „Mari faluban született, mindig is volt vidék-nosztalgiája. Ellentétben velem, aki viszont nagyon urbánus voltam. Az ›egészbe‹ azon az alapon mentem bele, hát, ha a Mari nagyon akarja, legyen. De fura módon, fokozatosan, kiegyenlítődött... Szeretek itt lenni. Pesten meg nagyon nem már".

Szinte lehetetlen megbékélni azzal az érzéssel-tudattal-ténnyel, hogy Maár Gyula immár se itt nincs, se ott nincs. Illetve, dehogyis: hiszen itt és ott – immár mindenütt van.