Van tőlük egy szép Mesénk - Molnár Piroskával Bors néniről, rutinról és a János-hegy csöndjéről

Molnár Piroska a WSSz napsütütte teraszán, a Fő téri évadnyitó után – ahol elárasztotta szeretetével a közönség –, a Rózsavölgyi Szalon-vendégjáték előtt. A Tisztelt hazudozó!-előadásban Jordán Tamással jeleníti meg egy hosszú levélszerelem történetét. A levelek G. B. Shaw és a Pygmalion legelső Lizája, Stella Patrick Campbell tollából valók. Fotó: Stekovics Gáspár

– Lehetne ez a beszélgetés egészen nagymamás is.

– De csak a beszélgetés, ugye? Mert utálom már azt is, ha néninek szólítanak. A nagymamaság ellen meg egyszerűen tiltakozom.

– Miért?

– Olyan hamar elmúlt az élet, hogy van bennem valami ösztönös elutasítás a nagymamakorral szemben: jövőre 70 éves leszek. Van két felnőtt keresztfiam, ha akarnám, akkor velük gyakorolhatnám a nagymamaságot, de hát haverok vagyunk inkább. Egyenrangú félnek tekintem őket, és ők is engem.

– A nagy füzetben viszont ön játssza a nagyanya ambivalens figuráját. A Chicagói Filmfesztiválon díjat is nyert vele. Figyelemmel kíséri a Szász-film sorsát?

– New York-ban legújabban négy mozi tűzte műsorára, ott huszonöt kritika jelent meg róla, abból három picit fanyalog, a többi mind elismerő. Úgyhogy az nagyon jó arány. Tokióban október 3-án lesz a bemutató.

– Ön megnézi újra?

– Nem. Nem – mert ha hibát találok, akkor őrjöngök, hogy ez már nem javítható. Olyan meg nem nagyon fordul elő, hogy jaj, úgy tetszem magamnak, látni szeretném még (nevet). Szegény Bajor Imi halála kapcsán levetítette a televízió a Meseautót, véletlenül otthon voltam, belenéztem. Egyik meglepetés ért a másik után: fogalmam se volt, hogy egyik-másik jelenetet mikor vettük föl.

– Mindig az a munka számít, ami van?

– Persze, a film sűrű koncentráció, az ember arra a feladatra összpontosít, amit éppen csinálnia kell, aztán elfelejti. Elfújja a szél.

– Bors néniként viszont 20 éve jelen van a színpadon. Ő olyan, mint a világ legédesebb nagymamája. Nem fenyegeti a rutin?

– Őrület, hogy eltelt az a 20 év, szempillantás alatt. Rutin? De hát minden egyes nap más, más benyomások érnek minket. Bemegyek a színpadra, mindig más gyerekek vannak ott, és én se ugyanaz vagyok – eleve kizárt a rutin.

– A Nagymama-díjat pedig ön alapította, fiatal színészeknek. Szép és ritka gesztus, hogy a tekintélyes színésznő – a nemzet színésze – odafigyel a következő nemzedékekre.

– Játszottam Csiky Gergely Nagymamáját – evidens volt, hogy ez legyen a díj neve. Sokat voltam fiatal színészek között, és amióta tanítok, talán még inkább rálátok az életükre. Úgy gondoltam, hogy azt a pénzt, amire nincs szükségem – nem gyűjtögetek, nem akarok nagyobb lakást, eleget utaztam; nincsenek, úgymond, nagy igényeim –; szóval úgy gondoltam, hogy a „fölösleges pénzemet" úgy tudom a legjobban fölhasználni, ha a fiataloknak adom. Amíg tehetem, addig megteszem.

– Szombathelyen volt az ősbemutatója annak a kortárs táncjátéknak, amely Eötvös Péter Meséjére készült. A világhírű zeneszerzőt, karmestert ünnepelte az idén a Bartók Fesztivál.

– Ez az a Mese, amit az én hangomon vett föl Péter?

– Igen. Hogyan jött létre az a csodálatos felvétel?

– Hát, hogy úgy mondjam, a szerelmünk kezdetén – illetve már a házasságunk elején történt; igen, már összeházasodtunk. Rögtön egybekeltünk, talán három napra rá, hogy megismertük egymást. (nevet) Péter akkor Kölnben dolgozott a rádiónál, abban az elektronikus stúdióban, amely Stockhausen vezetésével működött. Péter kitalálta, hogy fölvesz velem sok-sok népmesét. Rájött, hogy a hangomnak olyan felhangtartománya van, amely szabad füllel nem érzékelhető. A meséket éjszaka vettük föl a János-hegyen – ott volt tökéletes stúdiócsend. Péter a felvételt kivitte Kölnbe, fél évig dolgozott rajta – ebből lett a Mese. Akármit hall az ember ebben a – nevezzük így – zenedarabban, vízcsobogást vagy hegedűszót, az mind az én hangomból van: ahogy a gépek kiszűrték. Úgyhogy én magam is csodálkozva hallottam, mikor kész lett, hogy ez mind benne van a hangomban; ma már biztos nincs, mert azért a kor előrehaladtával átalakul az ember orgánuma. Csodálatos ajándék is volt ez számomra Pétertől. Meg ő is úgy mondta, hogy „van tőled egy Mesém".

– Hogyan ismerték meg egymást?

– Babarczy Laci (Babarczy László rendező, a kaposvári színház legendás igazgatója, öl) mutatott be minket egymásnak. Ott laktam akkor Babarczyéknál, a Károlyi-kertbe készültünk koncertre. Laci azt mondta, hogy lesz ott egy fiú, akinek bemutat – de vegyem le a szemüvegemet. Akkoriban sötét foncsorozott szemüvegben jártam; és dehogy vettem le. Aztán amikor Péter bemutatkozott, nyújtottam a kezem, Laci megrúgta a lábamat – leesett a szemüvegem. (nagy nevetés)

– Megérezték egymásban a mindent? Villámcsapás volt?

– Valószínűleg így történt. Egymásra néztünk, és tudtuk, hogy mi következik. Persze, ma is figyelemmel kísérjük egymás életét. Ritkán találkozunk, mert ő a világban van, de e-mailben tartjuk a kapcsolatot. Tudunk egymásról, igen.