Kultúra

2016.10.14. 13:50

Határhelyzetekben Kovács Nórával, a WS Színház rendezőasszisztensével: alkalmazott alkotójával

Szereti a határhelyzeteket Kovács Nóra, a Weöres Sándor Színház rendezőasszisztense, aki három akvarellt hozott a színház aulájában látható Alkalmazott alkotók című, mindenestül meglepő és imponáló kiállításra. A Színházak Éjszakáján volt a megnyitó.

Ölbei Lívia

- A szobád faláról emelted le ezeket a képeket?

- Igen, ezek mind kinn voltak otthon a falon. Szeretem, ha körülvesznek a képeim. Nagyon szeretem A nevető ember plakátját - amit Bonyhádi Károly csinált -, az is kinn van a falon. Valahogy megnyugtat. A jó képek megnyugtatják az embert. Ha már tengerünk nincs, legalább jó képeink legyenek.

- Ezek szerint a tenger - az fontos?

- Nagyon. Feltett szándékom, hogy egy olasz kisvárosban fogok megöregedni.

- Azért ne siessük el. Könnyű volt levenni a falról ezeket a képeket? Akár meg is válnál tőlük?

- Hozzám nő minden egyes darab, kivéve persze, ha ajándékba készítem. Volt már rá példa, hogy képet akartak vásárolni tőlem, és én nemet mondtam. Nem tudok a munkáimtól megválni. Ami nagyon buta dolog egyébként: Andy Warhol megmondta, hogy a művészet - pénz - és valahol igaza van. Oroszy Csaba is arra biztatott, hogy a kész munkákat el kell engedni, mert az így keletkező hiányt újabb alkotásokkal lehet betölteni, tehát még inspirációt is szülhet az elengedés.

- Csak nem búcsúzol éppen?

- De igen. (Jót nevet.) Úgy néz ki, hogy a Macska című képemtől búcsút kell vennem. Linda - Fekete Linda - apukája a feleségével, Für Anikóval kinézte magának ezt az akvarellt, és szeretnék nagyon. Egy éjszakát gondolkoztam azon, hogy mi legyen. Megbeszéltem Csabával és pár barátommal - és mindenkitől azt kaptam, hogy de, de, de. Muszáj. Grafikát már adtam el, mert azt sokszorosítani lehet, ott nincs akkora tétje az elválásnak.

Kovács Nóra búcsúzik a Macskától. Az Alkalmazott alkotók-tárlat még látható Fotó: Unger Tamás

- Hogyan jött létre ez a kiállítás?

- Kezdettől tapasztalom, hogy sokan vannak a kollégák - a színészek és a háttérmunkások - között, akiknek a színházi elfoglaltságaikon túl létezik egy „titkos", vagy talán nem is annyira titkos alkotói életük. A végső lökést a kiállítás megszervezéséhez az adta meg, hogy díszítőként ideszerződött régi kedves ismerősöm, Poprócsi Barna, aki nem ismeretlen az underground képzőművészet kedvelőinek körében Szombathelyen sem, annak idején például a PUK-csoport alapító tagja volt. Nagyon szeretem a csurgatottolaj-képeit, szívbemarkoló dolgokat csinál szerintem. Gondoltam, itt az idő, hogy bemutatkozzunk: mi, alkalmazott alkotók. Elvégre több értelemben is azok vagyunk. A művész szót egyébként sem szeretem, nekem egy kicsit hivalkodó. Az alkotó sokkal szimpatikusabb: abban benne van, hogy létrehozunk valamit a semmiből. A Thea-tér-programokért felelős Csatlós Renivel beszéltük meg a részleteket. Az anyagból aztán Oroszy Csaba válogatta ki és rendezte meg a kiállítást: fontos volt, hogy legyen egy külső szakmai tekintet, amely nem engedi, hogy mellélőjünk.

- Szerintem szinte meglepően jó lett.

- Csabát is meglepte, hogy milyen jó művek kerültek elő. Érdemes lenne folytatni. Nem feltétlenül évente, de mondjuk két év múlva újra elő lehetne állni egy kiállítással, akár valamilyen tematikára fölfűzve. Most mindenki azt hozta be, amit otthon talált.

- Azért az egyik legnagyobb meglepetés, nekem legalábbis, éppen te vagy. Hol bujkáltál eddig? És főleg miért?

- A Váci utcai általános iskolában volt már önálló kiállításom - azt is Czetter Ibolya nyitotta meg -, csoportos kiállításokon is vettem már részt a szombathelyi főiskolás években. De a színház nagyon be tudja szippantani az embert - sok munkát ad -, a festés ráadásul nekem meditatív dolog, nem tudok két próba között hazamenni, és festeni kettőtől hatig. Nem megy. Ezért már régen festettem, a szünet években mérhető sajnos. Lassan csinálok meg bármit - rosszat nem szeretek -, sokszor évek telnek el az ötlettől a megvalósításig. Kutyasétáltatás közben láttam meg - villanypóznán foszladozó plakátmaradványok mögött - két El Kazovszkij-kutyát, ültek egymással szemben. Ez a kép már két éve a fejemben van, muszáj megcsinálnom. Hommage á El Kazovszkij. Meg fogom csinálni. Bánki Rózával (Jeles András állandó jelmeztervezője, öl) láttam az életmű-kiállítását, fantasztikus volt. Az az elképesztő termékenység - és minden műnek ezer jelentése van.

- Képzőművésznek készültél?

- Nem, tudatosan sosem. Két erős képzőművészeti élményem van a gyerekkoromból: az egyik, hogy Van Gogh-albummal alszom. Rémisztő képek vannak benne egy kisgyerek számára, de rongyosra aludtam azt a könyvet. Azóta se értem, hogy miért. A másik, hogy Michelangelo Sixtus-kápolnájáról láttam egy tévéfelvételt, az nagyon megmaradt bennem: a kamera végigpásztázza a kupolát. Akkor arra gondoltam, hogy úristen, ez lehet az élet értelme - ilyesmiket csinálni. De ez csak átfutott gyerekként az agyamon. Amikor nagyobb lettem, egyetlen dolog motivált: olyan foglalkozást kerestem, ahol nyáron nem kell dolgozni. Így lettem rajztanár, filmes szakiránnyal. A diploma előtt - miért nem előbb? - eszembe jutott, hogy a rajzhoz passzol az olasz, megcsináltam azt is.

- Benne vagy a WSSz kezdőcsapatában. Hogyan kerültél ide? ...a nyári szünet tulajdonképpen a színházban is megvan...

- A véletlennek köszönhetem - ha vannak véletlenek. Az akkori barátom a Kamara Savariában dolgozott.

- ...ez volt az a szép emlékű formáció, amely aztán belenőtt a Weöres Sándor Színházba...

- Igen, egészen közelről láthattam, hogyan alakulnak a dolgok, izgalmas időszak volt. Jordán Tamással egyszer interjút is készítettem, akkoriban még a színházépület terveinél tartottunk. Megkérdezte, lenne-e kedvem csatlakozni a csapathoz. Hát persze! Emlékszem, imádtam a HEMO színpadának a szagát.

- Tudtad, hogy mi dolga van a rendezőasszisztensnek, amikor belevágtál?

- A munka adta magát. Annyira kicsi volt az apparátus - most se nagy -, hogy amit kellett, csinálta az ember. Volt, hogy ügyeltem, súgtam, asszisztáltam egyszerre. Aztán az asszisztálás maradt. Lehet, hogy azért, mert elég jól rá tudok hangolódni rendezőkre.

- Egy-egy házi főpróbán látjuk a rendezőt meg az asszisztensét - teljes szimbiózisban: az asszisztens kezében példány, a rendező duruzsol, az asszisztens jegyzetel. Ilyenkor mindig arra gondolok, hogy az asszisztens a rendező hangja, emlékezete, keze, lába, másik fele. A meghosszabbítása. Közben meg az a benyomásom rólad, hogy határozott, kompakt, önálló személyiség vagy.

- Az asszisztensnek néha főnöknek, néha alárendeltnek, néha partnernek kell lennie; pont ez a varázsa. A nehézsége a szépsége is - valószínűleg ezért szeretem ezt a munkát. Azt hiszem, az a fontos, hogy az embernek legyen egy belső bázisa, amire támaszkodni tud. És akkor bármilyen helyzetben könnyebb megtalálni a jó megoldást. Emlékszem, épp csak megkezdődött Jeles Andrással A nevető ember próbafolyamata, én meg ültem a nézőtéren, és ámultam: Milyen szépek a képek, milyen csodálatos ez az ember. Tényleg azt hiszem, hogy ő maga a színház - ha lehet ezt mondani. Jeles teremt. Szóval ültem a próbán, úgy telefonált rám Szűcs Juci: Nóri, nem akarsz próbatáblát írni? Az mi? A beosztás, hogy mikor akartok próbálni. Jó, mindjárt megkérdezem. A rendezőasszisztens a gyakorlati dolgokért felel: az első pillanattól az utolsóig, amíg műsoron van az előadás.

- Mohácsi, Jeles, Zsótér...

- Mindegyiküktől sokat tanultam, mind külön izgalmas világ. Vannak helyzetek, amikor egyszerűen csak ott kell lenni - mert az a legnagyobb segítség. Van, aki az első percben pontosan tudja, mit akar; van, aminél menet közben kristályosodnak ki a dolgok. Ez is, az is jó; csak más-más okból. Czukor Bazsival például azért szerettem dolgozni, mert nagyon igényelte az együttgondolkodást.

- Tudsz nézőként beülni arra az előadásra, amelynek a rendezőasszisztense vagy?

- Nem tudom, hogy az mit jelent. Nem tudom tiszta szemmel nézni. Mindig azt figyelem, hogy amiben megállapodtunk, működik-e. Nem is szeretek a nézőtéren ülni. A Márkus Teremben a világosítókhoz szoktam bemenni. Amikor a nagyteremben játszunk, akkor is a lépcsőt választom. Vagy a páholyt fönt.

- Lehet, hogy asszisztensnek lenni pont ezt jelenti, nem? Hogy kinn is vagyok, benn is vagyok. És akkor visszakanyarodhatunk akár az „alkalmazott alkotáshoz" is.

- Igen, határhelyzet ez is, az is. De én szeretem a határhelyzeteket.

- A határokat viszont feszegetni is lehet. Merre indulnál? Indulnál valamerre?

- Eleinte azt gondoltam, rendezőasszisztensnek lenni olyan csodálatos, hogy innen szeretnék nyugdíjba menni. Most is nagyon szeretem, de egyre inkább érdekel a dramaturgia. Szeretnék fordítani - mindenki azt mondja, érdemes azzal kezdeni -, vannak ötleteim. Éppen most olvastam egy Napoleon Hill-gondolatot, jólesett, föl is írtam: „Bármi, amit az emberi elme képes felfogni és elhinni, azt elérni is képes." Az elhivésnél tartok.

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a vaol.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!

Ezek is érdekelhetik

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a vaol.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!